Odalenn a párás pénteki őszben távoli kazánként mormogott a város, vagy olyan volt, mint egy messzi öreg teherhajó, melynek hullámai éppen csak, hogy elérik a partot a lábad előtt.

Összeségében nem tudtam, hogy mi legyen, nem találtam ki semmi világmegváltót, de örökké nem maradhattam ott fenn. Odalenn várnak, azt tudtam. Megpróbálnak meghatározni, azt súgják a fülembe, hogy az az én világom, hogy nincs tovább - és odalenn nem is látok tovább. Multi, fizetés, hónapok, albérlet, lakás, hitel, évek. A kijelölt mókuskerékbe pergetett önrabszolgaságom évei. Az életem, az az egy, ami van.

De onnan fenntről jól látszott, hogy a világ több náluk, hogy rajtuk kívül is van élet. Az én világom több kellene, hogy legyen a lentinél.

Nem tudom, mi legyen.