Attól, hogy lassan 31 év alatt nem tanultam semmit az egészséges szeretetről, szerelemről, tiszteletről, más területen még nagyon hatékony útterelőket, irányadókat, fékeket kaptam.

Olyannyira, hogy úgy érzem időnként rámférne egy nagyobb háttértároló töredezettségmentesítés. Tele van a vinyóm mindenféle szarral, ami csak zabálja az áramot, futtatja a lemezt tök feleslegesen. Erre párszor már rájöttem, de most állt össze úgy igazán, hogy gondolat legyen belőle. Isoldénél bukkantam rá a talán megfelelő példára. Bemásolom ide, hogy ő mit írt, mert ezzel együtt talán jobban lehet érteni mire is gondolok.

"Átveszem a PhD-mat ünnepélyesen, az is olyan fura, hogy a mellettem ülő csajnak még a tágabb rokonsága is jelen van és elmeséli, hogy napok óta ünnepelteti magát, úgyhogy ma már nem mennek étterembe, hanem otthonra rendeltek vacsorát a népnek. Nekem még csak eszembe se jutott, hogy ezt kéne csinálni, én nem is szóltam senkinek, csak szépen felszálltam a metróra, elmentem az egyetemre, átvettem a papírt, hazametróztam. Nem is jutott eszembe, hogy most szabad örülni. Ez rossz."

Tele vagyok fékekkel, így neveltek, így szocializálódtam. Fékeket raktak belém, és fékezem magam magamat is. Csak két példa:
 
1. A spórolás, a szünet nélküli pénztárcábalesés őrjítő kényszercselekvése , mert csak a kurva pénz körül forgott és forog mind a mai napig az egész családom élete. Fizetés van, kevés, de van pénz, majd egyből nincs pénz, kölcsönkérés, spórolás, nincs pénz, fizetés, van pénz, vásárlás, nincs pénz... Kibaszott pénzügyi bulémia, anorexia, amit akarsz.
Hát van bennem is egy alap feszkó. Egy csomó mindenre költök, de néha-néha teljesen indokolatlanul berakok ilyen belső fékeket - nem tudom miért. Hogy megnyugodjon a lelkem, azért.
És itt nem az általános, céllal és okkal való középosztálybeli spórolásról beszélek, hanem teljesen értelmetlen dolgokról, mint mondjuk az ikeás kávéspohár.
Két kávéspoharam van.  Mivel a napi tíz óra lakástól való távollét mindig együtt jár egy enyhébb mosogatóbeli tiltakozó jellegű gyülekezéssel, a két darab kávéspohár mindig a mosogatóban van, valami tányér, fazék, tál alatt, természetesen elmosatlanul.  És valamiért nem veszek újat, hogy legyen mindig tiszta. Azt mondom magamnak, hogy annyira nincs rá szükség, hiszen van kettő  mert van ennél fontosabb is, ami kell.

Az a hat darabos ikeás kávéspohát összesen vagy 300 forintba kerül.


2. Délutáni alvás, a legrettenetesebb démon. Szombati paprikáskrumpli tejföllel után ólálkodik, sőt nem is utána, már a kolbászban ott van a kajakóma vírusa.
De nem lehet nagyot aludni, mert akkor ki alszik majd éjszaka, meg ki kel fel reggel időben, és ha délután alszom, akkor nem lesz időm olvasni, nem lesz időm máskor csak magamra, mert máskor más a program.
 
Szombat délután aludtunk egyet, én igazából végül beleájultam  a pörgő gondolataimba, meg a könyvembe.
Amikor felkeltem és odakint már sötét volt, jöttem rá az értelmetlen fékek jelenlétére, értelmetlenségére.

Olyan kurva sok idő, míg lekopnak ezek a tiltások. Olyan vagyok, mint egy elbaszott magyar vidéki út, ahol már x éve befejezték az építkezést, de a 30-as tábla még mindig kint van.
Olyan sok idő, míg rájön az ember, hogy csak magának tartozik  beszámolóval,  míg végre nem kattog ott az agyban a nevelés , a környezet által belévert feszítő figyelmeztetés, lelkiismeret, értelmetlen bűntudat, kattogó kis piros lámpa. Olyan sok idő, míg végre a saját életét élheti az ember. És akkor még mindig nem a sajátját éli.

Néha olyan rádöbbenés-felismerésszerűen rájövök, megrohan a gondolat, az érzés, hogy végre élem a Saját Életem, jelentsen ez bármit. És olyan ez, mint egy ajándék, hogy ez van nekem (is).

Ott voltam a sötétben, Szeplős aludt még, ahogy lassan bootoltam, mindez átfutott rajtam: aludtam, és nem történt katasztrófa. A saját életem. Akkor lassan ,ropogva, recsegve jólesően, ráérősen kinyújtóztam benne.

Indokolatlan táblák, lassítók, fekvőrendőrök. Ahol meg kellene, nincs semmi, de semmi, csak néha kurva nagy balesetek. Ott, máshol egy kibaszott deutsche Autobahn vagyok.