harminc

Tavaly szarrá áztunk, viszont rutinosan elkerültük a dugót, amit a nulladik évben beszoptunk.

Idén, azaz ma,  minusz hat fok volt reggel, ám nem volt semmiféle tülekedés, sőt még bajor perecet sem árultak a temető bejárata előtt. A hideg az hideg, befagynak a perecek.

Tömeg azért volt, de mindenki busszal jött, mert vidéken aztán válság van a javából, ettől függetlenül a tömeghez tartoztunk, és nagyon utálok közéjük tartozni, de most már ez így lesz minden évben, ami nem jó.

Most, hogy a virágboltok is tulajdonképpen trendi töksárga iparművészeti boltok lettek, és senki nem használ már celofánt virágcsokor-burkolásra, a sírok és a urnafalak is úgy néznek ki, mint egy-egy kreativhobbi bolt kirakata. Koszorún kagyló, szalmaemberkék a virágföldbe szúrva, kistökök, és őszi kellékek elhelyezve. Ha leszámolok a céltalan cinizmusommal, akkor ezzel tulajdonképpen semmi baj nincs, nem kell feltétlenül búskomornak lennie arrafele mindennek.

Viszont már harminc évesen és két és fél éve apátlanul sem tudom, hogy mi a különbség a halottak napja és Mindenszentek között. Ezt majd most bepótolom, mert én is el fogom olvasni, hogy mit linkeltem ide be. Most viszont anya megterített, és szigorúan menni kell, mert a vasárnap déli tizenkétórával nem lehet viccelni. Ebéd van, húsleves, apa nem enné meg a cérnametéltet, mert azt mondta, hogy egy egész életnyi tésztát megevett gyerekkorában.

Mostanában a szokásosnál is kevesebbet gyújtok rá (az elmúlt pár nap kivételével), ennek megfelelően nőtt viszont az otthon felhalmozódó majdnem teli cigisdobozok száma. Ha keveset gyújtasz rá, akkor soha nincs nálad cigi. A legtöbbször kérni sem tudsz. Tök mindegy, mert a következő helyzetekben AKKOR ÉS OTT MUSZÁJ az arcomba tolni egy szálat, ha nem tud adni senki, veszek.

Amikor cigizni kell:

1. este, a városban kódorogva

2. bogrács fölött, száj szélére harapva, húsz liter pörköltöt keverve

3. állásinterjú után

4. ha iszom

5. szakításkor, arra készülve, utána hónapokig

6. a legszarabb napokon, amikor esik és az egész világ ellenem van

7. ha semmi dolgom nincs és mindent elintéztem és a nap is süt

8. A máltai sólyom vagy a Casablanca megnézésekor

9. a strandon, 32 fokban, még vizesen, törölközőre lefeküdve, filtert átáztatva, hasonfekve körülnézve

 

10. tegnap, amikor a főnökömet  - a tegnapelőtti, immáron negyedszeri, higgadtan elővezetett és megcáfolhatatlan észérvekekkel megtámogatott, ám ígérete ellenére (még ma visszatérünk erre) eredménytelen bértárgyalás után - határozottan megzsaroltam, és megfenyegettem.

Ha nem jöttem volna ki az utolsó mondatból...

(És igen, mintha nem lenne még elég...)

Fél évvel ezelőtt hatan voltunk ugyanebben a pozícióban, amiben én dolgozom. A sok töketlenkedés miatt egy felmondott, a helyére kineveztek egy kolleginát, aki konkrétan az egyik főnökkel hempergett egy ágyban. Erre több hónapos betegeskedés tört ki az érintett osztályon, a legsúlyosabb fertőzést az egyik csoportvezető és annak helyettese kapta el. A több hónapos betegeskedést gyors felmondás követte, azt hittem mindenki az eljárás miatt kapott undoratitist, de tegnap kiderült, hogy nem. A küszöbérték máshol volt egyes embereknél.
A kiesést persze a megmaradtakkal pótolták, mindenki nagyobb területetet fedett le, szívességből. Következett még egy kilépés, majd egy a projectről való kinevezés, hogy lássuk, van itt karrierlehetőség, ez eddig négy minusz. Ekkor maradtam én és a terhes kolleganőm, valamint a testvérosztályon a kielégina. Kaptunk viszont egy kisfőnökök kisfőnökét. A többiekkel is elég nehéz volt néha, élesben láttam és javítottam legtöbbjük  baromságát, (én kurva jól dolgozom, csak geci negatív vagyok, ápolgatom valós és vélt sérelmeimet, én vagyok az, aki a legsavanyúbb képpel megy dolgozni és kifejezetten senki nem a barátja, de nem tud nem hozzá fordulni bármilyen ügyben. Ezek a tények. Ez életem nagy szerepe.)
A csávó egy rettenet nagy kataszrófa volt. Szerintem amikor meglátta hova került, egyből a menekülési útvonalakat térképezte fel. A próbaideje végén le is lépett, addig is lyukat haverkodott mindenki hasába és összeveszett pár régi és megbízható emberrel. Volt mit takarítani utána.
Ekkor már tényleg csak én voltam és a terhes nő. (Illetve a számlázási osztályon az önmagát középvezetői székig kukiztató lány.)

A babavárás szent dolog. Az amúgy sem jól teljesítő, viszont másállapotában a pénz miatt túl sokáig dolgozó kolléganő azonban tényleg csak terhes.
A főnököm a magzatvíz elfolyásakor áthozta egyik régi emberét a volt cégétől.
Tehát itt vagyok ÉN, a szexrobata, és az új felsőközép.

Tegnap megtudtam, hogy négy év baszkodás, lojalitás (szinoníma a másik állást balfasz szerezni kifejezésre), és messze nem a szükséges minimumot adó munkavégzés után én keresem a legkevesebbet a triumvirátusból. És itt nem tíz-húszezer bruttóról beszélünk. A rengeteg vírust és bacit bekapó csoportvezető, aki az ágyból valahogy mégis talált magának másik  munkahelyet,  azért mondott fel, mert mellétették volna az új csajt, aki bizony többet keresett, mint ő. Megértem. Jelenleg úgy adok instrukciókat neki és az új fellettes munkatársamnak, hogy lóvéban kifejezve én képviselem a legkevesebb munkahelyi értéket. És az biztos, hogy egy multinál a lóvé a minden. Végső soron minden a pénz nyelvére van lefordítva. A magyaroknál meg amúgy is.

Na ez az a helyzet, amikor csak önmagat okolhatom. Megaláztak, rámszartak, lehugyáltak és fel is gyújtottak. Én meg hagytam, legfeljebb a szájhősködés ment.

És itt a vége. Már réges-régen ki kellett volna szállnom, évekkel ezelőtt, vagy kőkeményen kitárgyalni, kivasalni a faszkalapokból a lóvét, de én csak a sértődöttségben voltam jó, abban nagyon.

Ma beszélni fogok és, hááát, nem fogadnék magamra. A főnököm vagy nem akarja, vagy nem tudja, vagy egyszerűen velem van baja, vagy lenne még pár embere, akit behozna még a céghez. Vagy ez így együtt.

Tényleg nem tudom mi lesz, a külföldre vonulással való fenyegetőzés valóra váltása azért még számomra is rémisztő közelbe került. Ahhoz is ostoba voltam, hogy másik munkát keressek, most is azt mantrázom, hogy válság van, elbocsátások tömkelegét látod magad körül itt, Budapesten is, nem fog menni. Ebből  külföld lesz. (Ahol mint írják, szintén nincs kolbászból a kerítés, de nem is azért mennék oda. Kolbász van itthon elég. Na mindegy, hagyjuk.)

Vagy meghunya, és marad minden a régiben, kicsit betömködik a pofimat, hogy nyughass és ennyi.

De tudjátok, ha nem is csak megsimogatnak, hanem hozzámvágnak plusz ötvenet, sem megyek vele olyan nagyon semmire, mert akkor még mindig ott van a lakás-saga. Azzal mi lesz?
Egyedül semmi. És akkor jön Szeplős, és az ő jogos kérdései, hogy vajon hajlandó leszek-e közösködni végre vele, vagy valamikor hajlandó leszek-e?

Tegnapelőtt már belefutottunk egy nagy kérdéses beszélgetésbe, a tegnapi sokk után már nem is tudom, hogy kezdtük, kitörlődött. De a tegnapi este sem javított a helyzeten. Ott van ez a kicsi lány, egy lassan egy éves, blognyi történettel mellettem, és azt mondja, hogy nem akarok nélküled lenni.

Pedig én vagyok a megmondhatója, hogy nem vagyok egy nagy kaland, ugyanis:

Közös lakás? Meg a többi? Velem?? Hát tudjátok...

Tényleg kurva negatív vagyok.

Odalenn a párás pénteki őszben távoli kazánként mormogott a város, vagy olyan volt, mint egy messzi öreg teherhajó, melynek hullámai éppen csak, hogy elérik a partot a lábad előtt.

Összeségében nem tudtam, hogy mi legyen, nem találtam ki semmi világmegváltót, de örökké nem maradhattam ott fenn. Odalenn várnak, azt tudtam. Megpróbálnak meghatározni, azt súgják a fülembe, hogy az az én világom, hogy nincs tovább - és odalenn nem is látok tovább. Multi, fizetés, hónapok, albérlet, lakás, hitel, évek. A kijelölt mókuskerékbe pergetett önrabszolgaságom évei. Az életem, az az egy, ami van.

De onnan fenntről jól látszott, hogy a világ több náluk, hogy rajtuk kívül is van élet. Az én világom több kellene, hogy legyen a lentinél.

Nem tudom, mi legyen.

Szögezzük le rögtön, az estét semmivel, de semmivel nem lehetett teljesen elbaszni, egyszerűen azért, mert a dumaszínházas csávók élőben is tök ugyanolyanok, mint a tévében. Kurva jók. Még a leggyengébb láncszemek is azok, ha bemelegednek - ugyanis szerintem hosszabban tolják élőben, mint ahogy a tévés adásokban mi azt látjuk. Plusz ott van az az érzés, hogy két-háromszáz ember röhög veled egyszerre. Vagy - mint tegnap - mindenki más sír a nevetéstől, míg te csak mosolyt mímelve vicsorítasz.Az estét az sem tudta elrontani, hogy a New Orleansban komolyan úgy gondolták, hogy két pultos lány és két pincérnő megoldja az estét, amit meg nem sikerül, Kovács András Péter majd el-bérvicceli.  Ez maga a SZARRÁGÁS. Az arcrángásig frusztrált pincérnő - aki a szíve szerint minden egyes vendéget addig vert volna a fémtálcájával, amíg mozog (és lett volna benne annyi indulat, az biztos) egyetlen egyszer jutott el az asztalunkig, kicsivel félidő után, szóval ha rajta múlott volna, akkor  a fellépőkön kívül csak a passzív dohányzás lett volna az este egyetlen tudatmódosítója. Addigra én már régen - 20 perces pulttámasztás árán - a két sörömet szürcsöltem.
Mondjuk mit is várhattam attól a helytől, ahol amúgy az Arató diszkót nyomják?

De nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb a jegyüzérünk volt, kolléganőnk ismerőse, egy nőt sosem látott csuklóvitéz, aki abban éli ki magát, hogy ő törzsközönség. Nem tudom miért, ugyanis nem tud nevetni. Tudjátok, vannak ilyen emberek, akik nem tudnak nevetni, csak úgy csinálnak, mintha nevetnének, szárazon hahotáznak, te meg udvariasságból velük nevetsz, a szád fáj a művidámságtól, és tiszta hülyének érzed magad.  Hát sajnos mellékerültem az asztalnál.
A stand-uposok ki szoktak néha kérdezni a tömegbe, és ő, Ő bazdmeg jelentkezik, ha kell, ha nem. "Ki volt itt már?", "Ki járt arra?", "Ismeri-e valaki?", ő mindenre bedobja a csülkét.
És - itt jön a legsúlyosabb, a főbűn, amiért halálos ítéletet érdemelt tőlem -  bemondta a poénokat.  Ha nem tudta, mert éppen nem harmadszor hallotta a sztorit, akkor megpróbálta kitalálni. Odahajolt felém, és PONT picivel előbb lerántotta a poént, mint mondjuk a Hadházi.
És én ott ültem, mint aki éppen sokadszorra nem tud elélvezni, először egyre idegesebben, majd már csak szomorúan és félve vártam, hogy mikor közelít a feje balról. És az jött, csak jött és megint jött.
Utána kicsit még maradtunk, az ember megpróbálta a közösségi szellemet erősíteni, a viccek újramesélével. Nem, ő soha nem fogja észrevenni magát. Csak néztem, és elképzeltem, ahogy szomorúan, rezzenéstelen arccal felállok, odalépek hozzá és mellbeszúrom egy menzakéssel.

Szeplős, aki félig-meddig tanúja volt az egésznek, megforgatta a szemét, és megsimogatta az arcom, mutatván, hogy nagyon sajnálja.

Nem baj, akkor is jó volt. De mennyire sokkal jobb lehetett volna...