harminc

Ha a multivilág, közelebbről a .com hétvégén sem megálló őrületéhez kötődő multivilág által előszeretettel alkalmazott folyamatos munkarend szabja meg szabadnapjaid ritmusát - na akkor az a ritmus minimum durván egyenetlen lesz, azaz a következő egyenlet elég gyakran nem állja meg a helyét: szabadnapok=hétvége.

E barokkos ámde szinte értelmetlen mondat tulajdonképpen azt jelenti: Ha van két szabadnapod egy adott héten, akkor sem biztos, hogy azok a hétvégére esnek. Ez egyfelől borzasztó és fárasztó, másfelől azonban - néha - egyenesen áldásos: a hétköznapokra eső szabadnap - néha - olyan mint egy kevesek által felfedezett kincses sziget. Bárhova mész, nem mész, nincsenek sokan, viszont minden nyitva van, kivéve a velencei-tavi strandos büféket. De mi most nem ott voltunk :)

Bármire és bárkire megesküszöm, hogy Zolivagyoktól külön is felfedeztem én már a római-parti üdülőtelepet (De, hogy korrekt legyek, beteszem a linkeket:) 1 2) és két éve minden évben elmegyek arra biciklizni, de most Szeplőssel tettem ezt, aki még annak ellenére is nagyon jól bírta a Budapest-Szentendre tekerős túrát, hogy azért most jó 6 km -rel közelebbről támadtuk be a budai Duna-parti biciklis utat, mint, ahogy ezt eddig tettem. 

Csütörtökön elég basz idő volt, de minden és mindenki azt harsogta, hogy péntektől újra jön a napsütés. Ennek megfelelően aznap kifertőtlenítettük az albérletet és csak egy pumpáért ugrottunk be a Hervisbe. Még azt is megálltam, hogy "csak egy kört menjünk a bringákkal!"

Pénteken azonban: Szeplős szépen felkelt reggel és sütött muffint, persze engem is kirúgott az ágyból, hogy menjek boltba, ha akarok valamit bele, mert én nem szeretem a muffint szárazon. Bogyós gyümölcsöt még nem találtam, de vettem Bocis,  szederrel töltött étcsokit és ezzel, illetve két üveg lekvárral puhítva a dolgokat, hajlandó voltam nem megfulladni a csak-tészta jellegű süteménytől.

11 utánra szépen fel is melegedett az idő és akkor aztán lehajtottam a bandát az utcára. Volt csomagolva muffin, az szépen bele volt téve Szeplős biciklis kosarába és így felszerelkezve, nyugiban eltekertünk észak fele, végig a rakparton, illetve a Duna mellett.

Ezt nevezem én tökételes napnak: nem volt tömegnyomor a Rómain, de nem is volt kihalt, sütött a nap, a folyó folyott, a fák zöldelltek, a madarak folyamatos életjeleket adtak, a luxuskecók és a régi szocreál nyaralók és csónakházak váltakozása változatos volt, de azért csak a luxust néztük inkább nyálcsorgatva. (Hülye magyarok vagyunk mi is.)                         

Ettünk pisztrángot grillfűszerezett sült krumplival és savanyúságos almapaprikával, ittunk sört és kisfröccsöt. Óódejó volt!!

Kb. ez után adtam be Szeplősnek, hogy mi tulajdonképpen Szentendrére kerekezünk. Szeplős simán benne volt - ekkor jutott eszembe, hogy jártam vele, mikor először vittem el futni: jobban vette az akadályt, mint én. Nagyjából most is ez volt, a helyzet, igaz mindez csak a visszafele úton eszkalálódott, de találtam mentséget magamnak: az ő nyerge  selle royal márkájú volt, jófajta géllel kibélelve, nekem meg mondanom sem kell, hogy mekkora fapad ülésem van az occsó hobbibike-omon.

De addig minden szép és jó volt. Pont megérkeztünk a szentendrei dunaparti sétányra, mielőtt Szeplős kiakadt volna, hogy mégsem akar eltekerni Esztergomig. Kaptunk fagyit (pedig nem is szeretem), ültünk egy sort, sétáltunk egy sort. Húga bocsánatot kért (ilyen sem volt még), miután felhívta, hogy mekkora feszkó megy otthon anyujuk meg közte és miután a végén persze mindezért még Szeplős lett a hibás.

Hazafele nagyon érzékeny lett a szebbik felem, ezért úgy, ahogy délben az utcára le-, jó pár órával később a HÉV-re felhajtottam a bandát. Az meg szinte házhoz vitt bennünket.

A nap további részéről annyit, hogy abba a hússütésbe már nem kellett volna belekezdeni, tényleg nem...

Persze a fényképezőgép elem bedőlt a murphy törvényelnekmegfelelően, így maradt Mr. Nokia 5800:

Pár órával ezelőtt megint lefutottam  a szánalmasan lassú szigetkörömet, de legalább lefutottam. Kifele jövet, gyalog sétáltam le a hídról, alattam megnyugtatóan lustán folyt a Duna a napsütésben, és egészen messzire el lehetett látni észak fele. Ráláttam a cégre és tudtam, hogy pár óra múlva itt fogok ülni és készülődök az eheti csapatmeetingre, és után egy elég kellemetlen callra a megbízónkkal. Akkor és ott leszartam, mert lefutottam az 5,3 km-emet, jólesőan fáradt voltam és szabad. Ott még az se bántott annyira, ami itt motoszkál bennem két napja: egy hónap múlva lesz Hajóson a három napos Orbán-nap (igen,jól írtam :) ), ahol megismerkedtünk Szépnevűvel. Még a kollégáim közül is menni fog kettő, illetve ott lesz mindenki, akivel múltkor találkoztam a születésnapozás alkalmával., tehát a régi társaság. Engem idén biztos nem fognak hívni.  (Azután se.) Az persze egyáltalán nem biztos, hogy Szépnevűnek lesz kedve elmenni. De akár dönthet úgy, hogy lefossa az egészet, és elmegy vele.

Nah, hát ott a hídon, erősen és jólesőan fáradtan még ezen is felül tudtam emelkedni, kivűlről tudtam nézni az egész halmazt. 

Most viszont már itt vagyok és blogírásba menekülök abban a fél órában, amíg a meetingre várok. Jó lenne többször olyan erősnek lenni. Egész normális állapot, én mondom.

Ezt most kiteszem gyorsan, mert Szeplős előbb jött, mint vártam. Nincs kész teljesen, de majd befejezem, vagy nem. Viszont túl sokáig kuss volt a blogon. és én szeretném magamat olvasni már :)

UPDATE: kicsit alakítottam, sokat nem. A gépelési hibáknak legalább annyi. Legalábbis a legtöbbjének.


Nos, megtörtént, és jó volt: Szeplőséknél abszolvált kétszerottalvósos hétvégén vagyok túl, és élek, pedig olyan messze voltam, hogy ott még a gyros is valami egészen mást jelent. Kérlek szépen, ahol én jártam, ott így néz ki a görögtörök doublenemzeti gasztonómiai büszkeség :

Ha azt nézzük, hogy húsvétot is velük töltöttem (azaz ez már immáron a második hétvége volt zsinórban, valamint összesen hetes darab nap a hónapból) és anyuja azt a mondatot, hogy "elmennénk a Hortobágyra" simán úgy értette, hogy ő is jön, akkor eléggé meglepő dolog tőlem, hogy

1: nem kúrtam fel magam izomból és ejtettem kétségbe Szeplőst sértődöttségemmel és kelletlenségemmel

2: sőt, hajlandó voltam jól érezni magam.

A hétvége leginkább arról szólt, hogy - mint apa halálakor - vannak olyan szituációk amikor nekem kell ott lenni, a férfinak lenni, és megoldani. Borzasztóan nem voltam kész akkor erre, azt sem tudtam, mi hány méter...

De most azért megoldottam, igaz ez összehasonlíthatatlanul könnyebb volt. De régen, ha elmentem valakivel haza, az mindig gyerekszerep volt. Az anya megkedvelt, az apa meg csak elviselt, mert egyikkel sem volt egy közös témám sem, lévén, hogy tök analfabéta vagyok minden területen, ami pasis. Se foci, se autó, se műszaki dolgok, se szerelés, semmi. Semmi szakzsargon, semmi duma.

(Hát mi jutna erről eszembe képnek, mint az egyik napirajz:) )

Most is ez lett volna, ha februárban nem történik meg Szeplősékkel, az ami megtörtént. Így viszont én voltam a férfi, hát összeeszkábáltam a halódó otthoni számítógépen egy hangosképes képes chatet, feltöltöttem ablakmosó folyadékkal a kocsit, megszüntettem benne a február óta gazdátlanná lett ütvefúró és tsi c. előadást, és egyik este be is álltam vele  az udvarra, mert kinn lett felejtve a kapu előtt (jelzem, mindezt két igen komoly méretű martin után). Összerámoltam az egyik műhelynek kikiáltott egyik garázsban, talicskáztam elfele a Szeplős által lenyírt füvet,és kipótoltam a kerítést, hogy a kutya ne szökjön már át állandóan a szomszédba.

És ez is jó volt, főleg, hogy nem volt ki előtt leégni, nem volt bennem vizsgadrukk, hogy a jó végén fogom-e meg a kombinátfogót, és stb, stb. Jó volt..ha már így kellett lennie.

Persze amúgy ámblokk rendbe tettük a kertet, volt ásás, kapálás, bokorbab ültetés. Hortobágyra nem mentünk, annyira így azért nem is forszíroztam, elmentünk viszont állatkertbe. Két órát bolyongtunk, lemerítettük csutig a fényképezőgéphez adott elemet, jégkrémeztünk és alaposan el is fáradtunk zárásra, ill a nap végére. Főztünk, de azt állandóan, viszont csak egyszer vásároltunk be :)

Ami azért betett, (mert most nekik ez az időszak van, hogy doszt is muszáj lenni valaminek, ami visszalöki őket abba a kibaszott feneketlen lyukba, szinte pontosan február 4.-hez) az az volt, hogy Szeplős talált a kutya hasán egy nem is akármekkkora daganatot. A kutya egy öreghölgy, kissé fésületlen, viszont rasta, lévén, hogy puli. Pár évvel ezelőtt már volt műtve daganat miatt, azóta köhög és most megint itt van a rák. Ráadásul, Szeplős vette észre, pedig azt a daganatot nem egy héttel ezelőtt hordták össze a hangyák. Se tesója, se az anyja nem köpött még csak a blöki felé sem egy jó ideje...

Persze doki, persze ismerős doki ("pozicíókban" lévő ismerősökből jól el van látva a család), és persze egyből szóba került az altatás. Hát e körül pörögtünk  vgy 12 órát, mert másnap délelőtt épp elkezdtem volna ásni egy gödröt, mikor végképp elakadtunk azon, hogy igen vagy nem, és ott fel is adtam. Merthogy tesója hogy élné meg, mert ő kötődik a kutyához (mondom, Szeplősnek kellett hazamenni Pestről, h kiderüljön a baj, annyira érdekli), meg nyilván az egész egyszerűen egy újabb haláleset lenne a családban.

Szóval néztem Szeplős anyját ásóval a kezemben a hátsó kertben, ahogy teljesen határozatlanná válik ("hát persze, hogy EZT is nekem kell felvállalnom!") és éreztem, ahogy már nem először, egészen egyszerűen rám tolja a dolgot. Nekem itt volt a határ, nehogy még én küzdjek azért, hogy elaltassák a blökit! Meg sem volt rendesen vizsgálva, a doki csak meghallgatni volt hajlandó a tüdejét, aztán közölte, hogy nem élné túl a műtétet. Hát mondtam, VIGYÉTEK EL máshova, legyen megröntgenezve, mondják meg egyértelműen, hogy mi legyen. Persze hajlandó lennék egy nagyobb összegben arra fogadni, hogy ez is le lesz halogatva, mismásolva a végtelenbe.

Szeplős mérges volt, ő altatáspárti volt, megítélésem szerint a legjózanabbul ő látta át a szituációt teljes egészében.

 Az a legrohadtabb az egészben, hogy a kis dög persze eszméletlenül fel volt villanyozva attól, hogy három napon keresztül kinn voltunk a kertben, hogy foglalkozva volt vele. Dögönyöztük, simogattuk, meg egyáltalán: emberek voltak körülötte. Ilyenkor még csak nem is köhögött, de komolyan. Hát így altassuk el..?! Eeejj.... Sose volt kutyám.

Kezd szétcsúszni a sztori, ezért NAGY zárójel:

1. miért van az az időszak,, hogy állandóan muszáj történnie valaminek náluk: tesója tulajdonképpen azóta beteg, hogy az apjuk meghalt. Előtte se volt jól, kapott már igeösszeomlást, mikor a szüleik nagyon feszngették egymást, meg valahogy általában úgy jön ki, hogy neki rosszabb, ő mindig egy kicsit szarabbul van, mint más. Én ebbe már belevetítettem pszichológus énem összes kitalációját, de a végén csak a huginak lett igaza: pneumococcus,az van benne. Valószínűleg az apjától kapta még el és bizony szövődénye is van a dolgoknak: már teljesen ráment a mandulájára, úgy néz ki, ki kell venni. (Maradjunk a száraz sztorinál, az, hogy hugi, hogy adja elő magát, meg, hogy kezeli ezt az egészet már tényleg nem fér bele a posztba.) Képzeljétek el az anyukájukat, mikor meghallotta a dokitól, hogy ugyanaz a baj a lányánál, mint amibe belehalt a férje.

2: a "VIGYÉTEK EL" azért lett kiemelve,mert történt, hogy Szeplősanyu elment "Ervinhez" a fodrászhoz. Amikor visszajött, megkapta szerintem élete legcsúnyább bókját: "De csinos a haja!" (Hát ismerjük el, ez fájóan béna volt.. khhmmm) Erre ő: "na hol van az a martini vagy mi a franc az?! A hűtőben. Kivett két feles poharat és nyakig töltötte majd kezembe nyomta. Akkor néztünk össze Szeplőssel, hogy BAAZZ, mi most pertuzni fogunk. Szeplősanyu azt mondta, hogy már nem bírta. Elhiszem neki... :)

NAGY zárójel bezárva. Poszt lezárva.

Tegnap este kilenckor már egy ideje csak tévét néztek a fáradtságtól, de a kaszinó tojás meg a sonkatekercs még mindig nem volt kész. A diós süti, a főtt sonka, az egybefasírt viszont már igen. Hihehetlen, lelkemre.

Szeplős még nekiállt volna a hiányzó két kajának, de letiltottam, rettenetesen utáltam anyánál is, mikor túlvállalta magát (minden alkalommal) és igazából mi voltunk a kajáért, ott robotoltunk érte, és nem az miértünk.

Azért ma reggel felkeltek és összeütötték....

Szóval volt terülj, terülj asztalkám, bőségtál, némi bor, ajándékozás (mindenki könyvet kapott :), kivéve Szeplőst, akinek vettem egy fényképezőt, erről kicsit odébb.), és puszi - fogmosás előtt. Arról nem is beszélve, hogy nem szedtem rendbe a borostámat egy ideje. Brrrrrrr.

Anyukájuk sírt, mi némileg viccelődve, feszengve ettünk, aztán elég gyorsan be kellett jönnöm dolgozni...

Hát nem tudom. De nekik ez fontos. Én ettől viszont otthon is rosszul vagyok. Nem, nem érzem magam rosszul velük, nem mennek az agyamra, szimpatikusak, aranyosak, komolyan. Csak too much nekem ez az ünnepléses, együtt-vagyunk-ha-beledöglünk-is történet. De gondolom ez millió helyen így van.

Szóval vettem neki egy fényképezőgépet. Anélkül, hogy kielemezném magamat a túl nagy ajándékok ügyében, azért kellett is neki, ezt ismerjük el, mert mindig csak a telefonnal megy a majomkodás. És még soha nem volt neki fényképezőgépe, és most amúgy is itt van a családja, mennek kirándulni és ugye mi is tervezünk ezt-azt, amit azért jó lenne dokumentálni. Tényleg kellett, na.

Persze nem egy tükörreflexes csodáról beszélünk, hanem egy kompakt, belépőszintű Panasonic Lumixról, ami hát hogyne, hogy tisztességesen le volt árazva a jurónicsban meg a teszkóban is. Természetesen előtte konkrét öt órát nyálaztam a netet, főleg az edigitalt, hogy mik vannak, de a Lumix amúgy is szimpatikus volt az abszolút laikusnak - nekem. Nem írom le, hogy miért, mert a végén még megszületne az első komment a blogomban egy véleletlenül erre tévedő profi fotóstól :). Azokból meg van elég a neten, szidja is egymást a sok hozzáértő.

Szóval tegnap kiszöktem a Bécsi úti Tescoba és megvettem a - kiállított darabot leszámítva -  az utolsót gépet. (Ezt már szeretem! Megnézed, kiválasztod, kimész és még az akció utolsó napján megveszed az utolsó darabot. Főleg, hogy nem is lett volna időm máshova elmenni, lévén, hogy túlvacilláltam magam, hogy mit is vegyek én akkor most Szeplősnek.)

Ja, és hogy ÉN mit kaptam? Örkénytől a Tótékat :), mert, hogy ők ismerik, és mondogatták is előttem a poénokat a drámából. Elképesztő. Elő-elővettem az Egyperceseket eddig is, de most már biztos, hogy nem úszom meg a beszámolót magam előtt sem.

A hugi megkapta Máraitól a Füveskönyvet, mert mondta, anyujuk meg egy krimit, mert mondta. Így megy ez.

Na, hát jó kövér nyulunk volt, és még nincs vége!

Mellettem, mert hát velem biztos nem. Nem tudom, a fővárosi felköltözésem húsvét szempontjából idáig egyetlen nagy megkönnyebbült sóhaj volt: egyetlen kötelező locsolást sem kellett abszolválnom azóta. Szépnevű ugye nem kért a dologból, New Jersey közelébe pedig előrelátóan nem mentem ilyentájt.

Nem mintha akkora show lett volna otthon, de apa halála óta meg főleg nem szívesen mentem volna át anya barátnőjéhez locsolkodni. Azelőtt ketten mentünk, szívta a cigit, az anyámtól rekvirált parfümöt betette a farmerdzsekijének a zsebébe, én lenyomtam a éppen kitalált verset, ő ott ivott egy kicsit, meg utána velem is kiült az egyik "vendéglő" teraszára meginni egy sört. Bár volt olyan, hogy elment egyedül, engem meg hazaküldött.                                                                                                     

Szeplős elég sokat rohangált haza február óta, de nemrégen lenyomta családja torkán, hogy nem tud utazni ennyit, mert szana-széjjel darabolódik az élete - persze a többieké is ment a levesbe, ez nem is kérdés.

Most úgy néz ki, hogy inkább ők járnak fel - hozzánk. És miután ők soha hagytak fel az ünneplésekkel, illetve a csikorgó eresztékek ellenére számukra minden ilyen családi gyilkosságokra esélyt adó ünnep fontos volt, most itt is nyomják.

Nem tudom, én rohadt cinikus vagyok ezzel kapcsolatban, szóval önmagamon túljutva, lehet, hogy tényleg fontos, hogy legalább annyit megőrizzenek az ünnepből, magukból, amennyit tudnak.

A lényeg a lényeg: anyuja már egy igen tiszteletre méltó méretű kaláccsal érkezett, itt elkészült valami hihhetetlen mennyiségű, számomra mindezidáig ismeretlen tormás céklasaláta, és bizony lesz tojásfestés is, meg eddig úgy néz ki, a locsolást és azt a kurva (hadd minősítsek már legalább a saját blogomban, még ha egy gyökértelen fasznak is tűnök ezért) verset sem úszom meg.

Pedig dolgozom, vasárnap is, hétfőn is, hajtom a pénzt, hátha nem kell locsolni,  pihenőnapom sem volt, és egy állandó idegbaj vagyok, sokáig nem bírom már pár nap abszolút nyugi nélkül. Csak régebben voltak perspektívák a szabadnapjaimban, most meg emiatt a borzasztó, kitörölhetetlen eleve elutasítás miatt pl semmi kedvem Szeplősékhez utazni jövő hétvégén három napra. Pedig akár jó is lehet, mint ahogy most is volt pár igen önfeledt pillanat, most, hogy négyen vagyunk. És Szépnevűéknél sem volt semmi extra, pár napra elbújtunk a világ végén és semmit nem csináltunk.

A hiba még mindig a felhasználóban van.

Nem baj, meleg van, nyár van, és ennél igazából SOKKAL jobb kedvem van, mint ahogy a fentiekből lejön :)