Az egész reggelem olyan volt, hogy a sampont a tusfürdőnek, a nyári hőségben kapott arclemosót meg samponnak használtam, majd ránéztem a flakonokra és először azt kérdeztem, hogy mi a faszomat csinálok, majd a sokadiknál már csak sóhajtottam egyet és kezdtem előről.
Máshol jártam. Megint az van, hogy amit kockának látok, vallok, hiszek, az igazából vagy nem kocka, vagy nem úgy viselkedik. Nekem kell változtatnom.

Az van, hogy kezd egy állóháború kialakulni köztem és Szeplős szűkebb, tágabb családja között. Eljutottunk oda, hogy megvolt a második vita - inkább veszekedés - a két oldal látásmódja és véleménykülönbsége miatt, és elhangzott, hogy "bármi jön a családomtól, abból neked semmi se jó." És nem tudtam azt mondani, hogy nincs így.

Azok a posztok, hogy a más pénze, meg Lenkei (és amiket meg sem írtam) a valóságban Szeplősnek (és nekem is) nem így különállóan jönnek le, hanem egy lánc, egy sprirál részei:

Húga barátja szálka a szememben, ezt tudja Szeplős. Szálka pusztán az én irigységem miatt, de szálka azért is, mert a másik oldal nem gondolja meg, amikor cselekszik, nyilatkozik, hogy mi is jön le ideát. A három nő között sem felhőtlen a viszony, Szeplős apja februárban halt meg, azóta is csak keresik a megoldást, az életre adandó válaszokat, amit úgy is csak a sablonos idő hoz el. A veszekedések ahhoz vezetnek, hogy ő panaszkodik, mesél és véleményt kér. Én meg neki adok igazat, hiszen javarészt csak az ő oldalát látom. Megmondom én, ha nincs igaza, de általában Szeplős jól látja a dolgokat. Ám a sok panasz, baj odavezet, hogy haragszom a másik kettőre. Ha ennek hangot adok, akkor ő persze automatikusan védi őket, mégiscsak a családja. Na mindegy. De talán e feszültség miatt hangozhatott el kb. az a mondat hugitól, hogy Szeplős az ő szerencséjére féltékeny, mert neki összejött a gazdag szőke herceg,akivel boldog, Szeplősnek meg nem.
Ez az a mondat, amit biztosan nem úgy gondoltak vagy szántak, ahogy ki lett mondva. Nyilvánvalóan volt egy szövegkörnyezete, meg volt egy máshonnan érkező indulata, de mégsem tudom egészen elfelejteni, nem vagyok olyan okos és bölcs ember.
Az sem lett kétszer átgondolva, hogy mit reagál a két lány anyja, amikor hugi először vitte haza a fiút. Hogy úúúristen, mit fog majd szólni, ha meglátja a házat, talán el is fut, hugiról is lemond, ki kell gyorsan itt -ott festeni, hogy elrejtsük a foltokat.

Tessék?
Én a temetés előtti hétvégén érkeztem először hozzájuk, kicsit eresztéknek, kicsit figyelemelterelőnek, nyilván, hogy semmi hasonló nem jutott eszükbe. De ástam, túrtam a kertet, lefestettem a kerti bútorokat, rendet raktam a garázsban, takarítottam az autót, eltemettem a kutyájukat és mindez ok, volt, szívesen tettem, hasznosnak éreztem magam. Erre egyik hétvégén ellátogat a kisherceg, és neki ki kell festeni. Hát ez azért vörös posztó a javából.

(Anyuja viselkedésével már többször ellőte a pöttyöst. Sok kis apróság, de különösen aggódtam miattuk, mert nagyon nem tetszettek, és ahhoz túl korai volt még, túl nehéz helyzetben volt (és van még mindig), hogy egyből kimondjam az ítéletet: Szeplősanyut nem szeretjük. De emberből vagyok és ezek a dolgok összeadódnak bennem. Pl: amikor amúgy is egy nehéz, együtt letöltött (sic!) hétvége után elkísértem reggel a Keletihez, és ő kezembe nyomta a jegyet a Moszkván, mert ő valamiért úgy érezte, hogy ehhez túl dáma és nem fogja kilyukasztani, akkor azért megállt bennem a levegő. De ez csak egy. Apróság, hülyeség, tudom. De...)

Tehát itt van ez a srác, aki beszáll majd apja üzletébe és találkoznom kell majd vele, és nagyon nem akarom én ezt magamnak. Azt már meg sem írtam, hogy elmentünk Dunakeszire apja unokatestvéréhez, mert az az igazi too much lett volna. Egyszer elmegy (A más pénze), de másodszorra már kilóg a lóláb.  Nadeakkor itt van mégis: Amit Dunakesziből láttam, az egy komplett mediterránosan újépítésű előváros volt. Minden terrakotta, minden új, minden modern, minden térkő, minden bordó cserép. Ott élnek egymás szájában az újemberek. Ami külön-külön szép, még ha személytelen vagy fantáziátlanul copypaste-es is, így tömegesítve kifejezetten taszít.

Itt  laknak a nagbátyjáék(?). Beléptem és tudtam, hogy baj lesz, mert az egész súlyos millióktól szaglik. A bőrkanapé, a márványbetét, a sony bravia, a teka konyha, a masszázspaneles tusoló és bizsergőkád, a vacsora alatt diszkréten jazzt nyomató diszkrét hangrendszer.

Tudtam, hogy baj lesz, mert egyből kinyílt a bicsak a háziasszony rongyrázására.  Mintha ő szedte volna össze a lóvét, pedig csak éppen, hogy nem pszichológus, hanem MENTÁLHIGIÉNIKUS egy oviban, de ő csak pszichológusokkal érti meg magát, mert egy sima óvónő "nincs azon a szinten". Headshot. És vagy nyolcszor elmondta, hogy idén nem tudtak nyaralni menni, mert hát apu (az ő apja) megbetegedett. De nyolcszor. Számoltam. És legyezgette kifelé a haját a kézfejével, kicsit rázta frizuráját, és majd belebetegedett, hogy nem tudott eléggé dicsekedni, mert másról is kellett beszélgetni. Közben ott ült a férje csendben, aki szoftverfejlesztő és otthagyta a családját évekre Kelet-Magyarországon, mert kapott Budapesten egy 50x évesen Dunakeszin rezidenciát és két autót érő állást. Ő egy szóval nem nyalta magát körbe. Egész este annyit mondott, hogy ha már itt van ez a tévé, akkor vegyünk hozzá egy playstation 3-mat, mert jó lenne megkínálni valamivel (nem játékra gondolt, blurayre meg a többire).

Neki? Főhajtás. Azért a feleségéről megkérdezném. meg a lányáról is, aki 22 évesen egy Puntoval a háta mögött arról panaszkodik, hogy nem kapott(!) ruhát szinte egész évben. Meg kitalálta, hogy mégsem tanítani fog, hanem pszichológus lesz. Nna, az sem dolgozott soha Melódiákéknál.
Szeplős azt mondta, hogy az apjának is volt gondja ezzel a nővel, jól megértettem volna magam vele.
Hopp! Feltettem magamnak a kérdést, hogy jó-e ez? Akarok-e én olyan lenni, azon az oldalon állni, mint az ő apja?

A srácra már ráugrottam, most sikítsak a rokonok miatt is? Innentől a hiba valóban bennem van, mert nem lehet haragudni a fél világra, mert pénzesebb, mint én. Ez egy gyerekes sértődöttség, hiszti 30 évesen. És mégsem tartottam a pofám.

Lenkei: és még Lenkei csak ekkor jött... Nekik bejött, rendbeszedett mindent, anyunak, huginak egyaránt. Én meg csak egyre kiabálom a túlszélről, hogy ácsi, ácsi!!

Megint csak a vita van belőle, mert senki nem enged az igazából, és tényleg itt vagyunk már az állóháborúnál, és tényleg nem tudom azt mondani, hogy bármi is tetszik, ami a családjától jön. Teljesen más volt a véleményem a panirozástól kezdve az autóügyeken át a házeladásig. És kb. itt, a Lenkienél megérkeztünk oda, hogy már majdnem nyílt  a konfrontáció.

Valamit nagyon nem jól csinálok, valahogy ott vagyunk már, hogy mindenbe beleakaszkodok, ami tőlük jön. Tehát meg kell állnom, egy lépéssel hátrébb kell lépnem, ki kell fújnom a levegőt meg a mérget és át kell gondolnom mindent.

Nem tudom milyen mélyre kell ásni, azért olyan mélyre nem akarok, ott voltam eleget... Azt hiszem inkább csak majd megkérdezem magamtól, hogy megéri-e ez az egész? Lenkeit fog szedni kúraszerűen, csak egy ideig? Tudjátok mit? Legyen. Nem fogok mindig kiállni az első sorba és világgá üvölteni az igazamat. Nem, nem fogok frusztrálódni, nem fogom magamban tartani, egszerűen csak picit beljebb húzom a határokat és tartok egy kis önvizsgálatot: Nem kell begörcsölni minden táskányi húszezrestől, amit szembe jön és nem kell állig páncélba öltözni minden megoldástól, amit különbözik az enyémtől. Nem fogom Szeplőst kettészakítani.

Valahogy el kell engedni ezt a sok szart.