harminc

A tavasz az, amikor egy teljesen átlagos nap végén éppen alkonyodik, és úrrá lesz rajtad valami ambivalens érzés. Valamit nem ért a tested, ami rossz érzés kellene, hogy legyen, de most nem az. Tudod, hogy hidegnek kellene lennie, ahogy lemegy a nap, fel vagy rá készülve, de valami nem okés. Beleszippantasz az utcai levegőbe...

...és egyszerre tizenhat milló szőrszálad vagy annak helye áll lúdbőrbe, ahogy hirtelen rájössz, hogy igazából langyos az idő.
Hirtelen ugyanaz a fény is más lesz, mert tudod, hogy már picit tovább lesz világos és egyszer csak derűs leszel és még a lépteid ritmusa is megváltozik.
Szinte nem változik semmi, de a világ már nem ugyanaz többé.

A tavasz az, amikor a tizenöt napos eső első öt napján is simán csak  hálás vagy azért a 10 fokkal melegebb levegőért.

A tavasz az, amikor az első hóvirágokat illegálisan árusító öreg nénik láttán eszedbe jut, amikor majd frissességtől és nedvességtől csikorgó, életet harsogó tulipáncsokrot viszel haza a piacról.

A tavasz az első újhagyma, retek, felvágva, sótól vagy vegetától nedvezve, nap alakban tányérra rendezve szombat reggel.

A tavasz izzadó óvodások rohangálása az udvaron, és mosolyogva érkezés  az okmányirodába.

A tavasz sétáló öregek, a tavasz végtelen délelőtt a sáros fűbuckák mellett a padon, a tavasz kigombolt kabát és pulóver alatti izzadság, a tavasz az első randi a tó mellett.

A füvet nyírni kell, a szomszédot elviselni, a kertet felásni, derekat este sportkrémmel bekenni. A tavasz nagytakarítás. A traktorok lassan megindulnak a földeken, a családok az erdőkben és egyszerre, egy időben  129 softpetting, 56 bringohintó kölcsönzés, 12 állatsimogatás és 2867 futáselőzés és 4514 első bátortalan kézmegfogás történik a Margitszigeten. A kolbász meg fogy. A sör nemkülönben, vizelés a Holdudvar környékén, polgárőrökre vigyázni!

A normafai ősfutók megvetően kerülgetik a szezonálkocogó tokamenedzsereket és idióta dalmaták, vizslák lobogtatják a füleiket miközben vigyorogva egyenesen torokra nyelik a levegőt.
Hatalmas dugó alakul ki az Erzsébet-kilátó legfelső szintjén, pedig onnan is csak azt látni, mint 2 méterrel lejjebb, de ezt egyetlen ötéves sem fogja soha elhinni. A libegő újra nyereséges lesz.

Tavasz az, amikor a Kerékagy a jelenleginél is jobban felpörög, Budán halott turistákat találnak a korzón, a vár alatt, keréknyommal az arcukon; és árvizet nézünk beszélgetve a Batthyány téren a gát korlátján ülve. (Most sem sikerült magamtól helyesen leírni.)

A tavasz a biciklikerék döngő huppanása a már száradó kitaposott ösvényen, az első fröccs az első hirtelen melegben a Rómain.

A tavasz Nagykanizsára utazás a vonaton, és a nyári Balatonról való álmodozás az ablakban.

A tavasz Queentől a Tavaszi szél vizet áraszt, a tavasz séta a hídon, vízcseppek az arcodon, szél a hajadban, kifújt könny a szemed sarkán.

A tavasz szobai szellőztetés, bolyhos ágak majd sárga virágos ágak rejtélyes megérkezése a szobai vázákba. Húsvétkor akasztós dísztojások ezekre aggatása.

Sonka, torma, lila  és zöld színű főtt tojás, vidékre utazás, Kenesén a parton farmerban kacsázás, kajabódé keresés, egy sincs nyitva, miértnemeresztileakabrioatetőtfikázás. A tavasz az "ilyen meleg azért nincs"-típusú, gyakorlatilag félmeztelenül való megjelenés, tavasz, dagad a fasz, új ruhák, sale, vegyünk pólót, hol a rövidujjú ingem, miért nincs kivasalva.

A tavasz az, amikor érzed a fotoszintetizálást, nem tud zölddel betelni a szemed, ha akarod, legyen, értsd úgy, hogy kurva jó végre valahol elfeküdve rágyújtani egyre.

És ha majd mindez lesz, akkor majd az lesz, hogy a tavasz is elég, de tavasz szinte nyár, de ne jöjjön még, még ne, hadd legyen még így, ahogy van, hadd érezzem még az élet elejét, várjunk még egy kicsit, jó itt.

Csak tavasz legyen.

Olyan, mint egy holdbéli táj. Néhány percenként leelőzök egy-egy magányos kamiont. Ahogy unalomból vagy talán elalváshatáron bele-belerántanak a leállósáv szegélyénél a kormányba, fehér hóként rázzák fel az autópálya sókérgét.

Eszembe jut, hogy az, amitól fehéren világít az út a fagyos napsütésben, legkésőbb tavasszal belemosódik a talajba. Váltok: eszembe jut, hogy olyan ez, mint abban a karthágói sztoriban: amit bevetsz sóval, az úgy is marad örökre.

Nem sietek, előttem az végeláthatatlan, sóval borított egyenes,  párhuzamok, amik nem találkoznak semmivel. Einstein relative tévedett. A fizika nem minden.

Ebből látszik, ez egy hosszú út. Vezetek.

Jövünk haza.

                                                            *

20-án újból elmentünk Pandorára, ezúttal az Imax űrsiklóval, ami ugyan sokat ígért papíron, de kipróbáláskor úgy voltam vele, mint egyéb más járművekkel, hogy beüléskor azért elég más impulzusok fogadtak. Nem volt annyira full extra, mint ahogy ígérték, de hát a film így is, másodszorra is odabaszott, sőt egyenesen vissza is. Igazából nem zavart, hogy a multiplex csúcskategóriájában nem tartozék a pohártartó. Pont úgy működik ez, mint a Ferrari. Az élmény a lényeg, nem a kényelem. Én tudom, mert sokáig Ferrarikat vezettem, mielőtt átlagember lettem. Az élményből még az sem vont le, hogy a multiplexek legnagyobb vásznából, azért majd a felét nem használták filmvetitéskor.

Az Avatar, az Avatar.

Jazz utána azt mondta - merthogy négyesben voltunk ezúttal, sőt azért mentünk, hogy elvigyük őket, ez pusztán önfeláldozás volt részünkről -, hogy ha ő Spielberg lenne, akkor most visszavonulna, és elfelejtené valamint elégetné az összes eddigi munkáját.

Szóval 20-án ott ültem a többi 500 Robert de Niroval a moziban, másnap pedig tavaly stikában ki nem vett szabimat vettem ki Szeplőssel. Anyu ugyan e hónapban másodszor hívott fel a hó miatt hisztériaközeli állapotban, hogy MOST AKKOR ELMENTEK??!, de mondtam, hogy mostmár mindenképpen elmegyünk. Előző este a legfrissebb porhóban síeltem haza a Twingoval, nem lesz semmi baj. És igazam is lett, mert nem az út során  okoztam 30000+3000 ftos kárt, hanem a vidéki vendégségem második napján, a teljesen néptelen kertházas utcácskában, tolatva. Sötét volt, de nagyon, az opel is sötét volt, de ráadásul nemcsak sötét, hanem az egyetlen jármű közel és távol. De én azért csak megtaláltam, addig tolattam, míg meg nem találtam bassza meg, addig én!

Annyit el kell mondanom, mielőtt bárki utánam csinálja, hogy kárt okozni is tudni kell mert nagyobbik összeg az Astrára ment el, a tizedannyi meg az én műanyag lökhárítóm megigazítására.

Szó se róla, két autó volt eddig a birtokomban, és mind a két Twingonak én okoztam bajt. Bármilyen kibaszott dühítő a bénázásom, azért ha csak ennyi  balesetem lenne az elkövetkezendő pár tíz évben, én kiegyeznék vele.

Az első baki az volt mikor Horvátországban a két falu közötti útnak nevezett elválasztóvonal vastagságú, csak hajtűkanyarból álló aszfaltcsíkon én vezettem. Nem kellett volna. Le kellett volna nyelni, hogy Szépnevű zsigerből sokkal jobban vezet, és csak néha a volánhoz ülni, mert az igazság az, hogy kifogtak rajtam azok az "utak". Az első horvátországi vezetésem egyetlen nagy hónalj alatti izzadságfolt volt. Szerpentinek, vékony utak vég nélkül, szikla és tenger mindenhol, én meg közel sem voltam James Bond és Szépnevű sem volt Moneypenny, ha már, akkor inkább fordítva.

A baleset annyi volt, hogy mindenki gyorsabban ment, mint ahogy én toltam volna neki szívem szerint, de természetesen nem akartam lemaradni. Kezdők hibája, ha nyomás alatt vannak. Szarni kellett volna rá, hogy beáll mögöttem a forgalom, ott a Balkánon úgyis mindenkiből kitör a rallybajnok, megelőztek volna, ahol csak tudnak.

De nem, én toltam neki, kanyarban is, szemből meg nem fért el a teherautó, csak éppen hogy, hát kapott a twingo füle egy akkora pofont, hogy jócskán megmaradt a helye.

A mostani legalább ilyen dühítő bénaság volt. Egyszerűen nem figyeltem, és nem is láttam a kocsit. Díszlécnek annyi, meg egy kis horpasz plusz egy elmebeteg 60-65 éves tulaj.

Tolat, csatt, káromkodik, dudál, kiszáll, megnéz. Szeplősék is kinéztek, hogy mi van. Láttam, hogy mekkora a baj. Nézek körbe, hogy, hogy mozdul-e már végre valamelyik házban a függöny, vagy csapódik-e valamelyik ajtó, de semmi... Még mindig semmi. Hát mondom, akkor megyek, szomszédról van szó, itt leszek még két napig, megtaláljuk egymást.

De hogy én MIÉRT HAGYTAM EL A HELYSZÍNT???!!!!! Ő látta, hogy mi történt, LÁTTA A GONDOLATMENETEMET!!!!
Ez hülye bazmeg.
De hát dudáltam, az enyéim  még ki is jöttek, hogy mi történt!
Látta!
De hát nem nézni kellett volna, hanem kijönni.

Akkor aztán, jött az ő többmillió baleset nélküli kilométere, meg hogy a pestiek, meg én, meg a templom, meg a Szilágyi majd, meg az opelajtó-csere
Erre én meg a hogy mondja, és a hangnem, én is ideges vagyok, de nem így kellene, nincs annak az autónak semmi baja.
OPELAJTÓ-CSERE, majd reggel mondjam meg A Szilágyinak!!!
Halló? Először is nem tudom, ki az a Szilágyi, de az biztos, hogy kissé indokalatlannak tartom az ajtócserét egy max 10 km/h sebességnél és műanyagok találkozásásnál.
Szilágyi! Ajtócsere! REGGEL!

Nem normális, esküszöm. Mondjuk Szeplősék szóltak előre. A szerencsém az volt, hogy éppen aznap jött vendégségbe a családbarát család, ahol a családfenntartó éppen karosszéria lakatos. A Szilágyi ismert név volt, a fő családbarát megeresztett két telefont, hogy el legyen minden simítva. Az elsőt a lecsóval töltött csirkemell és a rablórömi között, a másikat reggel, mielőtt ő maga karambolózott volna.

Hálistennek már előre felmentette magát, mert a második (?) sör környékén többször is elmondta, hogy ilyen csak azzal nem történik, aki nem vezet. Nadehogy rögtön másnap reggel... ÁÁ, semmi gond majd ő kikalapálja magának. Az enyém harminc lesz, már meg is kérdezte a Szilágyit.

A saját életem. Én hibáztam, én fizetem, ez az élet sava-borsa, csíp is rendesen. A saját életem hülyeségei csak anyagi szinten 60 ropit tesznek ki nyár óta. Erre ugye itt van a mastercard. A többire meg többek között ez a blog.


                                                           *

Hát lassan vezetek, spórolok a benzinnel, fél tank alattról kell teljesíteni fél Magyarországot. Nézem ahogy a lassan sűrűsödő forgalmat jelző, mellettem 340-el elsuhanó ukrán suvok és magyar octáviák meg focusok fel-felkavarják a sóréteget.


                                                           *

A vasárnap este meg a szokásos. Akut béltágulással hazamész, és tudod ,hogy meg kellene állni, de nem tudsz ilyen hamar, így fogyasztasz  el 72 órára két embernek elég előre csomagolt gulyást, sztrapacskát és rántott cuccokat még vasárnap délután-este, mintegy öt óra alatt, többnyire egyedül.

 

Én még nem voltam soha, de soha, most meg igen, mert nem bírtam tovább, egyszerűen meg KELLETT tudnom, hogy milyen a jóízű élet. Harmincévesen ennek azért már itt van ideje, nem?

 

Tehát ha már arra jártunk (nem), akkor elmentünk a budaörsi éttermükhöz. Ami igazából nem is étterem, csak egy kiszolgálópult a másik harminc mellett a neverending méretű ósan korzójában.

Hát lássuk, milyen a  nagyszerű ízű élet:

A sor nem haladt túl gyorsan, mert Deával, a kleopátrafrizurás túlfestett, kék szemeit és száját szopáspózban tartó (alulról felfele bambul, uncsizósan csücsörít) kiszolgáló lánnyal minden családapa flörtölni akart. Többé-kevésbé sikerrel.

Mire a kolléganőjénél sorra kerültünk sikerült kurvára belemelegedni a kabátomba, valamint eljutnom a tökéletes mekdonálcos, nem-tudom-mit-kérek-öööööööö-legyen-akkor-két-sajtburger-típusú zavar állapotába. Állapotomnak megfelelően sikerült mind Szeplőst mind a mitsegítheteklányt tökéletesen összezavarni. Jól van, hát soha nem voltam még, honnan tudjam mit akarok??? Persze ez nem az a hely, ahol megkéred a főurat, hogy ajánljon valamit.

Mittomén, olyan vödröt akarok, mint a filmekben.

Csipős, nem csípős?

Nem csípős.

De ez még mindig nem elég ám, a jóízű élet eléréséhez további kökemény döntéseket kell hoznod. A jóízű életed vajon ketchupmajonézbarbecueédessavanyús legyen-e?

BAZDMEG NEM TUDOM. Ne haragudj, még egyszer, milyenek vannak?

Ketchupmajonézbarbecueédessavanyú.

Ezen a visszavonhatatlanul futószalagdarálóssá váló ponton eszembe jut, hogy Terrence Hill mekkora arc volt, mikor a pisztáciafagyival gyilkolta le Bud Spencer idegeit és már jönne, hogy "mustár nincs-e"?, mikor megérzem Szeplős tenyerét a kézfejemen.
Szeplős higgadtan dönt, ő tudja, hogy GYORS"étteremben" vagyunk, valamint nem izzad: legyen barbecue szósz.

Üdítő? Legyen egy literes palackos kóla, azt legalább majd elvihetjük.
A lány agyának  gyorsétterem-funkciót elláttó szűrőjén annyi infó akad fenn a mondtatból, hogy "elvisz".
Előkap egy nejlonszatyrot majd beleteszi a vödröt és a kólát, majd utunkra enged, következő. A tömeg nyomásának engedve hátrálunk, és keresünk egy üres helyet. Tálcát veszek a kínaitól, majd amikor rájövünk, hogy az elvitelhez nem jár szalvéta, azt veszek az olaszéktól, így lesz igazán multigasztró ízű az élet.

Amúgy átlagosan finom volt, természetesen csípett, a reklámon sokkal jobban néz ki a panírozás, és az egészet tulajdonképpen a szósz vitte el.

A nagyszerű élet íze füstaromával az igazi.

 

Hogy a témában bármit is írjak (írnom meg muszáj, mert itt ordít bennem három gondolat a cikkel kapcsolatban) először is azt kell tisztáznom, hogy melyik oldalon állok: tök mindegy. Röviden annyit, hogy nyilván töltök, egyrészt azért mert biztos, hogy nem fogom kivárni, míg leadják azt a pár sorozatot, amit nézek és előfordul a tévében. Nem fogom kivárni a hatodik évadismétlést és újrakezdést meg a "majd ősszel újra előszedjük"-öt. És töltök filmet is, mert olcsóbb, mert kényelmesebb, mert elbűvöl, hogy "hopp, már itt is van", mert sok film el sem jut a moziba, mert jobb érzés a monitor előtt csalódni egy filmben, mint a multiplexben.
Igazam van? Nincs. Lopok? Igen. Sőt, úgy emlékszem, akkor is működött a világ, míg nem volt torrent meg DC.

A véleményem viszont az, hogy ez az egész letöltősdi pontosan olyan, mint a kocsilopás. Bárhogy üldözik, bárhogy fejlődik a lopásgátló technika, mindig lesz, aki kitalál egy huszonmilliomodik verziót arra, hogy ellopjon egy verdát. Egész egyszerűen addig fognak kocsit lopni, míg érdektelenné nem válnak ebben, vagy, amíg egész egyszerűen nem lesz már értelme autót lopni. Szerintem emlékszünk még arra, amikor a nagyobb rádiókon hosszú percekig sorolták, hogy milyen járgányt honnan loptak el. Először jöttek a becsületes megtaláló-dumával, később egyszerűen csak visszavásárolták volna, legalább az aktatáskát...

Itt van ez az Avatar film például. Jelen pillanatban, hangsúlyozom, jelen pillanatban ez az ugrás, mérföldkő, hívjuk bárhogy, amire nincs igazi válasza downloadworldnek. Mert ugyan letöltheted, de akkor csak egy jó nagy barom vagy, hiszen így pont a lényeget veszíted el. Nincs mese: ha az igazi élményt akarod, akkor ódivatúan el kell zarándokolni egy randi, vagy bármilyen PROGRAM keretében egy moziba. Ha úgy igazán kiváncsi vagy, akkor bizony még várnod is kell, mert tele van az IMAX, amire mozik tekintetében utoljára talán pont a Titanic esetében, 1996-ban volt példa, hogy kirakták "a minden jegy elkelt"-táblát a Kossuth, vagy a Szabadság vagy a Belvárosi moziban vagy a Művházban.

Ami leginkább elgondolkoztatott az egész cikkben az volt, hogy  az mekkora nihil, mennyire jellemző már, hogy a nyugat-európai fiataloknak hogy ez a legnagyobb problémájuk? Egyetlen céluk van, hogy szabadon, akadály és baszogatás nélkül töltsenek lefele. Nem akarnak semmi mást az égadta világon: nagy játék, néha film, kis maszti. Ennyi. Ugyan állítólag ott van az a maszlag, hogy őket ne figyelje meg senki, semmilyen ürüggyel, de hát eléggé kilóg a lóláb: ezek a srácok kurvára nem Will Smithek, ez a titkosszolgálati megfigyelésesdi  csak egy vékony, kicsi takaró, semmi másra nem szolgál, csak hogy legalább ők maguk elhiggyék önmaguk igazát.

És az mennyire jellemző, hogy míg Nyugat-Európában ezek a nihilista, lopikolós életmód-pártok szereznek százalékokat, addig nálunk marad a jó öreg szélsőség?

És az is mennyire, de mennyire jellemző, hogy Magyarországon egy önmaga értelmét, egy szinte akármilyen piaci rést kereső "klasszikus" POLITIKAI párt KAROLJA FEL  a kalózkodás céljait?

Attól, hogy lassan 31 év alatt nem tanultam semmit az egészséges szeretetről, szerelemről, tiszteletről, más területen még nagyon hatékony útterelőket, irányadókat, fékeket kaptam.

Olyannyira, hogy úgy érzem időnként rámférne egy nagyobb háttértároló töredezettségmentesítés. Tele van a vinyóm mindenféle szarral, ami csak zabálja az áramot, futtatja a lemezt tök feleslegesen. Erre párszor már rájöttem, de most állt össze úgy igazán, hogy gondolat legyen belőle. Isoldénél bukkantam rá a talán megfelelő példára. Bemásolom ide, hogy ő mit írt, mert ezzel együtt talán jobban lehet érteni mire is gondolok.

"Átveszem a PhD-mat ünnepélyesen, az is olyan fura, hogy a mellettem ülő csajnak még a tágabb rokonsága is jelen van és elmeséli, hogy napok óta ünnepelteti magát, úgyhogy ma már nem mennek étterembe, hanem otthonra rendeltek vacsorát a népnek. Nekem még csak eszembe se jutott, hogy ezt kéne csinálni, én nem is szóltam senkinek, csak szépen felszálltam a metróra, elmentem az egyetemre, átvettem a papírt, hazametróztam. Nem is jutott eszembe, hogy most szabad örülni. Ez rossz."

Tele vagyok fékekkel, így neveltek, így szocializálódtam. Fékeket raktak belém, és fékezem magam magamat is. Csak két példa:
 
1. A spórolás, a szünet nélküli pénztárcábalesés őrjítő kényszercselekvése , mert csak a kurva pénz körül forgott és forog mind a mai napig az egész családom élete. Fizetés van, kevés, de van pénz, majd egyből nincs pénz, kölcsönkérés, spórolás, nincs pénz, fizetés, van pénz, vásárlás, nincs pénz... Kibaszott pénzügyi bulémia, anorexia, amit akarsz.
Hát van bennem is egy alap feszkó. Egy csomó mindenre költök, de néha-néha teljesen indokolatlanul berakok ilyen belső fékeket - nem tudom miért. Hogy megnyugodjon a lelkem, azért.
És itt nem az általános, céllal és okkal való középosztálybeli spórolásról beszélek, hanem teljesen értelmetlen dolgokról, mint mondjuk az ikeás kávéspohár.
Két kávéspoharam van.  Mivel a napi tíz óra lakástól való távollét mindig együtt jár egy enyhébb mosogatóbeli tiltakozó jellegű gyülekezéssel, a két darab kávéspohár mindig a mosogatóban van, valami tányér, fazék, tál alatt, természetesen elmosatlanul.  És valamiért nem veszek újat, hogy legyen mindig tiszta. Azt mondom magamnak, hogy annyira nincs rá szükség, hiszen van kettő  mert van ennél fontosabb is, ami kell.

Az a hat darabos ikeás kávéspohát összesen vagy 300 forintba kerül.


2. Délutáni alvás, a legrettenetesebb démon. Szombati paprikáskrumpli tejföllel után ólálkodik, sőt nem is utána, már a kolbászban ott van a kajakóma vírusa.
De nem lehet nagyot aludni, mert akkor ki alszik majd éjszaka, meg ki kel fel reggel időben, és ha délután alszom, akkor nem lesz időm olvasni, nem lesz időm máskor csak magamra, mert máskor más a program.
 
Szombat délután aludtunk egyet, én igazából végül beleájultam  a pörgő gondolataimba, meg a könyvembe.
Amikor felkeltem és odakint már sötét volt, jöttem rá az értelmetlen fékek jelenlétére, értelmetlenségére.

Olyan kurva sok idő, míg lekopnak ezek a tiltások. Olyan vagyok, mint egy elbaszott magyar vidéki út, ahol már x éve befejezték az építkezést, de a 30-as tábla még mindig kint van.
Olyan sok idő, míg rájön az ember, hogy csak magának tartozik  beszámolóval,  míg végre nem kattog ott az agyban a nevelés , a környezet által belévert feszítő figyelmeztetés, lelkiismeret, értelmetlen bűntudat, kattogó kis piros lámpa. Olyan sok idő, míg végre a saját életét élheti az ember. És akkor még mindig nem a sajátját éli.

Néha olyan rádöbbenés-felismerésszerűen rájövök, megrohan a gondolat, az érzés, hogy végre élem a Saját Életem, jelentsen ez bármit. És olyan ez, mint egy ajándék, hogy ez van nekem (is).

Ott voltam a sötétben, Szeplős aludt még, ahogy lassan bootoltam, mindez átfutott rajtam: aludtam, és nem történt katasztrófa. A saját életem. Akkor lassan ,ropogva, recsegve jólesően, ráérősen kinyújtóztam benne.

Indokolatlan táblák, lassítók, fekvőrendőrök. Ahol meg kellene, nincs semmi, de semmi, csak néha kurva nagy balesetek. Ott, máshol egy kibaszott deutsche Autobahn vagyok.