Az asztalomhoz lévő legközelebbi vízlelő hely a wc kézmosó csapja. Jó zebra módjára én odajárok, az afrikai szavannák megtanítottak arra, hogy ne válogassak: A távoli mosdó víztartálya is csak víz, ráadásul hideg, és a zebra ugyan nem zsiráf, de neki is elég hosszú nyaka van, az óriási mandulájáról nem is beszélve.
Tehát a pohárrá avanzsált benti aluminium togocafés bögrének álcázott trendi 
kulacsommal a wc-re járok vízért. Most legutóbb a főnököm jött ki, amikor én mentem volna be és az ajtóban találkoztunk.
Férfias pillanat az utolsó zipzártapogatás, hajvizezés, ingbetűrés, hasbehúzás, tükörbeprofilbavisszanézés és tulajdonképpen a hamarosan bekövetkező haskieresztés, ürítés, megkönnyebbülés, fityma- és/vagy pöcsrázás, takonykikenés (még mindig) jegyében.
A főnököm azért észleli, hogy van valami difi a képben, végignéz a poharamon, rajtam, a wc-n, majd sallangmentesen, helyet átadván annyit rak oda végére:
-Jó szórakozát!
Az a baj, hogy bármit kezdtem el írni, olyan hamisan hangzott, úgy csikorgott, úgy ordított róla az erőltetés, hogy abba is hagytam két mondat után. Hogy a picsába lehet lépni egyet, csak egy kicsit, tovább, nem sokat?
Ha most így kívülről ránézek az egészre, olyan, mintha kibaszott bálnavadász lennék, mintha csak arra vártam volna, hogy feljöjjön a levegőre, hogy kicsit érezze, aztán DURR már le is lőttem, amikor megjelent. Hagyni kellett volna az egészet, még ha egoblog is és ide azt írom, ami éppen van. A felelősség milliónyi apró huzalja, hogy mi kapcsolódik mihez, mi mit húz, hol súrlódik, ebben a fórumban eléggé átláthatatlan. Legalábbis számomra. Szóval azt mondtam, hogy számoltam mindennel, de csak egy nap kellett hozzá, hogy megtudjam, megint csak a pofám volt nagy.
Úgy néz ki vannak emberek, akik nem tudnak nem bántani. Vannak olyan emberek, akiket nem tudok nem bántani. Faszom.
Erről ennyit. Mondom: ennyit.
Nézzük mi van:
Ami eszembe jut, hogy a határvonalakonn kívül az bámulatos még számomra, hogy mennyi minden történik egyszerre, akár csak az én kis ismeretségi hálómban is:
Szvetlana ma öt után utazik el Angliába. Az utolsó munkatársam, akit még akár barátomnak is szívesen neveznék, annak ellenére, hogy nem vagyunk azok, legfeljebb csak haverok, ma kettőkor fog a mögöttem lévő székből felállni és nem jön többet. Ma két olyan embernek változik meg az élete, akit valamilyen szinten ismerni vélek és ők nem tudnak egymásról.
Pedig csak egy egyszerű péntek ez. Én ötkor felállok innen, és megkezdem a várva várt szokásos két szabadnapomat, majd hétfőn újra itt leszek, közben meg valakivel megfordul az egész világ.
*
Kicsit a sztrájkhoz még, pontosabban a vasutas részéhez. Tudom, ez nem az én profilom, de azért ez érdekel engem, többek között azért, mert szigorúan véve anyumnak a MÁV volt az egyetlen munkahelye életében. És ugyan nem lettem vasútbuzi, és nem tudom minden mozdony jelzésszámát (így mondják egyáltalán?), de az irodai gémkapcsokról, hibajavítókról, írógépekről, szekrénybe dugott saját használatú wcpapírokról és munkatársak alkoholizmusáról mindent, de mindent tudok. Anyum elég sokat várt a saját szakszervezetétől (nem tudom hirtelen melyikben volt benne), de életében nem sztrájkolt ő nagyon. Senki se soha az állomásfőnökségen, amennyire én emlékszem. Persze ők nem mozdonyvezetők, kallerek, vagy gépjarműjavítók voltak, de azért a füst őket is megcsapta. Azok az egyszerű emberek jobban akartak élni, volt minél jobban élni, nem vitás. De mindenekelőtt - na jó, ez talán így retorikai túlzás, de - dolgozni akartak. Ez ilyen becsületbeli ügy volt, benne volt az egész életük. De komolyan. Soha, egyetlen percig nem gondoltak arra, hogy ne dolgozzanak.
Legalább négy embert tudok anyám irodai környezetéből, akit egyenesen onnan vittek el oda, ahol most apám van.
És akkor így remélem meglesz az a halvány, kicsit elvont kontraszt, amit az egész csattanójának szántam:
Gondolom többeknek megvan, de nekem elég nagy élményt jelentett az a bekezdés a VDSZSZ honlapján, hogy:
"Mint tudjátok, szakszervezetünk – élve a Sztrájkról szóló törvényben biztosított jogával – szolidaritási sztrájkot hirdetett. Ennek oka egyszerű: nevünkben is szerepel a szolidaritás, ezért az a legkevesebb, hogy ezt tettekben is megjelenítjük."
Vajon melyik "sz" betűs szóra gondolt Bárány Balázs Péter alelnök úr? A "szabad"-ra vagy a "szakszervezet"-re?
Hát mi az anyád picsáját képviselsz te, már azt sem tudod, mi?
blogot ír.
Ez most olyan, mint felfedezni, hogy a holdnak másik oldala is van. Ugyanaz sötétben. Mert benne vagyok, velem indít és egyáltalán az egész helyzet azon az aljasságon alapszik, amit elkövettem. Az a kiindulópont. Nyilvánvalóan van egy egész és teljes élete, hiszen több mint egy éve már, hogy eljöttem, de semmi nem lenne úgy, ahogy most van, ha
Zoli blogját ő mutatta meg nekem (ezt talán már említettem egyszer). Most szólt hozzá először, legalábbis "ezen" a néven. A neve szinte rímel a Szépnevűre. Aki akarja, megtalálja.
Én most lementem cigizni.
Nem, nem a BKV sztájkra gondolok, bár azt igazán nem tudom, hogy kivel tárgyalnak még ezek a szakszervezetisek? Vagy a BKV esetében nincs ilyen minimum jelenlét, mint a csapatsportokban, hogy bizonyos számú ember alatt nem állhat ki mérkőzésre a társaság? Vagy vannak még annyian szabadlábon? Vagy valamelyik rendőrsön tartják a tárgyalásokat? Vagy addig sztájkolnak, míg nem tudnak valakivel tárgyalni és tíz évig nem járnak majd a buszok??
Na jó, hagyjuk, szinte mindegy is, mert amúgy is vége a világnak, a válság eljutott addig a mélypontig, hogy Jazz "rendes" munkát vállalt (!!!!) ugyanabban a kisvárosban, ahol tesóm dolgozik. Heti pár órát fog éneket és fizikát tanítani egy iskolában.
Még bankszámlát is kell nyitnia.
Kérem, ez itt a VÉG, mindenki menjen haza és töltse szeretteivel az utolsó pár órát, ami még hátravan az általunk ismert világegyetemből!
Szerintem ne adjuk össze ez elmúlt pár napban elmémet elhagyó megnyilatkozásaimat, és akkor mindenki jobban jár. Egyszerűen nevezzük ki a januárt női énem hónapjának, és engedjünk egy kis teret agyam szebbik pár százalékának.
Az alkalmat megragadva hadd meséljem el, hogy mennyire imádom Szeplős porszívóját, (nem, nem, mondom, hogy ez NŐI hónap, nem figyelsz) mert elképesztően halk. Egy drabális régebbi jószág, még abból az időből, amikor az ETA csehszlovák pininfarinái irányították a trendet. Electrolux Mondo, kőkeményen 1600 W-os és rá is van írva, hogy Silence. Nem hazudik. Olyan csendes, hogy mindig porzsákot akarok neki cserélni, és közben is elbizonytalanodok néha, meg kell néznem a tenyeremmel (!), hogy jól szív-e. De jól, ez bizony így működik, halkan zümmögve, nem ordítja szét minden szomszédnak, hogy mekkora állat ő, csendes rabszolga.
Pont valamelyik nap olvastam, hogy ugyanez a cég, az Electrolux piacra dobta az Ipod dokkolós porszívót vmi Ultrasilence néven. Arra gondoltam, hogy mekkora parasztvakítás ez, hiszen ezzel a ki tudja hány éves géppel is remekül hallom a 2.1-et mindenhonnan. Ha nagyon erőszakoskodik valaki, akkor a hátára szigszalagozok egy kismagnót.
És azt is itt teszem közzé, hogy SOHA, DE SOHA többet nem veszek Breffet! Mindig előbb kifogy a színtelen cucc, aztán ott maradok egy fél üveg rozsda- és vízkőeltávolítóval, klór meg sehol. Én mondjuk személy szerint németországi tartózkodásom óta a békásat használnám. Az ugyan egy deka vízkövet nem távolított el az ottani zuhanyzomból, de az ő toalettrészlegük akkora már rég menthetetlen volt. Egy rendszeresen tisztántartott fürdőnek elég lenne. Először nyilván én is domestoszos voltam, de Hannelore olyan meggyőző lenézéssel és megvetéssel mérgezte le a Domestost, hogy azonnal megtérített.
Azóta nem igazán jutok Frosch közelébe, mert anya már örökké hipófüggő lesz, az biztos, ez egy áthidalhatatlan generációs gap, de sem Szépnevű, sem Szeplős nem tolerálta túlzottan az ecetszagot.
