harminc

Miközben a fővárosiak által legalább hallomásból biztosan ismert kedélyeskedő villamosvezető vidámságterrorja alatt zötykölődök hazafelé a Fehérvárin, azon gondolkozom, hogy valóban az kapcsolatunk egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy  30 másodpernyi dialógusban képesek vagyunk eljutni addig a pontig, hogy ne tegyük fel a Végső Nagy Kérdést?

Szerintem mindenkinek joga van ahhoz, hogy szar estéje legyen, sőt, hogy egyáltalán szarul legyen, ha négy hónapon belül megszűnik a munkahelye, de addig sincs semmit csinálnia, hiszen a leépítés és megszüntetés ugyan valakinek egy ideig plusz munkát ad, de az a valaki nyilván pont nem ő. A munkahely megszűnése ugyan már egymagában jelentős mértékben megtölti a poharat, de a csap, mint ahogy az lenni szokott, rosszul zár, hát a létbizonytalansághoz még hozzájön a szőke melírt megunva milyen színű legyen a hajam önbizonytalansága, ami távolról sem a hajszínről szól, a huszadikai hosszú hétvégére vonatkozó döntésképtelenség, ami már a fásultság jele, illetve ha mindez nem lenne még elég, a két éve nem látott exbarát nem is olyan hirtelen elhatározásból, az épp aktuális tudatállapotától függetlenül a facebookon megkéri a kezét, ami csak szimplán felkavaró.

Ha ez így összejön, akkor szerintem mindenkinek kijár egy mélységesen szar este, mely előreláthatóan hosszú és mélybarna vonalat húz az egész hét és időszak alá, fölé és keresztül rajta. Ez rendben is van, csak én meg állok, nézek és ugyan értem, sőt megértem és átérzem az egészet, csak azt nem tudom, hogy most mi a fasz legyen, Szeplősnek teret, társat, időt, vagy kezet adjak? Magamból többet, vagy pont kevesebbet, hagyjam, menjek oda, okos legyek, vagy álvicces, vagy éppen semmilyen? Mert tudjátok az ember ilyenkor nyilván segíteni akar, esetleg akár pont azzal, hogy nem segít, mindegy, csak azt ne lássa, hogy akármilyen szálakból fonja  is a kötelet, az bizony  elszakad mindig.

Jó, most ezt borítom, nem bennetek van a hiba, ha végén nem derül ki, miről is akartam írni.

Spórolás az energiával. A maradék semmi kis szabadidő féltékeny őrzése, mert energiából és szabadidőből is kevés van, nem mindegy, hogy, és hol, és kivel töltjük el.

Lehet, hibás a képletünk, lehet nem vagyunk elég pozitívak, elég nyitottak, de széleskörű felmérésem mutatja, hogy előbb-utóbb mindenki így működik, aki elfogadja a háromnegyed igazságot tartalmazó társadalmi nyomást, hogy dolgozni kell, fizetésből élni kell, vasalni, mosni, főzni, bevásárolni és közben valahol valóban élni KELL. Elfogadjuk, mert szüleink is így csinálták, meg "mindenki" így csinálja, ez a minta, mi ezt tudjuk, valahol biztos ezt is akarjuk.

Akiben az osztás után marad egy kis lázadásra hajlamos töredékérték, lehet, hogy kilép, felismeri, hogy "Te jóisten, mit művelsz?"

Mi dolgozunk, hazamegyünk, fáradtak, kelletlenek és ökölbe feszült arcúak vagyunk, ha úgy alakul, hogy abban a pici szabadidőben nem oda kerülünk, ahogy mi azt elképzeltük, vagy nem annyit és nem úgy töltjük el, ahogy az pont jó lenne.

Az a gyűlölt közhely, hogy arra van időd, amire szánsz, mindig gyújtóst rak a lelkiismeretem alá, de akárhogy is, nem működik, egyszerűen elfogy az ember, mert végesnek lett megcsinálva.

Mi elfogyunk egy idő után a KELL és a MUSZÁJ világában.

Van egy triatlonozó kollégasrác, aki úgy foglalta össze az életének másik felét kitöltő sportőrületet, hogy ez nem a futásról, úszásról, kerékpározásról szól, hanem arról, hogy teljes vitalitásában tudja élvezni az életet és a kihívásokat. De ő is csak ember, és mint ilyen, véges. Alig egy-két alkalommal jött el, amikor mi "bulizni" mentünk, nem lehet vele találkozni a munka nyolc óráján kívül. Az ő napja is 24 órából áll, az ő energiája is véges, arra fordítja azt, amije van, amit ő fontosnak talál.

Talán energikusabb lehetnék, ha reggel hatkor a kondorosi uszodában ébrednék fel két hossz mell között, jobban kezdődne a napom, de hamarabb is fáradnék, minden megszerzett pozitív energiám ellenére.

Nem, nem tudok mindenhol ott lenni, ott jókedvűnek lenni, igen, egyre inkább meggondolom, hogy másnapos akarok-e lenni reggel, főleg, ha dolgozom, de sokkal inkább, ha szabadnapom megy rá. Nem mindegy, hol és kivel vagyok, és tudom, hogy valószínűleg pont oda teszek le kevesebbet magamból, ahova több kellene, de a felszínenmaradás küzdelme még inkább önzővé tett, érzem én is.

Türelmetlen vagyok, amikor ez ÉN időmet húzzák, kelletlen vagyok, amikor nem az fogad, amit vártam, nem úgy, ahogy vártam, kiakadok, amikor nem az van, amit ÉN elképzeltem, mert engem mindig a holnap vár, holnap kelni KELL, holnap csinálni KELL valamit, holnap túlélni és túlenni KELL valamin, amíg újra sztendbájba kerülhetek. Tudom, hogy az nem élet, ha állandóan csak a görcsölés megy, de nem ismerek hasonló cipőben járó embert, aki sokkal jobban el tudná magát szakítani önmaga életének kereteitől.

De néha jó lenne lazítani.

Számoltam. (Jaj, most hova tettem a postiteket?, tököm)

A kocsi 52953 km-nél kezdte és Siófokon 58721 km-nél fejezte be a nyaralást, a többi onnan már csak ingyenmunka volt neki. A Twingo tehát 5768 km-t nyaralt, ezalatt 260,1 liter brenyát nyelt be, ami a Petimatek szerint 4,5 literes fogyasztást jelent százon. Szerintem a Twingo egy jó autó :)

Mialatt a kocsi nyaralt, mi keményen dolgoztunk, sikerült is elkölteni 1182,29 Eurót - ebben benne vannak a ruhák, meg a táskák (65 a bőrcekker, 33,5 a sanzenizés Naf-Naf-parti, 10 az én rövidgatyám és 20 a dijoni H&Mezés). 284-en vettük az Eurót, az egyszerűség kedvéért vegyük ezt alapul, bár volt az utazás második felétől kártyás vásárlás is bőven.

Az így 335770 magyar pénz. Ha a ruhákat leszámítjuk, mert ugye szervesen nem tartoztak bele az útiköltségbe, akkor 1053,79 Eurót lőttünk el, az 299276 forint, amiből jól látszik, hogy marhára tehetségesek vagyunk a ruhavásárlásban.

Jazz azt mondta, hogy hozzájuk képest jól éltünk, és mégis sikerült elég jó összeget kihozni a végére. Én Jazz véleményével teljes mértékben egyetértek, szerintem is jól éltünk - de biztos van, akit a hideg rázna egy efféle utazástól -, a végösszegtől viszont elhatárolódom, én mindent megtettem annak érdekében, hogy ez ne így alakuljon, arról nem tehetek, hogy a kocsi perpétummobilos-óvodás módjára nem hajlandó többet enni.

Én ezt már vagy 12 éves korom óta tartogatom (bár talám magamnak valahol leírtam, a több száz oldal között,lehet, ott van valahol) sokminden nem is jött hozzá, sőt, egy csomó minden elfelejtődött az egyébként a leírtaknál sokkal nagyobb ívűnek érzett és sokkal jobban átgondoltabb gondolatmenetből, úgyhogy nem betépve szültem meg ezt az egészet, bár a késő-gyermekkori könyvindíttatású naplófantáziálások biztos valami belső drog hatása alatt történnek, hiszen órák hosszat képes voltam ilyen dolgokon mélázni, és másképp az írást sem szerettem volna meg ennyire. Már azt sem tudom, honnan jött ez elő, de mostanában egy csomó alkalommal azon töprengve kapom magam, hogy is találtam ki én ezt az egészet? Főleg talán azért, mert olyan emelkedett hangulat kapott el akkoriban, hogy libabőröztem és tudtam, hogy igazam van, hogy így lesz. Próbálom, próbálom elkapni, hogy is volt pontosan - tulajdonképpen csak ezért írtam ide le.

Én nem értem a rasszizmust. Nem értettem a németek technokori rasszizmusát sem, amikor ott voltam, mert ugyan ki dolgozna náluk a rüsselsheimi Opelnél a gyártósoron, amikor ők már annyira nem akarnak ilyen helyeken dolgozni, hogy már a saját egyke gyerekiekkel is alig foglalkoznak, nemhogy kettőt csináljanak - hát fogynak. De csomóan utálták a törököket, és utáltak minden egyes más színű és/vagy németet erős akcentussal beszélő, kibaszott bevándorlót.

És fogyunk mi is és hova a faszomba utálunk ki embereket, amikor csökken a népesség, viszont ha jól csináljuk, akkor itt fogják elkölteni a megkeresett pénzt, meg itt fognak adózni, és akkor újra sokan leszünk, de ha ők nem jönnek, mi meg fogyunk - mert fogyunk, mert ez valamiért ilyen paradox módon van, hogy minél jólétibb körümények között él valaki, annál jobban baszik gyereket csinálni, és hát a világ 70%-nál akárhogy is, de jobban élünk; igaz, mi azért sem csinálunk (még egy) gyereket sokan, mert  annyira meg nem élünk jól -, akkor egy idő után nem lesz itt semmi. Már ha számít ez valamit.

Mert nem számítanak az országhatárok sem, hiszen lett-e valaha boldogabb valaki a háborútól meg a  szomszédgyűlölettől? És a végén amúgy is csak egy bolygó lesz egy rakat emberrel, amikor eljutunk odáig, hogy most akkor mi legyen? Mert egyszer  eljutunk odáig,  egyszer csak fel kell majd ismerni az ösztönös emberi szerveződés zsákutcáját. Ez a mi evolúciónk, hogy egyszer véglegesen elváljunk az ösztönös és állati részünktől.

Mert én azon is szoktam gondolkodni, hogy a Világmindenségben MINDEN tudott és még meg nem fejtett törvények szerint van és nem van - hát létezik az, hogy egy csapat senki túllépet volna a Természeten, nem lehet inkább, hogy ez is bele van kalkulálva, hogy a mi technikai fejlődésünkkel párhuzomosan létező öngyilkos missziónk nem a Természet felett van, hanem annak a része? Hogy ennek így kell történnie, azért hogy eljussunk odáig, hogy fel kelljen adni az ösztönös részt, és amikor ez meglesz, akkor sokkal okosabbak leszünk, egészen addig, míg olyan sok részét használjuk már az emberi agynak (na ez itt sántít, itt jó sok ugrás kimaradt), hogy mindent tudni és érteni és nem bántani fogunk és  olyan buddhák leszünk, hogy egy idő után már testünk sem lesz, csak gondolat? (Bár ezt a jó kis szexelős részt azért eléggé hiányolnám, de akkor még ezt nem tudtam.)

És ehhez képest tényleg azt hiszi valaki, hogy a bőrszín, a vallási, nemzeti, kulturális és mindenféle faszom hovatartozás számít valamit?