harminc

Hogy engem mindig felbasz a sors...

Tegnap történt, hogy egyszerre telefonált jóanyám és írt skype-on tesóm, hogy MINDENKÉPPEN hívjam fel unkotasóm nem éppen szegénységéről ismert férjét este nyolc után, mert Németországban lenne valami. Ó, istenem, hányszor volt már ilyen labda feldobva az életemben... Szeplősnek persze meg sem mertem említeni, hiszen minek legyen gyomoridege több órán keresztül, míg egyáltalán kiderül pontosan miről is van szó?

Elég volt az a tíz percnek ígért fél, háromnegyed óra, míg visszahívott, mert persze éppen akkor TÁRGYALT, amikor szigorúan nyolc óra után (tíz perccel) felhívtam.
Szia, hát miről is lenne szó, mi lenne a munka lényege. Hát a lényeg a pénz lenne, 1500 júró, amiből ugyan kétszáz elmenne a lakbérre, de a többi már csak rajtam múlik. Most induló pacalüzem Ausztiában (ennyit Németországról, nem mintha Ausztia nem lenne elég jó, sőt ugye jóval közelebb van), ahol a segédmunkások mellett én lennék az ész, a papiros ember, aki ért a számítógépekhez, illetve a gépekhez. Azért persze be kéne állni a termelésbe, mert ugye azért valahol meg kell fogni a pénzt, két ember nem fizet senki, ha egy is elég, ez amúgy tiszta sor.

És megint itt vagyok ebben az erkölcsi/egzisztenciális/érzelmi dilemmában: Itt van ez a lány, Szeplős, akivel elkezdtünk valamit, ami ki tudja meddig tart, hova vezet, lehet akár bármi is - egy kéthetente egymást látós távkapcsolat azonban BIZTOS véget vetne mindennek egyhamar, ez biztos, ezt tudjuk mind a ketten.

Három hónap alatt a vágóhíd-környéki, napi tízenikszórás melóval (itt nem munkaidő van, hanem munka, amit el kell végezni. Ez kb annyira tipikus mondat egy vállalkozótól, mint egy fásult családanyától a nem vagyok mindenkinek cselédje! felkiáltás.) meglenne csaknem egy milla, már persze, ha nem buktázik be az egész a nagy válságban. Magánélet zéró, depresszió 100%, de biztos büszkén jönnék ki az egészből: "kézbe vetted végre a sorsodat".

Most ennek a pénznek a közelében sem vagyok, ez tény. Biztonságban vagyok, itthon vagyok, kapcsolatban vagyok, félig - meddig perspektíva nélkül, hiszen ebből a melóból soha nem lesz nagy pénz. Nem keresek túl jól, túl jó adózom, nincs hatalmam a dolgok felett. És mégis - tét nélküli biztonság.

Kibaszott dilemma, újra és újra, és akárhány megoldást dobott fel eddig ez a kurva sors, soha nem ízlett, egy kicsit sem. Szeretném úgy irányítani a sorsom, ahogy én akarom. Igen, szeretnék több pénzt keresni, szeretnék elkezdeni végre egy perspekívákat felmutató, valahova tartó életet élni, szeretnék megint külfödre menni, de úgy, ahogy én akarom.

Tudom, hogy beleültem a langyos vízbe, már legalább másfél éve nem itt kellene dolgoznom, és mindig ráfogtam valamire, hogy miért nem lépek. Az az igazság, hogy nagyon is emberi vonás ez, ismerjük el, soha nem voltam egy amerikai álmot kergető típus.

Itt lesz az ideje, hogy végre
berakjam a kezdőtétet. Megint. Vagy először?