harminc

Holnap esküvőre megyünk. Ezt Szeplős közölte ma reggel velem, és én így ma reggel csaptam a homlokomra, hogy basszus, ma péntek van, és, HOLNAP szombat és esküvő.
Ez két dolgot jelent:
1: a nadrág-project is fuccsba ment
2: ma kurva hosszú napom lesz

A nadrág-project

Háááát, ünneplős szerkó tekintetében kicsit olyan apáink féle makkos magyar vagyok: az anyád vagy a feleséged, vagy akárki, aki irányít és terelget téged az élet számodra érthetetlen és haszontalan területein elvisz téged öltönyt venni. A helyszín lehet a piaci szabó, vagy valami akciót hirdető öltönyház, amelynek címkéje oda lesz hegesztve a zakó kézelőjére (így hívják? Tudjátok az a műmandzsettás rész, ahol azok a semmire nem való gombok fityegnek), hogy minden szembejövőnek a szemébe ordítsa, amíg csak élsz (mert az az öltöny meglesz addig, az biztos), hogy konfekciót hordasz. Nem mintha ez amúgy kérdéses lenne. Ennyit tehát Az öltönyről. Persze nem 1992-őt írunk már, nem azt akarom mondani, hogy kizárólag lila öltönyben és tényleg makkosban jár a magyar a fontosabb napokon, de hiába lesz a divatnak megfelelően egysoros, háromrészes vagy felhajtás nélküli, vagy félgalléros, vagy akármilyen az öltöny, szinte biztosra mondom, hogy ha nem napi kellék, akkor ott fogsz állni egy nap a gardrób előtt a minimum öt évvel korábban vásárolt remekművet méregetve. És nem lesz jó rád.

Nem, nem csak öltöny létezik, meg különben is ki az a lúzer aki még öltönyben jár esküvőre, vagy színházba, kérdezem én, és előveszem a Smith gatyámat, amit még akkor vettem, amikor azt hittem, hogy karrierista lesz a stílusom. Ez csekély három éve volt.

Nem jó rám.

Itt van ez a nyomorult esküvő egy hét múlva, van két olyan nadrágom, amibe nem férek bele, de rohadjak meg, ha megint veszek egyet, hogy aztán ne hordjam azután egyszer sem! Elkezdtem futni a héten és nem enni vacsorát, és egyáltalán – mindenből jóval kevesebbet fogyasztani.

Idáig háromszor futottam meg a margitszigeti kört, ötször nem vacsiztam. Hát mit mondjak? Csodák nincsenek.  

Ma kurvára hosszú napom lesz

Mert tegnap este reggel kilenctől este nyolcig multiztam. Mert  ebből kb. hat óra három nyelven folytatott válságmeeting volt (másmilyen nincs is mostanában, krízis van a részlegen). Mert az utolsó két óra beszélgetés köztem és a főnököm között történt, az asztalon az igen sokkolóan alakult augusztusi bérem kicsit már megviselt papírja feküdt.

Én azt mondtam, hogy ez egy rossz vicc, ő azt mondta, hogy igazam van, majd ezt sokszor és másképpen is elismételtük és ezek után  kicsit másról is beszélgettünk. Helyzet, kilátás, jövő, múlt és sok miért és hogyan.

E férfias beszélgetés gyakorlati hasznát majd meglátjuk. Ezek után azonban nem volt kedvem hazamenni, főleg, hogy Szeplőst három hónapon belül harmadszor vitte vacsorázni a helyi management meg az ügyfél management. Iszonyatosan jókat eszik. Bahh.

Telefon elő, és felhívtam az egyik kollégámat, hogy akkor Mester utca húsz perc múlva.

Az eredmény négy sör, három cigi, most másnap, végtelen nyolc óra szenvedés, és utána nadrágvásárlás.

„Hajlamos vagyok az irigységre, itt belül egy kis fasz kommunista vagyok, a senkiházi panelgyerek, ha én csóró vagyok, legyen mindenki az; Nyomozóval mindig is így ítélkeztünk a pár száz, néha csak egyszáz forintos estéinken 15-16-17-1….. évesen.”
Ezt az ítélkezést nagyon rosszul tehettük, elég egyértelműen megorroltak rá valahol, mert gazdagabb emberrel mindig találkozik az ember, ám én amióta az eszemet tudom,  folyton abba a helyzetbe kerülök, hogy jópofiznom kell velük.

Csak két példa:

Egy sokadik ex-ex barátnőm unokatestvérének a majdnem férje, aki Sárváron virította a csomagolásbizniszből. Az bazmeg ronda is volt, lenéző is volt, paraszt is volt, de bármit lenyilatkozott az égből, a csajok egészen egyszerűen elélveztek, hogy ennek milyen jó humora van. Gecire nem volt jó humora. Semmilyen humora nem volt, csak a BMW-ket tudta venni egymás után.

Na meg a srácnak az egy személyes haveri köre, aki már akkor Ipoddal didzsézett az egyik  legemlékezetesebb módon legszarabb szilveszteremen, amikor konkrétan azt sem tudtuk, hogy mi az. Érted, még nem is hallottunk róla, pedig azok már a kétezres évek voltak bőven, nem volt Vasfüggöny, hogy akadályozza a hírek terjedését.

A faszkalap , akinek New Jersey-ben dolgoztam a fősuli alatt. Kis cégének mindenható atyaúristene, aki folyton azt gondolta magáról, hogy övé a város. Ehhez kellett az, hogy igen jól ismerje a város központi szórakozó helyének tulaját, de még jobban a ügyvezetőt. Azzal igen jól el lehetett férfibeszélgetni az ő kis birodalmában, valamint kameráról nézegetni az aktuális közönséget. Csaj kiszúr, példátlan mennyiségú bacardi breezer és bacardikólára való meghívás, majd újra fel és ami belefér. Ha többen voltak (még egy-két hasonlóan képzett  jóbarát), akkor esetleg ezt szó szerint értsd.

Kellett az is, hogy kis cégét teljes és felvilágosulatlan abszolutizmussal vezesse, úgy, hogy ha ő nem volt, akkor semmi se volt.

Szeplős úgy tűnik nekem, valahogy tobzódik ezekben az ismerősökben. A Múltja tele van velük, azt nagyjából tudom (például feltűnően sokat tud a Land Roverek természetrajzáról), de az újkori történelmében is felbukkant például a nemlakótárs-lakótárs udvarlója, aki apu cégénél dolgozik: velük ugye nem volt könnyes a búcsú.  És, hogy tovább bővítsem a sort, a „Ki mennyit fizet és meddig lakik ott, ahol lakik” című vitában az egyik érvünk az volt, hogy Szeplős is csendestárs volt egy évig a két lány albérlet alapú kapcsolatában, hiszen előző barátjához gyakorlatilag beköltözött, fizetni mégis fizetett.

Az a srác jó néhány évvel fiatalabb, mint én, de a saját lakásáról beszélünk…

Pár évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy elég, ennyi volt. Kialakítottam egy annyira független és önálló életet végre, hogy eldönthessem: a továbbiakban megkímélem magam az ilyen szituációktól. Ezekkel a srácokkal nem lehet versenyezni. Nem görcsölnek, felszabadultak, kicsit tényleg övék a világ. És ha nincs is jófajta humorérzéke mindegyiknek, akkor is: a pénz közvetve valahogy  kialakít egy olyan pozitív aurát, kisugárzást, ami alól nehezen vonod ki magad. Ezek a srácok, egy intéssel rendelnek 25000 forintnyi kört egy buli alkalmával, elvisznek mindenhova a nem Suzuki-típusú verdájukkal, úgy, hogy te hátul üldögélsz a barátnőddel abszolút tucatrangú pozícióban. Belekerülsz olyan helyzetekbe, hogy nem tudod azt mondani, hogy nem megyek bowlingozni, vagy nem ülök be veletek ebédelni erre a helyre, vagy ez a kirándulás nem fér bele, mert másra kell a pénz.

Kínos, feszengős, frusztrációval teli, utána összeveszős történetek ezek.

Azt mondtam tehát, hogy elég volt. És egyetlen házibuli kivételével (Szeplős szülinap, tavaly dec.), amikor szégyenletesen rommá ittam magam, és előjöttem a „feladtam érted mindent, te meg itt…”-szöveggel, majd többször az ágyra löktem (hálistennek még ebben az állapotban sem ütöttem meg, pedig aztán itt volt rendesen out of control, a legsúlyosabb eddigi életemben), szakítottam és elindultam volna, ha tudtam volna járni, na szóval ez kivételével eddig meg is úsztam ezeket a helyzeteket.

De van miért aggódnom: az egyes számú aggodalom Szeplős húgának nem is annyira újdonsült barátja. Maci legalább 21-22 éves, Toyota Corollával jár (nem, nem egy 89-essel) és apu üzletét fogja átvenni, ha odáig jut a drága egyszer. Szeplős húgának nemrégen volt mandulaműtétje, ami kicsit sem leányálom, de azért az, hogy fizetős-luxus-szobába rakatta a gyerek a hugit, azt kissé túlzónak találtam.

Előbb-utóbb a találkozás elkerülhetetlen lesz, attól tartok.

A kettes számú tulajdonképpen egy házaspár, persze valahogy itt is a pöcsös a lóvés, nem értem. Szeplős lánykori legjobb barátnőjének a férjéről van szó. És itt lesz egy összekötés-átvezetés, ugyanis ott dobtam le a láncot, amikor kedvesem közölte, hogy de „ő dolgozott 16 éves kora óta.”, és innen a lóvé. Ami persze csak részben igaz.

Egy: én tudom, hogy nincs igazam, mert valahol valaki összeszedte azt a családi pénzt, aki nálam biztosan jóval tehetségesebb volt valamiben, és annak megy egy nagy RESPEKT tőlem.

Kettő: gondolom a mai világban is vannak még  olyan emberek, akik maguknak szerzik meg, kaparják ki azt az életet, amelyre vágynak. Befogják, nem úgy mint én, és gályáznak, és mivel eleget gályáznak és szívnak a cél érdekében, összejön nekik.

Három: én a sokkal kevésbé szimpatikus sírós fajta vagyok, tudom én. Persze le kellene kapargatni a sok szart itt benn, valahogy rendbehozni a dolgokat és elindulni. Ehelyett csak toldozgatok-foltozgatok, és hellyel-közzel, sok rinyával evezgetek. És tudom, ÉRZEM, hogy az főleg nem segít, ha ilyen emberekkel találkozom. Nem a jót hozza ki belőlem.

De azt az egyet ne mondja senki ilyen formátumban, hogy de „ő dolgozott”. Mert tehetség és kreativitás nélkül ugyan, de ÉÉN is dolgoztam. Miután nem volt honnan, hát nem kaptam költeni való pénzt. Megalakult azonban akkoriban a drága jó Meló-Diák. Ez a cég gondoskodott arról, hogy aki esetleg a szüleitől  nem tanulta meg, hogy becsülni kell a szaros munkával megkeresett pénzt, az megtanulja ezt a leckét.

Az első élményem, mint sokaknak, gondolom, a gyümölcsszedés volt. Az ember 16 évesen felkel nyári 6.30-kor és játszósban levonul a gyülekezőhelyre, ahol a tojáskerekű ex-TSZ-es Ikarus kiviszi a pusztába a jónépet. Miután a diákmunka ebben a modern kori formában ismeretlen volt a felelősőknek, illetve ránk se ért senki, az első egy-két nap bőven a csajozás, meggymag köpdösés, hasfájásosfosás jegyében telt. Gondolom az első számlázás után hirtelen kevés lett a fél vödör per Kopf teljesítmény, hát rögtön megszületett a verdikt: „Teljesítménybér”!

A teljesítménybér egy olyan dolog, ami alapvetően kihozza a rosszat a homo sapiensből: csalj, lopj, hazudj, mert különben nem fogsz jól járni. Elkezdtünk hát olyan helyeket keresni, ahol nincs már félig leszedve, ennek eredményeképpen kimaradt egy csomó fa. Igazából egész sorok. Persze le kellett volna szedni azokat is, de azok a fák nem voltak jó üzletek. Sok meló, kevés meggy. Valaki nyilvánvalóan megszívta, mert le kellett szednie, de ha nem mi voltunk azok, akkor szartunk bele.

Elkezdtünk átborítgatni olyan emberektől, akik  a társasági háló szélén feszítettek csak, elkezdtünk egy-két dolgot beletömni a vödör aljába és talán volt még pár trükk, amire már nem emlékszem.

Az ÉN legnagyobb szívásom egy édességgyárhoz kötődik (most mondhatnék konkrétumokat, de akkor az két ember is kitalálná, hogy melyik város szerepel New Jersey fedőnév alatt, akik eddig még nem találták ki. Én meg találónak érzem ezt a nevet.), ahol többek között egy igen népszerű nápolyis szeletet gyártottak. Egy ilyen legújabbkori gyárba belépni megrendítő élmény. Semmi, de konkrétan SEMMI személyes nincs benne. Bakterienfrei, steril, Vorsprung-durch-Technik-szagú, és fém és műanyag az egész. Felöltözteted magad egy többször kifertőtleníthető tiszta ruhába, betolod magad egy mamuszba, nem ám a Nike-ban fogod tolni. Kis péksapi még és legoember máris mehet  termelni. Nem dolgozni, termelni. Kilépsz a gyárnyi édességszagba - ezt nem lehet leírni, kb. hideg (légkondi), megfoghatatlan, de mégis tömény édeskés szag - és elhányod magad. Velem megtörtént.

Az első néhány könnyebb nap után, valaki valahol megbetegszik és az műszakvezetőnek eszébe jut, hogy van ám itt még erőforrás, ott-e, az a cingár diákgyerek. Gyere csak velem, kérlek!

Második emelet, ismeretlen terület, és érzed, hogy ez most nem lesz jó. Nem tudod még, de pár percnyire vagy attól, hogy életedben többet ne akarj nápolyis szeletet enni. Két gigantikus keverőt látsz, hatalmas lapátok forgatnak egy imitt-amott darabosabb masszát.

INPUT: ekkor és ekkor tegyél bele 50 kiló kókuszvajat, 50 kiló zsírt, 25 kiló kakaóport, meg valamennyi –már nem emlékszem – tejport.

A zsír nagy műanyagládákban volt, és a maximális kihasználtság elérése érdekében, volt pár igen elhsználódott köztük. Ezek általában az alsó sarkuknál kiszakadtak és megtapasztalhattad, hogy milyen érzés, mikor 10 kiló zsír ráfolyik a lábadra. Azért csak annyi, mert azt a hamar megtanultad, hogy ha issue van, akkor gyorsan elcsússz a már kiömlött zsíron a keverő széléig és ott nyomj egy gyors zsupszot.

Amúgy meg kellett neked Nike-ba menni?

Vágtam kábelvégeket, ahol elvesztettem a bal gyűrűsujjam kalapját (majd visszatettem gyorsan és szerencsére a nagyobb rész visszafogadta a kicsit, mindezt persze horrorfilmnyi vérrel, elsápadó közönséggel és egy igen ideges cégvezetővel, aki abban a pillanatban többször is megbánta, hogy diákokat alkalmazott), fröccsöntöttem műanyagot, telefonkábelt húztam gyárokon és kórházakon keresztül, gyártottam kukoricapelyhet, takarítottam kukoricasiló alját, dolgoztam szeszgyárban (NA, AZ A BÜDÖS!), és összekentem vagy tizenöt garnitúra ruhát az ablakgyártásban használatos ragasztóval.

Azt képzeld el, hogy vákuumtappancsok segítségével fogja meg egy max. 65 kilós gyerek a kétszázszor egykilencvenes panorámatáblákat, azt valami gépre felhelyezi, de amit azért közben is tartani kell, tehát addig is apad az enerdzsi. A 65 kilós gyerek izzad és szorong, hogy hogy is lesz tovább? Valami tökös melós körbekeni az oldalukat,  a gyerek meg leszedi a gépről az ablakot. Ha egy jó technikával nem sikerül megtartani, akkor hassal kicsit besegít. Innen a pólónak vége, a sok jólképzett, 40 éves lúzer meg ott röhög a szerencsétlenen. Ilyenkor csak az tart életben, hogy tudod, hogy belőled több lesz, mint belőlük. Hogy így lett-e…? Akkor ez a gondolat adott kitartást, ennyi.

És végül - az emlékezetesebbek közül – nyírtam füvet valami szupergazdag familiánál, ahol a családfő a helyi Meló-Diák  egyik igen jó ügyfele volt… Igazi kertészfiú-életérzés lett volna, ha nem égek szarrá egyszer annyira a tűző napon, hogy a mai napig meglegyen ugyanaz a seggcsíkom. Kaptam két pohár plussszos  vizet. Fájdalomdíjként.

A Balatonra indultam. Gondoltam Tihanyban megjönnek a gondolatok a kilátással. Kiengedem, ami benn van, kiürül belőlem és azt fogom gondolni, hogy 30 vagyok, beültem a kocsimba, autóztam egyet, zenét hallgattam és most itt vagyok. ITT vagyok, túl annyi szarságon, túl egy csomó dolgon, de itt vagyok, és beszívom a levegőt, azt az édeset, azt a szabadot. Lélegzem. Megnyugszom, leül bennem minden, béke lesz és nyugalom. És aztán megírom ezt a posztot. Valami pátoszos nyárzárósra gondoltam.

A Balatonra indultam, de egy elég rossz mezőre léptem a „Mennyi pénzem van benzinre hónap végén” című magyar társasjátékban. Gárdony, egy félliteres víz, lángos, kv, cigi, és pár perc a 40 fokos meleg strandon. Majd felhívtam a Velencei Lányt, mert hónapok óta ígértem neki, amióta munkanélküli lett. Mondta, hogy ráér egész nyáron, de én meg nem vagyok az a nagy kapcsolattartó…

Szeplős lánybúcsún van Szegeden, és egy tízpontos skálán igazából négyes-ötös szintig tudtam magam felhúzni, ha belegondoltam, hogy mennyire a Faszról szól egy lánybúcsú, és, hogy erre abban a városban kerül sor, ahol ő szépen megjárta ifjúsága köreit.

Ha még jobban belegondoltam, akkor tudtam, hogy ez az egész az én elfajzott agyam Faszsága, és továbbgondoltam, hogy most akkor most ideje lenne túllépni a szokásos egyedüllétes játszmáimon, meg kedvem sem volt elmenni az éppen aktuális cégesmultis szuperbulira, hogy atom módon bebasszak azok az arcok előtt, akiket amúgy is napi tizenórában nézek. 

Felnőni volt kedvem. Meg persze megnéztem a Lot like a love-ot, és nagyon is tetszett, ahogy beleautóztak a semmibe Ashtonék.

A Velencei Lány mégsem munkanélküli, mert csak talált magának újra tanári állást, és nagyon jót dumáltunk vagy 3 órán keresztül New Jersey szélén, egy csárdának nevezett vendéglő teraszán. Utána hazavittem biztosan nem élete nagy szerelméhez, viszont ahhoz a férfihoz, aki el fogja venni.

A Velencei Lánnyal konkrétan soha nem jártunk. Egymásnak mindig a második voltunk, pedig akart ő többet is, majd sokkal később, amikor már rég nem volt semmi esélyem, akkor gondoltam, hogy akarnék többet én is, de a sztori persze ennyiben maradt. Évi egy-két találkozás, születésnapos sms, mert ő pont azon a napon született, mint Jazz, tehát igen közel esik a kettőnké is.

Ha félig becsuktam szemem, még azt sem láttam, hogy ő is már 28. 21-22 volt, amikor megismertük egymást a fősulin. Nem tudnám megmondani, mi a különbség, inkább csak érezni, semmint látni. Én konkrétan több, mint tíz kilót híztam azóta, az biztos, azt el sem lehet téveszteni.

Másnap reggel visszaindultam Budapestre, de mert ez éppen kapóra jött a Velencei Lánynak, hát velem tartott. Hogy semmi félreértés ne legyen, reggel lehozta a barátját bemutatni. Úgy sejtem jött volna magától is. Gurult végig a városon mögöttünk, ment dolgozni.

Előtte még kinn voltam Apánál. Ott volt pár perc csend, nála meg tudtam volna írni azt, amit akartam, de laptopot nem kap csak úgy elő az ember egy temetőben. Nem voltak sokan, de kevesesen se értették volna, hogy mit csinálok. Pedig jó hely. Mindig valószínűtlenül kék az ég, és mert kinn van a város szélén, állandóan fúj a szél a fenyőfák tűlevelei között. A legszebb temető, ahol valaha is jártam, itt tényleg béke van. Nem tudom, hogy járt-e kinn, mielőtt ő maga sorra került, talán egy-két ismerősének a temetésén, de ha kicsit is figyelt, akkor tetszett neki a hely.

Lelkileg ez a temető pont olyan, mint azon a zalai faluvégi domboldalon lévő, ahol az ő családja van. Ott is surrognak a fenyők temető szélén, sorba állítva törnek az ég felé. Sok gondolat van az ilyen helyeken, megtalálod te is magadét.

Akartam volna írni Szépnevűről, hogy ha elmúlik ez a nyár, akkor már nem kell hozzá sok, hogy egy éve legyen annak, hogy otthagytam. Egy éve.

Hogy lehet ilyen nehéz elengedni valakit, akit te engedtél el? Elmúlik végleg, az életem teljesen más irányba halad. Azt élem, amire akkor annyira kiváncsi voltam. Mindig egy más életet.

És hogy lehet egy lánynak megbocsátani a saját bűneidet?

Egy év. Egy év alatt újraépítettél mindent, és gyakran pontosan azt építetted újjá, amit otthagytál. Nem tisztességes, de a legtöbbről legalább tud. Ezzel mentem fel magam. Nem azért építettem fel szinte pont ugyanazt, hogy akkor hátha rátalálok benne, annyira beteg nem vagyok, de azért hiányzik sokszor belőle. Mindig egy más élet? Nem is. Csak a másik más.

Szeplős most már elég duhaj lehet. Én meg nem Tihanyban, hanem itthon, szopogatva a második sörömet, írom ezeket a sorokat. Elég szimbolikus, szépen jelzi, hogy legtöbbször kurvára nem az van, amit elképzelek, de jó lesz így is: az idő elromlott, ahogy nyár végén kell, én meg depizhetek végre egy kicsit.

Szarvashiba: Amikor megérkeztünk Szeplősék háza elé és elegáns lassúsággal (tudjátok, az a kavicson súrlogós fajta) beállítottam a vörös Twingót a már ott álló kék Punto mellé, Szeplős anyukája olyan igazán nőiesen összeclappantotta két tenyerét, és úgy nyilatkozott:

 - Naggyon cukki!

...

Csókolom, ez egy vadÁllat!!

Ami egy Borsodi reklámért kiált: A srác teker elől, a barátnője jön utána, mindketten védősisakban és a lány egyre csak magyaráz valamit hátulról, amíg a srác nagy nehezen átizzadja magát a rakpartos akadálypályán. Hallani csak annyit hallok - amikor mellém érnek -, hogy a lány azt kérdezi:

-Teknősgalagonyám, te hogy vagy ezzel?

Azonnal mentsétek ki onnan azt a szerencsétlent!

Zoli, hallod ezt? Koncert a Rózsadomb alatt. Vélemény?  A metáltól messze van, de van benne gitár. Az nem ér? :)

Amit mondani akartam: nem, nincs itt semmi nyivákolás. Semmi nyugger-hozzállás, mert felmerült ez mostanában, hogy a blogger csak sírni tud.

Bejelentették, 10-ig fog tartani, és azzal sincs semmi probléma, hogy természetesen nem addig fogják dicsérni az Urat és Jézust plusz még pakolni is fognak.

Itt az Amfi, adott a szitu, hogy itt néha van vmi történés.

Sőt még szurkolni is fogok, hogy senki ne lépjen bele a valamelyik üvegtörmelékbe, mert abból ott lenn több tíz tonna van felgyülve. Egyszer keresztülgyalogoltunk rajta. Többet nem fogunk. Távolról szép.

A nyivákolás természetrajza pedig az, hogy a szar dolgokat kiírod, magadból a jókat inkább megéled. Össze lehet hasonlítani a szomorú versek mennyiségét a boldog írásokéval.

@fck: Valamiért nem jelenik meg a kommented, passz. Szal gratula, és így tovább.

A sörrel és általában a piával előjön a cigizhetnék. Részemről vagyok annyira szerencsés, hogy én csak akkor gyújtok rá, ha iszom. Szeplős konkrétan letette ezelőtt pár hónapja, és azóta nem veheti rá semmi, hogy elszívjon akár egy szállal is. Sőt, ha elő is jön, hogy csak-csak kívánná, akkor sem azért mert beültünk valahova, hanem mert ideges.