harminc

Az a baj, hogy bármit kezdtem el írni, olyan hamisan hangzott, úgy csikorgott, úgy ordított róla az erőltetés, hogy abba is hagytam két mondat után. Hogy a picsába lehet lépni egyet, csak egy kicsit, tovább, nem sokat?

Ha most így kívülről ránézek az egészre, olyan, mintha kibaszott bálnavadász lennék,  mintha csak arra vártam volna, hogy feljöjjön a levegőre, hogy kicsit érezze, aztán DURR már le is lőttem, amikor megjelent. Hagyni kellett volna az egészet, még ha egoblog is és ide azt írom, ami éppen van. A felelősség milliónyi apró huzalja, hogy mi kapcsolódik mihez, mi mit húz, hol súrlódik, ebben a fórumban eléggé átláthatatlan. Legalábbis számomra. Szóval azt mondtam, hogy számoltam mindennel, de csak egy nap kellett hozzá, hogy megtudjam, megint csak a pofám volt nagy.
Úgy néz ki vannak emberek, akik nem tudnak nem bántani. Vannak olyan emberek, akiket nem tudok nem bántani. Faszom.

Erről ennyit. Mondom: ennyit.
 

Nézzük mi van:
Ami eszembe jut, hogy a határvonalakonn kívül az bámulatos még számomra, hogy mennyi minden történik egyszerre, akár csak az én kis ismeretségi hálómban is:

Szvetlana ma öt után utazik el Angliába. Az utolsó munkatársam, akit még akár barátomnak is szívesen neveznék, annak ellenére, hogy nem vagyunk azok, legfeljebb csak haverok, ma kettőkor fog a mögöttem lévő székből felállni és nem jön többet. Ma két olyan embernek változik meg az élete, akit valamilyen szinten ismerni vélek és ők nem tudnak egymásról.
Pedig csak egy egyszerű péntek ez. Én ötkor felállok innen, és megkezdem a várva várt szokásos két szabadnapomat, majd hétfőn újra itt leszek, közben meg valakivel megfordul az egész világ.

                                                               *

Kicsit a sztrájkhoz még, pontosabban a vasutas részéhez. Tudom, ez nem az én profilom, de azért ez érdekel engem, többek között azért, mert szigorúan véve anyumnak a MÁV volt az egyetlen munkahelye életében. És ugyan nem lettem vasútbuzi, és nem tudom minden mozdony jelzésszámát (így mondják egyáltalán?), de az irodai gémkapcsokról, hibajavítókról, írógépekről, szekrénybe dugott saját használatú wcpapírokról és munkatársak alkoholizmusáról mindent, de mindent tudok. Anyum elég sokat várt a saját szakszervezetétől (nem tudom hirtelen melyikben volt benne), de életében nem sztrájkolt ő nagyon. Senki se soha az állomásfőnökségen, amennyire én emlékszem. Persze ők nem mozdonyvezetők, kallerek, vagy gépjarműjavítók voltak, de azért a füst őket is megcsapta. Azok az egyszerű emberek jobban akartak élni, volt minél jobban élni, nem vitás. De mindenekelőtt - na jó, ez talán így retorikai túlzás, de - dolgozni akartak. Ez ilyen becsületbeli ügy volt, benne volt az egész életük. De komolyan. Soha, egyetlen percig nem gondoltak arra, hogy ne dolgozzanak.
Legalább négy embert tudok anyám irodai környezetéből, akit egyenesen onnan vittek el oda, ahol most apám van.
És akkor így remélem meglesz az a halvány,  kicsit elvont kontraszt, amit az egész csattanójának szántam:
Gondolom többeknek megvan, de nekem elég nagy élményt jelentett az a bekezdés a VDSZSZ honlapján, hogy:
"Mint tudjátok, szakszervezetünk – élve a Sztrájkról szóló törvényben biztosított jogával – szolidaritási sztrájkot hirdetett. Ennek oka egyszerű: nevünkben is szerepel a szolidaritás, ezért az a legkevesebb, hogy ezt tettekben is megjelenítjük."

Vajon melyik "sz" betűs szóra gondolt Bárány Balázs Péter alelnök úr? A "szabad"-ra vagy a "szakszervezet"-re?

Hát mi az anyád picsáját képviselsz te, már azt sem tudod, mi?