harminc

(És igen, mintha nem lenne még elég...)

Fél évvel ezelőtt hatan voltunk ugyanebben a pozícióban, amiben én dolgozom. A sok töketlenkedés miatt egy felmondott, a helyére kineveztek egy kolleginát, aki konkrétan az egyik főnökkel hempergett egy ágyban. Erre több hónapos betegeskedés tört ki az érintett osztályon, a legsúlyosabb fertőzést az egyik csoportvezető és annak helyettese kapta el. A több hónapos betegeskedést gyors felmondás követte, azt hittem mindenki az eljárás miatt kapott undoratitist, de tegnap kiderült, hogy nem. A küszöbérték máshol volt egyes embereknél.
A kiesést persze a megmaradtakkal pótolták, mindenki nagyobb területetet fedett le, szívességből. Következett még egy kilépés, majd egy a projectről való kinevezés, hogy lássuk, van itt karrierlehetőség, ez eddig négy minusz. Ekkor maradtam én és a terhes kolleganőm, valamint a testvérosztályon a kielégina. Kaptunk viszont egy kisfőnökök kisfőnökét. A többiekkel is elég nehéz volt néha, élesben láttam és javítottam legtöbbjük  baromságát, (én kurva jól dolgozom, csak geci negatív vagyok, ápolgatom valós és vélt sérelmeimet, én vagyok az, aki a legsavanyúbb képpel megy dolgozni és kifejezetten senki nem a barátja, de nem tud nem hozzá fordulni bármilyen ügyben. Ezek a tények. Ez életem nagy szerepe.)
A csávó egy rettenet nagy kataszrófa volt. Szerintem amikor meglátta hova került, egyből a menekülési útvonalakat térképezte fel. A próbaideje végén le is lépett, addig is lyukat haverkodott mindenki hasába és összeveszett pár régi és megbízható emberrel. Volt mit takarítani utána.
Ekkor már tényleg csak én voltam és a terhes nő. (Illetve a számlázási osztályon az önmagát középvezetői székig kukiztató lány.)

A babavárás szent dolog. Az amúgy sem jól teljesítő, viszont másállapotában a pénz miatt túl sokáig dolgozó kolléganő azonban tényleg csak terhes.
A főnököm a magzatvíz elfolyásakor áthozta egyik régi emberét a volt cégétől.
Tehát itt vagyok ÉN, a szexrobata, és az új felsőközép.

Tegnap megtudtam, hogy négy év baszkodás, lojalitás (szinoníma a másik állást balfasz szerezni kifejezésre), és messze nem a szükséges minimumot adó munkavégzés után én keresem a legkevesebbet a triumvirátusból. És itt nem tíz-húszezer bruttóról beszélünk. A rengeteg vírust és bacit bekapó csoportvezető, aki az ágyból valahogy mégis talált magának másik  munkahelyet,  azért mondott fel, mert mellétették volna az új csajt, aki bizony többet keresett, mint ő. Megértem. Jelenleg úgy adok instrukciókat neki és az új fellettes munkatársamnak, hogy lóvéban kifejezve én képviselem a legkevesebb munkahelyi értéket. És az biztos, hogy egy multinál a lóvé a minden. Végső soron minden a pénz nyelvére van lefordítva. A magyaroknál meg amúgy is.

Na ez az a helyzet, amikor csak önmagat okolhatom. Megaláztak, rámszartak, lehugyáltak és fel is gyújtottak. Én meg hagytam, legfeljebb a szájhősködés ment.

És itt a vége. Már réges-régen ki kellett volna szállnom, évekkel ezelőtt, vagy kőkeményen kitárgyalni, kivasalni a faszkalapokból a lóvét, de én csak a sértődöttségben voltam jó, abban nagyon.

Ma beszélni fogok és, hááát, nem fogadnék magamra. A főnököm vagy nem akarja, vagy nem tudja, vagy egyszerűen velem van baja, vagy lenne még pár embere, akit behozna még a céghez. Vagy ez így együtt.

Tényleg nem tudom mi lesz, a külföldre vonulással való fenyegetőzés valóra váltása azért még számomra is rémisztő közelbe került. Ahhoz is ostoba voltam, hogy másik munkát keressek, most is azt mantrázom, hogy válság van, elbocsátások tömkelegét látod magad körül itt, Budapesten is, nem fog menni. Ebből  külföld lesz. (Ahol mint írják, szintén nincs kolbászból a kerítés, de nem is azért mennék oda. Kolbász van itthon elég. Na mindegy, hagyjuk.)

Vagy meghunya, és marad minden a régiben, kicsit betömködik a pofimat, hogy nyughass és ennyi.

De tudjátok, ha nem is csak megsimogatnak, hanem hozzámvágnak plusz ötvenet, sem megyek vele olyan nagyon semmire, mert akkor még mindig ott van a lakás-saga. Azzal mi lesz?
Egyedül semmi. És akkor jön Szeplős, és az ő jogos kérdései, hogy vajon hajlandó leszek-e közösködni végre vele, vagy valamikor hajlandó leszek-e?

Tegnapelőtt már belefutottunk egy nagy kérdéses beszélgetésbe, a tegnapi sokk után már nem is tudom, hogy kezdtük, kitörlődött. De a tegnapi este sem javított a helyzeten. Ott van ez a kicsi lány, egy lassan egy éves, blognyi történettel mellettem, és azt mondja, hogy nem akarok nélküled lenni.

Pedig én vagyok a megmondhatója, hogy nem vagyok egy nagy kaland, ugyanis:

Közös lakás? Meg a többi? Velem?? Hát tudjátok...

Tényleg kurva negatív vagyok.