Nos, kisült a feszültség: Szeplőséknél töltöttük a hétvégét.

1: Maci (Szőke herceg) rendes gyerek. Kivett nekem egy Gösser Zitronet, a hűtőből amikor megérkeztünk hozzájuk, nem tudtam nem azonnal megbocsátani létezéért.

2: Alaposan megvitattuk a Lenkei-kérdéskört oda-vissza, ezt illetően természetesen közös nevezőre nem jutottunk, viszont annyit el kell mondanom, hogy az alapcsomagban az egyes kapszulák 125 mg C-vitamint tartalmaznak, nem 1000-et. Ennyi csak akkor jön össze, ha nem az ajánlóra tett napi egyet veszed be, hanem a kis almácskára felvésett 8 -as számnak megfelelő mennyiséget... Tudom, hogy nem ez a fő probléma, csak azért szánok rá pár sort, hogy lehetőleg én ne írjak már össze a szükségesnél több hülyeséget.

3: Szeplősék többször összevesztek, főleg húgával, majd ezt követően folyton összeborultak és puszikat osztottak egymásnak.

4: Dunakeszivel kapcsolatban mindenki osztotta az IGAZAMAT

Ezek tehát letudva. Jött azonban egy új téma.

A Gyerek

Valahogy úgy keveredtünk bele, hogy valamire "viccesen" bemondtam: Szeplős cigizett  a múlt héten. Torokköszörülés mellettem, szemből meg jött az a pár mondat, ami teljesen lefagyasztott.

-Pedig megbeszéltük, hogy vigyáz magára az utolsó pár évben! (A csúcs az, amikor egy 22 éves mindent tudó lány a következőt suhintja bele az arcodba: el tudod-e magad képzelni apaként 3 év múlva?-neeem?!-AZ HIBA...)

A sokktól nem maradt meg pontosan minden részlet, de kb. így zajlott a dolog:

Szeplős ellenkezett, hogy ez az ő élete, és, hogy nem látunk előre még egy évnyire sem, amivel én csak egyetérteni tudtam, mert részemről nem szándékokozok gyereket csinálni a semmibe(pl. mint tesómék)

Itt anyuja valahogy teljesen kifordult magából, és olyan tipikusan elködösült szemmel emelte fel a hangját, tudjátok, amikor úgy igazán elönti a fejedet a szar: hogy ez mekkora hülyeség, mert ha arra vá az ember, hogy legyen valami, vagy minden jó legyen és klappoljon, akkor soha nem lesz gyerek!!

Nem akartam mondani, hogy nekem kb. így ez meg is felelne. Mert mindig azt mondom, hogy nem akarom úgy csinálni, mint tesómék, hogy:

esküvő->gyerek->de még mindig otthon laknak  - immáron családként egy szobában - anyáméknál 70 négyzetméteren->én elköltöztem, akkor jó, van két szobánk, ha kell->tesóm férje elkezd külföldön dolgozni->apám meghal, és innen van gyakorlatilag egy lakásuk egy nagymamával/anyóssal->keresztfiam az apját viszont csak párhavonta látja, mert csak a vendégmunkából jön be PÉNZ a vízvezeték-szerelő szakmában.

de igazából ez van:

Nem tudom végigelemezni magam. Nem tudom, hogy apámra és anyámra kenjem-e azt a tényt, hogy számomra a gyerek a lehető legrosszabb, ami történhetne velem, vagy szimplán az átlagférfiúi önző, üres, felszínes, kötöttségeket hárító énem miatt van-e ez így, vagy valahol önmagam kuszaságában találkozik-e ez a két dolog?
Nem tudom, hogy mennyire jó az, hogy most ki fogom adni a szüleimet, de mert ezt a naplómba is leírnám (leírtam sokszor), hát leírom itt is. Nyilván nem segített, ahogy végighallgattam huszonikszév panelházasság összes kurvaanyázását, ajtóbevágását, betörését(!), köpködését, artikulátlan, néha eszét vesztett rikácsolását, a nehéz testek dulakodását, amikor anyám nekiesett apámnak, ő meg hárított. (Állítólag  apám csak egyszer ütötte meg anyámat, még nagyon az elején,  de akkor is baj lett belőle, hát többet nem tette.) Ahogy végignéztem két ember boldogtalanságba való elsorvadását, anyám két búcsúleveles kísérletét.
Hajnalonként, munkába menet előtt a pénzen veszekedtek. (Ez volt a leggyakoribb ok amúgy.) Hattól, fél héttől viszonylag nyugi volt újra, anyával vagy később már egyedül készültünk a suliba.

Nem volt állandóan így, nem menekülttáborban éltem, felneveltek, szerettek, kamaszkoromban elviseltek; nyaralni is elmentek egymással, szerintem nem volt ez rosszabb, mint az átlag magyar valóság: „a szar tartotta őket össze.” Talán még a felelősség meg a tehetetlenség.

Az utolsó pár évben egyszerűen nem aludtak már együtt. Apa egy összeveszést követően elfelejtett visszamenni a hálószobába, így lett keresztfiam számára a nagyszoba „a papa szobája”. Az utolsó két évben már én sem laktam otthon, tesómtól kaptam a híreket, hogy megint mennyire összevesztek, és egyszerűen csak boldog voltam, hogy már megtehetem, hogy nem érdekel.

Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy a fenébe lehet 30 évig gyűlölni egymást? Ki ér annyit? Kinek éri meg?

Úgy bántunk az idővel, mintha a végtelent szabták volna ránk.

Nem tudom, vajon emiatt nem akarok gyereket, vagy azért, mert úgy érzem, hogy nem kaptam még eleget én se a világtól. Több kell. Soha nem lesz elég.

Nincs mit adnom egy harmadik embernek. Egy emberrel továbblátni sem megy igazán, nem hogy még kettővel.

Aznap este, immáron az albérletben, felpattant a szemem. Szeplőst öleltem, Szépnevűre gondoltam, és gyomorgörcsöm volt.  Tudtam mi a mechanizmusom, tudtam mi az üzenet a mélyből: elcseréltél egy huszonöt évest egy rögtön huszonnyolcra, barátom, ebbe a kurva csapdába szépen belesétáltál, magadra is zártad, el is dobtad a kulcsot.

Megbeszéltünk mindent - persze észrevette, hogy nem alszom.

Aznap éjszaka senki nem aludt jól.