harminc

A nyárnak vége. Ezt tudjuk, de elimserni csak akkor kell, amikor beköszönt az az időszak, hogy a reggel felvett hosszúujjút tovább fennhagyod magadon a házsarki járdavégnél, illetve, amikor minden második szembejövő ember különös, széles mozdulatokkal varázsol valamit az utcán.
A másokat zavaró háromméteres ökörnyálat te csak a munkahelyeden veszed le hanyag eleganciával a táskádról. Mert te ilyen Karakter vagy, azért.

A nyárnak ekkor biztosan vége. Kicsit mélyebben végtelen az ég, aranylóbbak a fények és lassan elcsendesednek a buborékok a fröccsben. Az Interspar meg a Tesco (és biztosan az Auchan is) szépen felöltözteti a szórólapjait, esteleg ráírja a nagy neveket, ilyeneket, hogy Tiffán meg Gere, de biztosan lesz szőlőfürt, sajt, dió meg valami háromezres bor a címlapon.

A fröccsel kapcsolatban már írtam apámról és nagyapámról. Zala, Hegy, szőlő, bor és alkoholizmus. A Hegy igazából két igazán hosszú parcella volt (Felsőhegy és az Alsóhegy), az elején ribizlibokorral az alsó végén meg háttérképre valóan megindító méretű és szépségű diófával. Zala, egyébként, ha nem bor vagy házipálinka, akkor dió. Az esküvők dugig vannak soha el nem fogyó diótortával.

Zömmel noah szőlőnk volt. De akadt Zalagyöngye, Othello, meg pár tőke minden fajtából,l egyen az piros vagy fehér, minden, ami kell egy igazi háztáji küvéhez. Mert miután felszedtünk a földről minden egyes első érintésre lepergett kurva noah szemet, felvittük a zsákokat a domb tetején váró a Honda F400-hoz és az eldeportált minden zsákot az első udvarba, apám szépen összeöntötte az egész zsákmányt a kamarában álló préshordóba. (Évről-évre kevesebb lett benne, mindig mutatta mennyi volt tavaly.) Ott tört össze fehér és piros szőlő, keveredett a noah mindennel.

Utáltam lehajolni a tőkékhez, utáltam, mikor apám meglógott a szüretelésről, azzal, hogy levitt egy fordulónyi teli zsákot a faluba, utáltam felcipelni a megtelt zsákokat a dombon, kaptatni és zihálni fel a puha, felkapált, göröngyös puha földön a karók között.

Szerettem az egészet. Ha szép idő volt egy-egy deréknyújtásnál jó messze el lehetett látni minden irányban. Át akár a sokadik dombon túli Jugoszláviába, majd Horvátországba. Ha esett az eső, ha felhők voltak az égen, akkor a földdel való küzdelmet és győzelmet. Az elvégzett munkát. Utána a vastag, vályogfalú, sötét és légyszaros burájú lámpával megvilágított szobában való fajsúlyos pörköltöket, a fáradt hátradőlést a feketefehér tévé előtt. A dunnha alatti könyvolvasást.

A prés alján leszűrődött mézédes must népszerű volt. Hatására mindig sikerült megszegni az ösztönszerűen meghozott, meg sem fogalmazott fogadalmat, hogy a pottyantóst három napig, míg ott vagyok, kerülni fogom. Mindig kötelező volt többliternyi adagot hazavinni anyámnak belőle. Apám sajnálta én meg utáltam, hogy kegyetlenül vágni fogja a táska a vállamat. A vonat és busz hagyott a lábnak egy három kilométernyi sétát apám boldog és boldogtalan otthona között.

A végeredmény ha nem is lőre, de azért pocsék volt. És természetesen messze nem fedezte az éves igényt, amikor már csak apám itta, azt sem. Anyám mindig mondta, hogy nem éri meg az egész pénzt, energiát és fáradságot, de persze a férjének nem volt kérdés, hogy megéri-e. Mintha azt kérdezték volna, hogy megéri-e levegőt venni? Tehát elvitte a pénzt a permet (amit nem nagyon értek, mert ugye a noah pont azért terjedhetett el egyáltalán, mert ellenálló volt a filoxérával szemben) a benzin, a kaja, meg egyáltalán, az ottlét. De hát apámnak ez volt a pihenés, ha a fáradtságtól támolyogva ért onnan haza, mert egyedül permetezett vagy szüretelt, vagy bármit foltozott a házon, és vasárnap este fél hétkor már horkolva és lecsúszva, Ben-Gay kenőccsel bekenve aludt a nagyszobában, akkor is.

Sosem ittam apám borát. Megkostóltam, de pocsék volt. Anyám ráadául házassága elleni hadüzenetnek tekintett minden egyes decit belőle, és minden egyes zalai hétvége balhéval kezdődött és azzal is ért véget - sokszor csak szerdán. A minimum balhé az volt, hogy a már említett kurva bor miatt apám nem hozott a kertből semmit. A borból bezzeg tizenöt litert.
Hát nem ittam apám borát.

Az első alkohol életemben egy kisvadász volt. 30 év alatt azért arra már rájöttem, hogy vannak az országnak egyes területei, ahol ezt a nevet vagy nem ismerik, vagy mást adnak, ha VBK-t kérsz. Mert a vadász boroskóla. Nyomozóval ittam meg New Jersey-ben, tizennégy(?) évesen a középsikola első hónapjában és veszettül és torkomban dobogott a szívem, hogy milyen lesz berúgni. Minden másodpercben vártam, hogy részeg leszek és fogalmam sem volt, hogy mit kell éreznem. Pontosan úgy voltam a Vadásszal, mint az első szexszel. Akkor most ez ennyi? És, hogy lesz vége, vagy hogy lesz ebből VALAMI? És, ami azt illeti pontosan úgy is folytatódott, volt még egy-két kostólgatás, aztán már kettőt ittam és eldöntöttem, hogy a vadászt szeretem. A párhuzamot persze folytathatnánk, hogy is jut el az ember a pálinkáig, illetve, hogy milyen sokáig tart, mire kijelentheti valaki, hogy mi a kedvenc itala, de hagyjuk ezt, nem ez az irány.

A vadásztól évekig tartott eljutni a sörig, kemény munkám volt benne, míg megszerettem a keserű ízt, de sikerült és tulajdonképpen számomra a sör a legegyértelműbb választás mind a mai napig. Fél litert kapsz, akár egészen olcsón, de mindenképpen olcsóbban egy pohár, vagy egy üveg bornál. A sör kitart, kortyolgathatod, szomjasan ihatod lehúzhatod, és akkor majd a második tart ki - tovább, mint két deci bor. Ez fontos dolog, ha egész este kocsmázol - innen indult a történet.
A borra figyelni kell, a bor az elfogy. Hamarabb is hat, tehát még kevesebb időd van, pedig a Szituáció, az Ivás, legyél bárhol, azon kevés helyzetek egyike, mikor a férfi nem a végeredményre hajt, hanem kifejezetten magát a "benne levést" szereti.

Sörös vagyok. He kell, értsd így: felszínes.

Azért lassan-lassan az évek alatt belopódzik a fiúba a vágy, hogy Férfi legyen. Kandalló, színes ital, esetleg szivar, egzisztencia, nem csak a  lerészegedés, barátok, társaság, nyugi, relax, táj, otthon. Ilyenek. Lehet, hogy nem mind tartozik ide, talán csak nekem. De valahogy a bor is ennek a gondolatsornak a része, leglábbis nálunk, Jazzel. Azt hiszem. Ezelőtt jó pár évvel már próbálkoztunk, amikor az ex-barátnőjébvel Villányban voltak pár napig - akkor még egyértelműen Villány volt a király, éppen csak, hogy felfedeztük újra, hogy Magyarországon is terem jó bor. Hozott haza egy üveg barrikoltat, meg még egy-két üveg valamit. Az eléggé bizonyította éretlenségünket, hogy szinte mindet megittunk és éppen csak nem hánytuk ki a kezdésnek hozzátálalt sajtokat. Egy-két ismétlés után fel is adtuk a sznobságunkat.

Annyi maradt az egészből, hogy megtudtam magamról, hogy nem a vörösbort szeretem. Jazz természetesen azt, de hát ő szőrös, nagydarab, sokszagú egy valaki, mindenből a testesebbet, erősebbet, többet szereti.

Én az illatosat, fehéret, kicsit hűvősebbet, könnyedebbet.

De a legfőbb problémám az, azt hiszem, kicsit általánosabb és mélyebb: nem a szárazat emelem le a polcról. A drágább és minőségibb borok mind szárazak. Tagadhatatlan, hogy ittam már közülük finomat, de sokkal egyértelműbben lehet szeretni egy félédes muskotályt, hárslevelűt, mit tudom én mit, mint egy száraz ezerforintos bort. És ugyan minden írás, elmélkedés, tévéműsor úgy fejeződik be, hogy merd vállalni és inni, amit szeretsz, de azért mégis... Jó lenne érteni és szeretni a borokat, mert az olyan frankó dolog. Nem, mégcsak nem is a kínos-utánzós orrbeledugásos és gyümölcsfűszerfelsorolásos hozzáértésről beszélek, mert az nagyon messze van tőlem. Egyszerűen csak a magabiztosságról beszélek, amivel leemelném a palackot a polcról, és tudnám, hogy ez nagyon fasza lesz aznap este. És úgy is lenne.

Most is így jártam, igaz a vörösökkel. Szeplősnek kedve támadt vörösbort inni, sajtot enni, hogy ne mindig a tea, az ásványvíz, meg a sima vacsi legyen. Simán benne voltam, többször fél órát kószáltunk a hipermarketek kínálata előtt (és most senki ne jöjjön azzal, hogy esetleg nem is ott kellene keresni, mert ha így is van, akkor is elég lenne ott elindulni.), majd, a valahol el kell kezdeni vállvonással, betettünk két üveget, ami szimpatikus volt.

Hááát... sokat kell még dolgozni ezen a férfiléten, na. Az érlelt gabonapálinkát sem szeretem, a szivarról ne is beszéljünk.

 







 

Ha most úgy kezdem, hogy a dolog úgy kezdődött, hogy nem szeretem, ha térítenek, akkor teljesen félreviszek mindenkit, mert én természetesen NEM TUDTAM, hogy Lenkei doktor úr szcientológus. Sőt, arról sem tudtam, hogy a szcientológiában létezik egy nem  elhanyagolható mértékű egészségmánia, és egyáltalán: Tom Cruise-on kívül semmit nem tudok róluk. Sőt, hogy legalább ma azt valljam, amit tegnap: nem is érdekel, hogy most Lenkei mit vall, csak jó legyen a cucc.

Az, hogy nem szeretem, hogy térítenek, arra vonatkozik, hogy Szeplős és én mostanában csak esünk-kelünk, ha "ilyen" fos kis betegségekről van szó. Először volt a wc-re rohangálós történet még bőven nyár derekán, majd már nem is tudom, hogy ki, de kapott egy torokgyuszit. Aztán azóta tulajdonképpen, ahogy gyógyul az egyikünk, úgy esik vissza a másik. Olyan igazi fasza kis pinpong mérkőzés ez, a Candida, az labdába sem rúg, kérem szépen.  Én néha még mindig küzdök tüdőre, és tegnap estére Szeplős teljesen audióképtelen lett. Újra. Hársfa, méz, vitamin, Strepfen, kutyafasza, kurvára unalmas már mindegyikőnknek.

Valamit okozni kellene már. Nem tudom, hogy mitől vagyunk ennyire táposak (Appppa, nagyon szerette ezt mondani rám, én voltam az ő nyüszöge, tápos fia, a városi nyamvadék, aki nem szívta magát soha egészségesre falusi levegővel), a stressz, a napi egy alma hiánya, vagy tényleg csak a város teszi, de valamit okozni kellene.

És innen jön a térítés. Anyám évekkel ezelőtt a Béresre esküdött, igaz ő maga soha nem szedte, mert meghozza az étvágyat... De MINDENKI dicsérte. Aztán apának adta a Centrumot, mert az is nagyon jó.
Szeplős volt barátjának anyukája Calivita termékekkel tömte a fiatal szervezeteket. A mai napig ott kukkol vagy 6 ilyen doboz Szeplős territóriumában (értsd: számomra megfejthetetlen rendeltetésű kütymürök, katymagok, dolgok, izék  és (rosszabb reggeleken) baszok halmaza)
Most Lenkein van a sor. Szeplős húga  és anyuja a Lenkeire esküszik. Nekem meg itt telt be a pohár, hogy most akkor Lenkeit fogunk venni, mert most ő a tutti?

Nekem ez inkább félinformációk alapján való kapkodás, belekapás, semmint egy felelősségteljes döntés. Tehát netre fel és kezdődhet az infókra való vadászat. Ekkor jött a szcientológia. Jó, ez miért fontos? Ja, hogy ez vallás módszeresen túladagoltatja a hívőket? Akkor mi is van a Lenkei alapcsomagban? Úgy kezdődik, hogy 1000 mg C-vitamin. Erre mondta nekem azt a gyógyszertáros, hogy ebből lesz a vesekő.
Most akkor mi van?

Nem az, hogy el sem gondolkodom sima gyümölcsevésen, de igazából én eddig se gondoltam, hogy keveset juttatnánk be a szervezetbe. Télen pl. iszonyat sok grapefruitot csavartunk, szerettük az ananászt, imádom a savanyú káposztát és folyamatosan rá vagyok kattanva a kápia paprikára. Az íz nélküli paradicsom gondolom nem számít.

A nyári zöldség jó barát, és sokszor akarok(!) és eszem  valami fáin salátát, de nem, nem veszünk minden nap áfonyát és ribizlit, meg mit tudom én mit. Nem is fogunk.

Tehát úgy gondolom, hogy kellene valami mellékeset szedni, legalább egy ideig, "kúraszerűen", de úgy érzem, hogy megoldást nem, csak erdőt találtam. Oda bevittek jól, megint.
 

És úgy is Lenkeit fogunk venni a Mammutban, "még ma".
 

Most itt ülök Oliver Barettes pózban, és azon tűnödöm, hogy mit lehet elmondani egy esküvőről? Hogy - mint Zoli posztjához kommenteltem - a pap, mert ismerőse az ifjú párnak belazáskodott egy poént arról, hogy elég különös napot választottak?
Szombat volt, a meleg felvonulás napja. Egyértelmű, hogy nekem nem esett le, de értetlenkedésemre elmondták, hogy hát ma vonulnak a buzik. Ja hogy ja. De, hogy a picsába jön ez ide? És ezen elnyamnyogtam egy jó darabig, hogy miért kellett most ezt az arcunkba tolni? Persze azért nyamnyogok, mert Zoli véleményt nyilvánít, azok akik az utcán voltak így- vagy úgy, de véleményt nyilvánítottak, és végül a pap is véleményt tol az arcunkba. A problémám ez utóbbival csak az volt, hogy itt elég nehéz nem egyertértősdit játszani. Mert most vagy felállsz és kimész onnan és okoztál egy botrányt a barátnődnek vagy derülsz egyet a "viccen" a tömeggel. A szerencsém az volt, hogy konkréten nem esett le, így lecsúsztam az egészről. Nem mintha kijöttem volna a templomból.

De elég nehéz ilyenkor egy véleményélkülinek, mert az egész zsigerileg nem érdekel. Mármint a hajcihő. Ebből a szempontból is ahhoz a HATALMAS szürke alaktalan masszához tartozom, akik odáig se jutnak el, hogy véleményt alkossanak erről a témáról, mert nem jut el bennük az ingerküszöbig. Erről mindig egy német zsarusorozat epizódja jut eszembe, azt hiszem az SK Kölsch az. Nem. Tökmindegy. Na, hogy a zsaru lánya hazaállít egy színesbörű bevándorlóval, ami először egy önkéntelen meghökkenést vált ki a fehér, középkorú fasziból, de ezen azért még lazán túllép, mert önmagát felvilágosult és liberlális nézeteket valló embernek tartja. Olyan átlagmukinak. Ám a lánya egyre feszegeti a határokat, össze- és elköltözés, tervek, házasság, gyerek, mit tudom én. Szóval megy a rugózás rendesen, fokozódik a helyzet, ahogy kell, és a negyvenedik percre meg is érkezik a robbanás, azaz a kinyilatkoztatásra kényszerítés:

Bist du ein Rassist, Papa?!!

És jött az üvöltés, a feltörő feszültségben kioldodó IGAZSÁG, hogy

ICH WEISS ES NICHT!!!!

(Gondolom nem nagyon kell fordítani.)


Tehát valahogy ez a SZÜRKE MASSZA valahogy így van ezzel. Amíg nem konfrontálódik az egésszel, addig nem érdekli, nem bánja. A lustaság liberalizmusa ez.

Ahol dolgozom az egy klasszikus budapesti, többszáz embert foglalkoztató befogadó és kiköpködő cég. És tényleg multinacionális, a fele alkalmazott konkrétan nem magyar. Sokan nem fehérbőrűek. Sokan nem heterók. Sőt, még az ember-nő felosztás sem működik: nagyon felelőségteljes és nagyon jól fizető poziciókban van itt jónéhány nő. (Nem kevesebb, mint férfi.) És addig szintig, amíg van ismerősöm és belelátok a pénztárcába (legalább kétszer ittunk együtt) nem keresnek kevesebbet a férfiaknál. És nekem így rendben van. Mi a tökömért bántana engem, hogy ki merre és hogyan és miért és meddig?? Egyszerűen nem érdekel. Tényleg. Zsigerileg.

New Jersey-ben tudni valakiről, hogy ha férfi és nem a nőket szereti, (És itt leszbikusságról szó nincs. 27 év alatt nem hallottam olyat, hogy ez a nő, csaj leszbikus.) főleg, ha ezt külsejében is kifejezésre juttatja.

Ha ezt megtetézzük azzal, hogy cigány, senkije nincs és a vasútállomáson szedi össze a lóvét, akkor az egész város felvesz vele szemben egy bizonyos kirekesztő pózt. Tudjátok, mint azzal az emberel, aki hangosan ordítva vagy magában beszélve megy az utcán.

Egy magamfajta burokban nevelkedett valaki, jó ideig csak a hallomások alapján ítél, tehát meglepve tapasztalja, hogy van olyan ismerőse, aki ismeri ezt a "lényt". És ha odáig jut, hogy kb. minimum 10 percet egy légtérben töltenek egy nyilvánvalóan nem elithelyként ismert ivóban, akkor azon kivűl, hogy habzsolja be az audióvizuális ingereket, megjegyzésként odateszi hátra, hogy bazmeg, ez egy ember, és humora van és egyáltalán. Ember.

Na, tehát esküvő: már akkor sejtettem, hogy nem egyszerű lagzi-lagziban lesz részünk, amikor megtudtam, hogy alig pár tíz méterrel leszünk lejjebb annál a helynél, ahol Ördög Nóra reprezentálta magát függönyös királylánynak. Jánoshegy, Sport hotel. És tényleg. Szinte jó volt. Csak félidőtől adtak mulatós zenét, de akkor se mindig. (Köszönöm. köszönöm!) Barry White viszont többször is megszólalt, és ha az ottalvó vendégseregre gondolok, akkor biztos volt némi esemény a hotelben. Bent, mert kint minusz tíz volt.
Ízléses volt, bőven elfért a 300x ember, az előétel szenzációs lehetett, de nem jutottam hozzá, mert a szomszédom maga elé vette az egész tálat, volt hús a húslevesben, és a svédasztalos főfogásoknál muszáj volt módszeresen, magyar sajtós módjára végigrabolni az asztalt oda-vissza. A rozé Takler volt, a vörös Villányi és nem az, hogy volt erős, de el sem fogyott fél tizenegykor. Még éjfél után is citromok és jégdarabok lubickoltak a bacardikólában.

Én jól viselkedtem az új nadrágomban, csak egyszer akartam Szeplős alá fotózni, és azt leszámítva, hogy a Jánoshegyi útról nem sikerült kikeveredni a Budakeszire, hanem még négy kilométert gurultunk hajnali háromkor, reflektorral, huszonhéttel kátyúkat kerülgetve a Tündérhegyin, nem volt Szeplősnek szívbajra oka.
A barátai álltólag jófejnek találtak, de szerintem én még mindig nem tudok vadidegen emberekkel beszélgetni. Csak már nem feszülök ezen. Bedobsz egy-két poént a közösbe, lazára iszod magad, és igyekszel nem egyedül maradni velük. Sikerült.

Az elütésekhez, elírásokhoz, stílushibákhoz: általában full angol környezetben, sunyiban, titkon, remegve és rohanva, időszűkében, és türelmetlenül, önmagamat hősnek érezve, valamint max. négy ujjal bepötyögve - így születnek a bejegyzések.

Amit észreveszek, utólag javítom, de biztosra veszem, hogy marad így is elég.

Ezért elnézést, és még annyit, hogy mindez nem mentség, csupán magyarázat.