Szerintem mindenkinek joga van ahhoz, hogy szar estéje legyen, sőt, hogy egyáltalán szarul legyen, ha négy hónapon belül megszűnik a munkahelye, de addig sincs semmit csinálnia, hiszen a leépítés és megszüntetés ugyan valakinek egy ideig plusz munkát ad, de az a valaki nyilván pont nem ő. A munkahely megszűnése ugyan már egymagában jelentős mértékben megtölti a poharat, de a csap, mint ahogy az lenni szokott, rosszul zár, hát a létbizonytalansághoz még hozzájön a szőke melírt megunva milyen színű legyen a hajam önbizonytalansága, ami távolról sem a hajszínről szól, a huszadikai hosszú hétvégére vonatkozó döntésképtelenség, ami már a fásultság jele, illetve ha mindez nem lenne még elég, a két éve nem látott exbarát nem is olyan hirtelen elhatározásból, az épp aktuális tudatállapotától függetlenül a facebookon megkéri a kezét, ami csak szimplán felkavaró.

Ha ez így összejön, akkor szerintem mindenkinek kijár egy mélységesen szar este, mely előreláthatóan hosszú és mélybarna vonalat húz az egész hét és időszak alá, fölé és keresztül rajta. Ez rendben is van, csak én meg állok, nézek és ugyan értem, sőt megértem és átérzem az egészet, csak azt nem tudom, hogy most mi a fasz legyen, Szeplősnek teret, társat, időt, vagy kezet adjak? Magamból többet, vagy pont kevesebbet, hagyjam, menjek oda, okos legyek, vagy álvicces, vagy éppen semmilyen? Mert tudjátok az ember ilyenkor nyilván segíteni akar, esetleg akár pont azzal, hogy nem segít, mindegy, csak azt ne lássa, hogy akármilyen szálakból fonja  is a kötelet, az bizony  elszakad mindig.