harminc

Nos, kisült a feszültség: Szeplőséknél töltöttük a hétvégét.

1: Maci (Szőke herceg) rendes gyerek. Kivett nekem egy Gösser Zitronet, a hűtőből amikor megérkeztünk hozzájuk, nem tudtam nem azonnal megbocsátani létezéért.

2: Alaposan megvitattuk a Lenkei-kérdéskört oda-vissza, ezt illetően természetesen közös nevezőre nem jutottunk, viszont annyit el kell mondanom, hogy az alapcsomagban az egyes kapszulák 125 mg C-vitamint tartalmaznak, nem 1000-et. Ennyi csak akkor jön össze, ha nem az ajánlóra tett napi egyet veszed be, hanem a kis almácskára felvésett 8 -as számnak megfelelő mennyiséget... Tudom, hogy nem ez a fő probléma, csak azért szánok rá pár sort, hogy lehetőleg én ne írjak már össze a szükségesnél több hülyeséget.

3: Szeplősék többször összevesztek, főleg húgával, majd ezt követően folyton összeborultak és puszikat osztottak egymásnak.

4: Dunakeszivel kapcsolatban mindenki osztotta az IGAZAMAT

Ezek tehát letudva. Jött azonban egy új téma.

A Gyerek

Valahogy úgy keveredtünk bele, hogy valamire "viccesen" bemondtam: Szeplős cigizett  a múlt héten. Torokköszörülés mellettem, szemből meg jött az a pár mondat, ami teljesen lefagyasztott.

-Pedig megbeszéltük, hogy vigyáz magára az utolsó pár évben! (A csúcs az, amikor egy 22 éves mindent tudó lány a következőt suhintja bele az arcodba: el tudod-e magad képzelni apaként 3 év múlva?-neeem?!-AZ HIBA...)

A sokktól nem maradt meg pontosan minden részlet, de kb. így zajlott a dolog:

Szeplős ellenkezett, hogy ez az ő élete, és, hogy nem látunk előre még egy évnyire sem, amivel én csak egyetérteni tudtam, mert részemről nem szándékokozok gyereket csinálni a semmibe(pl. mint tesómék)

Itt anyuja valahogy teljesen kifordult magából, és olyan tipikusan elködösült szemmel emelte fel a hangját, tudjátok, amikor úgy igazán elönti a fejedet a szar: hogy ez mekkora hülyeség, mert ha arra vá az ember, hogy legyen valami, vagy minden jó legyen és klappoljon, akkor soha nem lesz gyerek!!

Nem akartam mondani, hogy nekem kb. így ez meg is felelne. Mert mindig azt mondom, hogy nem akarom úgy csinálni, mint tesómék, hogy:

esküvő->gyerek->de még mindig otthon laknak  - immáron családként egy szobában - anyáméknál 70 négyzetméteren->én elköltöztem, akkor jó, van két szobánk, ha kell->tesóm férje elkezd külföldön dolgozni->apám meghal, és innen van gyakorlatilag egy lakásuk egy nagymamával/anyóssal->keresztfiam az apját viszont csak párhavonta látja, mert csak a vendégmunkából jön be PÉNZ a vízvezeték-szerelő szakmában.

de igazából ez van:

Nem tudom végigelemezni magam. Nem tudom, hogy apámra és anyámra kenjem-e azt a tényt, hogy számomra a gyerek a lehető legrosszabb, ami történhetne velem, vagy szimplán az átlagférfiúi önző, üres, felszínes, kötöttségeket hárító énem miatt van-e ez így, vagy valahol önmagam kuszaságában találkozik-e ez a két dolog?
Nem tudom, hogy mennyire jó az, hogy most ki fogom adni a szüleimet, de mert ezt a naplómba is leírnám (leírtam sokszor), hát leírom itt is. Nyilván nem segített, ahogy végighallgattam huszonikszév panelházasság összes kurvaanyázását, ajtóbevágását, betörését(!), köpködését, artikulátlan, néha eszét vesztett rikácsolását, a nehéz testek dulakodását, amikor anyám nekiesett apámnak, ő meg hárított. (Állítólag  apám csak egyszer ütötte meg anyámat, még nagyon az elején,  de akkor is baj lett belőle, hát többet nem tette.) Ahogy végignéztem két ember boldogtalanságba való elsorvadását, anyám két búcsúleveles kísérletét.
Hajnalonként, munkába menet előtt a pénzen veszekedtek. (Ez volt a leggyakoribb ok amúgy.) Hattól, fél héttől viszonylag nyugi volt újra, anyával vagy később már egyedül készültünk a suliba.

Nem volt állandóan így, nem menekülttáborban éltem, felneveltek, szerettek, kamaszkoromban elviseltek; nyaralni is elmentek egymással, szerintem nem volt ez rosszabb, mint az átlag magyar valóság: „a szar tartotta őket össze.” Talán még a felelősség meg a tehetetlenség.

Az utolsó pár évben egyszerűen nem aludtak már együtt. Apa egy összeveszést követően elfelejtett visszamenni a hálószobába, így lett keresztfiam számára a nagyszoba „a papa szobája”. Az utolsó két évben már én sem laktam otthon, tesómtól kaptam a híreket, hogy megint mennyire összevesztek, és egyszerűen csak boldog voltam, hogy már megtehetem, hogy nem érdekel.

Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy a fenébe lehet 30 évig gyűlölni egymást? Ki ér annyit? Kinek éri meg?

Úgy bántunk az idővel, mintha a végtelent szabták volna ránk.

Nem tudom, vajon emiatt nem akarok gyereket, vagy azért, mert úgy érzem, hogy nem kaptam még eleget én se a világtól. Több kell. Soha nem lesz elég.

Nincs mit adnom egy harmadik embernek. Egy emberrel továbblátni sem megy igazán, nem hogy még kettővel.

Aznap este, immáron az albérletben, felpattant a szemem. Szeplőst öleltem, Szépnevűre gondoltam, és gyomorgörcsöm volt.  Tudtam mi a mechanizmusom, tudtam mi az üzenet a mélyből: elcseréltél egy huszonöt évest egy rögtön huszonnyolcra, barátom, ebbe a kurva csapdába szépen belesétáltál, magadra is zártad, el is dobtad a kulcsot.

Megbeszéltünk mindent - persze észrevette, hogy nem alszom.

Aznap éjszaka senki nem aludt jól.
 

Kb egy órája fel sem néztem Dmitreva blogjából (a múltkor nem fogott meg annyira, meg csak pár bejegyzést néztem meg ami zömmel kérdőívre válaszolós valami volt, de most leragadtam), meg a netből egyáltalán - halmozottan élvezem, hogy a management kompletten elvonult meetingelni egy bármit is jelenthető "site visit" miatt. Most felemeltem a fejem és döbbenten nézek az esőpára mögött zöldellő Rózsadombra és belémhasít, hogy kirándulni akarok, hegyet akarok, erdőt akarok, oxigént akarok, annyira, hogy, szinte automatikusan beszívok vagy három liter levegőt.

Ebből menés lesz.

Szeplősanyu - csak, hogy igazán lássuk őt:

Házasság egy nehéz emberrel -volt amilyen volt. Jórossz. De volt.

Szeplősanyu tegnap salsázni volt.

Azelőtt kosarazott.

Családi ismerősökkel jár el MINDEN hétvégén.

A ruhatára megduplázódott azóta.

Egy hónapig festegetett.

És gázspray-vel alszik az üres, kétszintes házban.

Borzasztó lehet.

Kétségbeejtő.

Üres.

Kiszolgáltatott érzés, hogy majd ötvenévesen TÉNYLEG újra kell kell kezdeni mindent. Lefoglalni az agyat, beengedni a dolgokat és másokat, nekiállni szervezni, mikor legszívesebben nem mozdulna, nem gondolna...

Nekik is volt egy fehér rasztájuk, ő is 14 évig volt velük. Beteg volt, nem ellett soha, mondták, hogy beteg lesz ettől, hát daganatos is lett öregkorára. A doki az altatás mellett volt már áprilisban is, amikor kihívtuk, hogy nagyon köhög a kutya és hasán újra ott a kinövés. Akkor ez nem történt meg, elment magától, együtt temettük el kb. egy-másfél hónappal később a kertben. Azt mondtam, legalább volt még egy szép tavasza - remélem.

(A doki is meghalt - infarktust kapott. Áprilisban még kezet fogtam vele.)

Szeplősanyu, hogy abszolút egyedül maradt, megvette a borsspray-t.

Szerintem túl világos az albink. Esküszöm én ennyi port életemben nem láttam még. Egy, nem kettő, egy nappal a takarítás után újra ott nyávognak a cicák, és egyértelműen kivehető egy vékony réteg a legtöbb felületen. Kurvára demoralizáló. Az egész albérlet 33 négyzetméter, de nem lehet tisztán tartani, komolyan.

Pedig nekiállunk rendesen, mindenki hozta magával otthonról a családi módszereket, jelzem volt honnan, volt kitől és volt mit. Amíg volt egyfajta klasszikus gyerek feletti szülői hatalom otthon, minden szombat úgy kezdődött, hogy a reggel hét órai piacolásról-vásárlásból hazaértünk max. kilenckor és onnan szigorúan ment a suvic ebédig. Ebéd után mosogatás, törölgetés, majd a konyha és étkező rendberakása. Vasárnap a tanulás után befejeztük azt, ami még előző nap kimaradt, AZ EBÉD után kicsit újra mindent a környéken, mert hát maszatos lett, nem kérdés.

Ez az akkurátusság az idővel, anya betegségeivel és a lázadozásaimmal nagyban csökkent, de porra, porcicákra, sőt mit több, KOSZRA akkor sem emlékszem. Volt amortizáció, volt elhanyagoltság, de kosz nem volt. Szeplősékről kb. ugyanezt tudom mondani: most már egyedül van a házban édesanyja, néha segítenek neki a lányok a takarításban igaz, de nincsenek otthon minden hétvégén. És mégsincs por. Legalábbis nem ötlik szembe.

Jó, persze, ez a téma is olyan, mint a főzés kontra dolgozás. Nincs kedved kiállni a konyhába még este, meló után. Általánosíthatunk is nyugodtan: lenyomsz minimum nyolc órát, de inkább többet, hazamész, és beállsz a szobába/ajtóba/folyosóra és körbenézel majd azt mondod: a tököm fog

- főzni
- vasalni
- takarítani
- rendet rakni
- szerelni

Mik vannak még?

Németországgal jövök megint: ott régen nem főznek már, gondoljunk csak a Knorra meg a Maggira, ezek nem új cuccok, amiket itt nyomatnak nálunk az idióta reklámokban. Tele van minden boltjuk fagyasztott és nem fagyasztott készkajával. Mert ugyan  amit én zömmel láttam az kurva nagy kényelem volt, nem pörgés, de gondolom arrafele már jóval régebben felborult a privátéletre és a munkára fordított idő aránya.
És ha nem készkaját vesznek akkor olyan harmadikvilágbeli figurákat alkalmaznak, mint én, aki főz nekik. Vagy takarít. Vagy gyereket nevel. Nincs rálátásom, hogy ez mennyire lehet általános nálunk, de Szeplős húgának sokat emlegett szőke hercegének a háztartásbeli anyukája (jól írtam?) gondolkodás nélkül rájuk küldött egy egyszemélyes kommandót, amikor összeköltöztek. Mert hát "ilyen putriba" költözött be a kicsi fia.

Nade vissza a mi albérletünkhöz. Ugyan azt hittem, hogy 33 négyzetmétert könnnyű lesz kitakarítani, de ez nem így van. 33 négyzetmétert ugyanis telepakolsz. Tehát először arrébb kell tolni, vagy kompletten ki kell pakolni onnan, ahol takarítasz, majd vissza mindent, és ezek után onnan pakolsz oda mindent, ahova az előbb leraktad a cuccokat. Soha nincs vége. De hát csak 33 négyzetméter, csak megcsináljuk. Ha nincs erő, akkor csak aholapapoktáncolnak-módszerrel, de lakható, vállalható állapotban tartjuk - és másnap kiderül, hogy mégsem. Újra poros minden. Budapest? Ezek az újfajta burkolatok? Nem tudom, de néha  úgy érzem, hogy Sziszifusz, baszki, egy eredményes valaki hozzánk képest. Inkább főzök.

Jut eszembe, Stahlnak kicsit megbocsátottam, a mandulás csirke-tagine parádés (muszáj volt elkészíteni, túl jól volt fotózva, meg a hozzávalók is vonzottak nagyon), de kuszkusszal ne bajlódj, rizst neki (mellé) azt kész.

Az egész reggelem olyan volt, hogy a sampont a tusfürdőnek, a nyári hőségben kapott arclemosót meg samponnak használtam, majd ránéztem a flakonokra és először azt kérdeztem, hogy mi a faszomat csinálok, majd a sokadiknál már csak sóhajtottam egyet és kezdtem előről.
Máshol jártam. Megint az van, hogy amit kockának látok, vallok, hiszek, az igazából vagy nem kocka, vagy nem úgy viselkedik. Nekem kell változtatnom.

Az van, hogy kezd egy állóháború kialakulni köztem és Szeplős szűkebb, tágabb családja között. Eljutottunk oda, hogy megvolt a második vita - inkább veszekedés - a két oldal látásmódja és véleménykülönbsége miatt, és elhangzott, hogy "bármi jön a családomtól, abból neked semmi se jó." És nem tudtam azt mondani, hogy nincs így.

Azok a posztok, hogy a más pénze, meg Lenkei (és amiket meg sem írtam) a valóságban Szeplősnek (és nekem is) nem így különállóan jönnek le, hanem egy lánc, egy sprirál részei:

Húga barátja szálka a szememben, ezt tudja Szeplős. Szálka pusztán az én irigységem miatt, de szálka azért is, mert a másik oldal nem gondolja meg, amikor cselekszik, nyilatkozik, hogy mi is jön le ideát. A három nő között sem felhőtlen a viszony, Szeplős apja februárban halt meg, azóta is csak keresik a megoldást, az életre adandó válaszokat, amit úgy is csak a sablonos idő hoz el. A veszekedések ahhoz vezetnek, hogy ő panaszkodik, mesél és véleményt kér. Én meg neki adok igazat, hiszen javarészt csak az ő oldalát látom. Megmondom én, ha nincs igaza, de általában Szeplős jól látja a dolgokat. Ám a sok panasz, baj odavezet, hogy haragszom a másik kettőre. Ha ennek hangot adok, akkor ő persze automatikusan védi őket, mégiscsak a családja. Na mindegy. De talán e feszültség miatt hangozhatott el kb. az a mondat hugitól, hogy Szeplős az ő szerencséjére féltékeny, mert neki összejött a gazdag szőke herceg,akivel boldog, Szeplősnek meg nem.
Ez az a mondat, amit biztosan nem úgy gondoltak vagy szántak, ahogy ki lett mondva. Nyilvánvalóan volt egy szövegkörnyezete, meg volt egy máshonnan érkező indulata, de mégsem tudom egészen elfelejteni, nem vagyok olyan okos és bölcs ember.
Az sem lett kétszer átgondolva, hogy mit reagál a két lány anyja, amikor hugi először vitte haza a fiút. Hogy úúúristen, mit fog majd szólni, ha meglátja a házat, talán el is fut, hugiról is lemond, ki kell gyorsan itt -ott festeni, hogy elrejtsük a foltokat.

Tessék?
Én a temetés előtti hétvégén érkeztem először hozzájuk, kicsit eresztéknek, kicsit figyelemelterelőnek, nyilván, hogy semmi hasonló nem jutott eszükbe. De ástam, túrtam a kertet, lefestettem a kerti bútorokat, rendet raktam a garázsban, takarítottam az autót, eltemettem a kutyájukat és mindez ok, volt, szívesen tettem, hasznosnak éreztem magam. Erre egyik hétvégén ellátogat a kisherceg, és neki ki kell festeni. Hát ez azért vörös posztó a javából.

(Anyuja viselkedésével már többször ellőte a pöttyöst. Sok kis apróság, de különösen aggódtam miattuk, mert nagyon nem tetszettek, és ahhoz túl korai volt még, túl nehéz helyzetben volt (és van még mindig), hogy egyből kimondjam az ítéletet: Szeplősanyut nem szeretjük. De emberből vagyok és ezek a dolgok összeadódnak bennem. Pl: amikor amúgy is egy nehéz, együtt letöltött (sic!) hétvége után elkísértem reggel a Keletihez, és ő kezembe nyomta a jegyet a Moszkván, mert ő valamiért úgy érezte, hogy ehhez túl dáma és nem fogja kilyukasztani, akkor azért megállt bennem a levegő. De ez csak egy. Apróság, hülyeség, tudom. De...)

Tehát itt van ez a srác, aki beszáll majd apja üzletébe és találkoznom kell majd vele, és nagyon nem akarom én ezt magamnak. Azt már meg sem írtam, hogy elmentünk Dunakeszire apja unokatestvéréhez, mert az az igazi too much lett volna. Egyszer elmegy (A más pénze), de másodszorra már kilóg a lóláb.  Nadeakkor itt van mégis: Amit Dunakesziből láttam, az egy komplett mediterránosan újépítésű előváros volt. Minden terrakotta, minden új, minden modern, minden térkő, minden bordó cserép. Ott élnek egymás szájában az újemberek. Ami külön-külön szép, még ha személytelen vagy fantáziátlanul copypaste-es is, így tömegesítve kifejezetten taszít.

Itt  laknak a nagbátyjáék(?). Beléptem és tudtam, hogy baj lesz, mert az egész súlyos millióktól szaglik. A bőrkanapé, a márványbetét, a sony bravia, a teka konyha, a masszázspaneles tusoló és bizsergőkád, a vacsora alatt diszkréten jazzt nyomató diszkrét hangrendszer.

Tudtam, hogy baj lesz, mert egyből kinyílt a bicsak a háziasszony rongyrázására.  Mintha ő szedte volna össze a lóvét, pedig csak éppen, hogy nem pszichológus, hanem MENTÁLHIGIÉNIKUS egy oviban, de ő csak pszichológusokkal érti meg magát, mert egy sima óvónő "nincs azon a szinten". Headshot. És vagy nyolcszor elmondta, hogy idén nem tudtak nyaralni menni, mert hát apu (az ő apja) megbetegedett. De nyolcszor. Számoltam. És legyezgette kifelé a haját a kézfejével, kicsit rázta frizuráját, és majd belebetegedett, hogy nem tudott eléggé dicsekedni, mert másról is kellett beszélgetni. Közben ott ült a férje csendben, aki szoftverfejlesztő és otthagyta a családját évekre Kelet-Magyarországon, mert kapott Budapesten egy 50x évesen Dunakeszin rezidenciát és két autót érő állást. Ő egy szóval nem nyalta magát körbe. Egész este annyit mondott, hogy ha már itt van ez a tévé, akkor vegyünk hozzá egy playstation 3-mat, mert jó lenne megkínálni valamivel (nem játékra gondolt, blurayre meg a többire).

Neki? Főhajtás. Azért a feleségéről megkérdezném. meg a lányáról is, aki 22 évesen egy Puntoval a háta mögött arról panaszkodik, hogy nem kapott(!) ruhát szinte egész évben. Meg kitalálta, hogy mégsem tanítani fog, hanem pszichológus lesz. Nna, az sem dolgozott soha Melódiákéknál.
Szeplős azt mondta, hogy az apjának is volt gondja ezzel a nővel, jól megértettem volna magam vele.
Hopp! Feltettem magamnak a kérdést, hogy jó-e ez? Akarok-e én olyan lenni, azon az oldalon állni, mint az ő apja?

A srácra már ráugrottam, most sikítsak a rokonok miatt is? Innentől a hiba valóban bennem van, mert nem lehet haragudni a fél világra, mert pénzesebb, mint én. Ez egy gyerekes sértődöttség, hiszti 30 évesen. És mégsem tartottam a pofám.

Lenkei: és még Lenkei csak ekkor jött... Nekik bejött, rendbeszedett mindent, anyunak, huginak egyaránt. Én meg csak egyre kiabálom a túlszélről, hogy ácsi, ácsi!!

Megint csak a vita van belőle, mert senki nem enged az igazából, és tényleg itt vagyunk már az állóháborúnál, és tényleg nem tudom azt mondani, hogy bármi is tetszik, ami a családjától jön. Teljesen más volt a véleményem a panirozástól kezdve az autóügyeken át a házeladásig. És kb. itt, a Lenkienél megérkeztünk oda, hogy már majdnem nyílt  a konfrontáció.

Valamit nagyon nem jól csinálok, valahogy ott vagyunk már, hogy mindenbe beleakaszkodok, ami tőlük jön. Tehát meg kell állnom, egy lépéssel hátrébb kell lépnem, ki kell fújnom a levegőt meg a mérget és át kell gondolnom mindent.

Nem tudom milyen mélyre kell ásni, azért olyan mélyre nem akarok, ott voltam eleget... Azt hiszem inkább csak majd megkérdezem magamtól, hogy megéri-e ez az egész? Lenkeit fog szedni kúraszerűen, csak egy ideig? Tudjátok mit? Legyen. Nem fogok mindig kiállni az első sorba és világgá üvölteni az igazamat. Nem, nem fogok frusztrálódni, nem fogom magamban tartani, egszerűen csak picit beljebb húzom a határokat és tartok egy kis önvizsgálatot: Nem kell begörcsölni minden táskányi húszezrestől, amit szembe jön és nem kell állig páncélba öltözni minden megoldástól, amit különbözik az enyémtől. Nem fogom Szeplőst kettészakítani.

Valahogy el kell engedni ezt a sok szart.