A Balatonra indultam. Gondoltam Tihanyban megjönnek a gondolatok a kilátással. Kiengedem, ami benn van, kiürül belőlem és azt fogom gondolni, hogy 30 vagyok, beültem a kocsimba, autóztam egyet, zenét hallgattam és most itt vagyok. ITT vagyok, túl annyi szarságon, túl egy csomó dolgon, de itt vagyok, és beszívom a levegőt, azt az édeset, azt a szabadot. Lélegzem. Megnyugszom, leül bennem minden, béke lesz és nyugalom. És aztán megírom ezt a posztot. Valami pátoszos nyárzárósra gondoltam.

A Balatonra indultam, de egy elég rossz mezőre léptem a „Mennyi pénzem van benzinre hónap végén” című magyar társasjátékban. Gárdony, egy félliteres víz, lángos, kv, cigi, és pár perc a 40 fokos meleg strandon. Majd felhívtam a Velencei Lányt, mert hónapok óta ígértem neki, amióta munkanélküli lett. Mondta, hogy ráér egész nyáron, de én meg nem vagyok az a nagy kapcsolattartó…

Szeplős lánybúcsún van Szegeden, és egy tízpontos skálán igazából négyes-ötös szintig tudtam magam felhúzni, ha belegondoltam, hogy mennyire a Faszról szól egy lánybúcsú, és, hogy erre abban a városban kerül sor, ahol ő szépen megjárta ifjúsága köreit.

Ha még jobban belegondoltam, akkor tudtam, hogy ez az egész az én elfajzott agyam Faszsága, és továbbgondoltam, hogy most akkor most ideje lenne túllépni a szokásos egyedüllétes játszmáimon, meg kedvem sem volt elmenni az éppen aktuális cégesmultis szuperbulira, hogy atom módon bebasszak azok az arcok előtt, akiket amúgy is napi tizenórában nézek. 

Felnőni volt kedvem. Meg persze megnéztem a Lot like a love-ot, és nagyon is tetszett, ahogy beleautóztak a semmibe Ashtonék.

A Velencei Lány mégsem munkanélküli, mert csak talált magának újra tanári állást, és nagyon jót dumáltunk vagy 3 órán keresztül New Jersey szélén, egy csárdának nevezett vendéglő teraszán. Utána hazavittem biztosan nem élete nagy szerelméhez, viszont ahhoz a férfihoz, aki el fogja venni.

A Velencei Lánnyal konkrétan soha nem jártunk. Egymásnak mindig a második voltunk, pedig akart ő többet is, majd sokkal később, amikor már rég nem volt semmi esélyem, akkor gondoltam, hogy akarnék többet én is, de a sztori persze ennyiben maradt. Évi egy-két találkozás, születésnapos sms, mert ő pont azon a napon született, mint Jazz, tehát igen közel esik a kettőnké is.

Ha félig becsuktam szemem, még azt sem láttam, hogy ő is már 28. 21-22 volt, amikor megismertük egymást a fősulin. Nem tudnám megmondani, mi a különbség, inkább csak érezni, semmint látni. Én konkrétan több, mint tíz kilót híztam azóta, az biztos, azt el sem lehet téveszteni.

Másnap reggel visszaindultam Budapestre, de mert ez éppen kapóra jött a Velencei Lánynak, hát velem tartott. Hogy semmi félreértés ne legyen, reggel lehozta a barátját bemutatni. Úgy sejtem jött volna magától is. Gurult végig a városon mögöttünk, ment dolgozni.

Előtte még kinn voltam Apánál. Ott volt pár perc csend, nála meg tudtam volna írni azt, amit akartam, de laptopot nem kap csak úgy elő az ember egy temetőben. Nem voltak sokan, de kevesesen se értették volna, hogy mit csinálok. Pedig jó hely. Mindig valószínűtlenül kék az ég, és mert kinn van a város szélén, állandóan fúj a szél a fenyőfák tűlevelei között. A legszebb temető, ahol valaha is jártam, itt tényleg béke van. Nem tudom, hogy járt-e kinn, mielőtt ő maga sorra került, talán egy-két ismerősének a temetésén, de ha kicsit is figyelt, akkor tetszett neki a hely.

Lelkileg ez a temető pont olyan, mint azon a zalai faluvégi domboldalon lévő, ahol az ő családja van. Ott is surrognak a fenyők temető szélén, sorba állítva törnek az ég felé. Sok gondolat van az ilyen helyeken, megtalálod te is magadét.

Akartam volna írni Szépnevűről, hogy ha elmúlik ez a nyár, akkor már nem kell hozzá sok, hogy egy éve legyen annak, hogy otthagytam. Egy éve.

Hogy lehet ilyen nehéz elengedni valakit, akit te engedtél el? Elmúlik végleg, az életem teljesen más irányba halad. Azt élem, amire akkor annyira kiváncsi voltam. Mindig egy más életet.

És hogy lehet egy lánynak megbocsátani a saját bűneidet?

Egy év. Egy év alatt újraépítettél mindent, és gyakran pontosan azt építetted újjá, amit otthagytál. Nem tisztességes, de a legtöbbről legalább tud. Ezzel mentem fel magam. Nem azért építettem fel szinte pont ugyanazt, hogy akkor hátha rátalálok benne, annyira beteg nem vagyok, de azért hiányzik sokszor belőle. Mindig egy más élet? Nem is. Csak a másik más.

Szeplős most már elég duhaj lehet. Én meg nem Tihanyban, hanem itthon, szopogatva a második sörömet, írom ezeket a sorokat. Elég szimbolikus, szépen jelzi, hogy legtöbbször kurvára nem az van, amit elképzelek, de jó lesz így is: az idő elromlott, ahogy nyár végén kell, én meg depizhetek végre egy kicsit.