harminc

Szögezzük le rögtön, az estét semmivel, de semmivel nem lehetett teljesen elbaszni, egyszerűen azért, mert a dumaszínházas csávók élőben is tök ugyanolyanok, mint a tévében. Kurva jók. Még a leggyengébb láncszemek is azok, ha bemelegednek - ugyanis szerintem hosszabban tolják élőben, mint ahogy a tévés adásokban mi azt látjuk. Plusz ott van az az érzés, hogy két-háromszáz ember röhög veled egyszerre. Vagy - mint tegnap - mindenki más sír a nevetéstől, míg te csak mosolyt mímelve vicsorítasz.Az estét az sem tudta elrontani, hogy a New Orleansban komolyan úgy gondolták, hogy két pultos lány és két pincérnő megoldja az estét, amit meg nem sikerül, Kovács András Péter majd el-bérvicceli.  Ez maga a SZARRÁGÁS. Az arcrángásig frusztrált pincérnő - aki a szíve szerint minden egyes vendéget addig vert volna a fémtálcájával, amíg mozog (és lett volna benne annyi indulat, az biztos) egyetlen egyszer jutott el az asztalunkig, kicsivel félidő után, szóval ha rajta múlott volna, akkor  a fellépőkön kívül csak a passzív dohányzás lett volna az este egyetlen tudatmódosítója. Addigra én már régen - 20 perces pulttámasztás árán - a két sörömet szürcsöltem.
Mondjuk mit is várhattam attól a helytől, ahol amúgy az Arató diszkót nyomják?

De nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb a jegyüzérünk volt, kolléganőnk ismerőse, egy nőt sosem látott csuklóvitéz, aki abban éli ki magát, hogy ő törzsközönség. Nem tudom miért, ugyanis nem tud nevetni. Tudjátok, vannak ilyen emberek, akik nem tudnak nevetni, csak úgy csinálnak, mintha nevetnének, szárazon hahotáznak, te meg udvariasságból velük nevetsz, a szád fáj a művidámságtól, és tiszta hülyének érzed magad.  Hát sajnos mellékerültem az asztalnál.
A stand-uposok ki szoktak néha kérdezni a tömegbe, és ő, Ő bazdmeg jelentkezik, ha kell, ha nem. "Ki volt itt már?", "Ki járt arra?", "Ismeri-e valaki?", ő mindenre bedobja a csülkét.
És - itt jön a legsúlyosabb, a főbűn, amiért halálos ítéletet érdemelt tőlem -  bemondta a poénokat.  Ha nem tudta, mert éppen nem harmadszor hallotta a sztorit, akkor megpróbálta kitalálni. Odahajolt felém, és PONT picivel előbb lerántotta a poént, mint mondjuk a Hadházi.
És én ott ültem, mint aki éppen sokadszorra nem tud elélvezni, először egyre idegesebben, majd már csak szomorúan és félve vártam, hogy mikor közelít a feje balról. És az jött, csak jött és megint jött.
Utána kicsit még maradtunk, az ember megpróbálta a közösségi szellemet erősíteni, a viccek újramesélével. Nem, ő soha nem fogja észrevenni magát. Csak néztem, és elképzeltem, ahogy szomorúan, rezzenéstelen arccal felállok, odalépek hozzá és mellbeszúrom egy menzakéssel.

Szeplős, aki félig-meddig tanúja volt az egésznek, megforgatta a szemét, és megsimogatta az arcom, mutatván, hogy nagyon sajnálja.

Nem baj, akkor is jó volt. De mennyire sokkal jobb lehetett volna...