Otthon Szeplősanyu megvendégelése alakította át a harminckét négyzetméterünket menekülttáborrá (vendégágy, akkora bőrönd, hogy szerinttem Medveczky Ilonának is elég lenne egy földkörüli utazáshoz, felakasztott ruha, pótmagassarkú stb.) néha-néha Hugi is benéz, mert Szőke Herceggel ők is itt vannak a városban.
A megfogalmazás ellenére még nem döntöttem el egészen, hogy ez most jó-e vagy nem, próbálom magamnak a zsigeri lázadásomat csak egy alapjáratos diszkomfortérzetté magyarázni. A sajátjaimat nem látom ennyit egy évben, mint néha őket egy hónap alatt. De állítólag ez mindkét irányban normális. Márminthogy az is ok, hogy én alapvetően jól elvagyok, sőt úgy vagyok jól, ha van terem, térben, időben, mindenhogy. Ehhez képest vannak ők hárman, akik le sem szállnak egymásról. Állítólag ők is normálisak, úgy nevezik ezt, hogy család, vagy mi, nem ismerem. (Na jó, mondjuk összetartó család, és hallottam már róla.)
Azzal a tudattal, hogy mindenki belefér a skálába, megnyugtatom magam, hogy ez normális, és ilyen is tud lenni az élet.
Azért szívesen jöttem ma be dolgozni, ezt elismerem. Hogy majd elleszek az én kis helyemen, a 2 gigaherznyi, 512 megabájtnyi birodalmamban, kávézok, dolgozGATOK, olvasok, netelek, stb.
Lófaszt.
- Bejövök. Nincs lift (alig baj).
- Senki nem tud dolgozni, mert lerohadt az a titkos és labilis alkalmazás, ami alfája és omegája az itteni rabszolgamelónak. (nagyobb baj.)
- és nem tudok levelezni a világ szűkebb szemű felén sohanemalvó számítógépes isteneknek, hogy Chjuzthon we have a problem, mert az outlook sem működik (sokkal nagyobb baj).
- Az alternativ kommunikációs formákkal az a baj, hogy nem dokumentálhatók (és ez egy multinál NAGYON NAGY BAJ).
Megoldom. Kávét iszok, dolgozok, de inkább olvasok és netelek, wc-re megyek.
Nem megyek.
- Ugyanis az épületben, " szükségessé vált egy újabb, átfogó csatornatisztítás, ami mind a wc-kből, mind a lefolyóktól (mosdók és mosogatók) elvezető geberit csöveket érinti. A munkálatok időpontjául a lehető legkevesebb dolgozót érintő időszakot, hétvégét jelöltük meg", amikor TE benn vagy, és csak mosdó ajtajára tesszük ki a figyelmeztetést, amikor a műanyag poharad már rég eldobtad, a gyomrod már függőlegesben zürből és abszolút nem vagy benne biztos, hogy le tudsz-e még "fáradni a földszinti recepció melletti toalettre". Ez beszarsz, akkora baj. (MINDENNÉL NAGYOBB BAJ EVER.)
mert mióta beadták, nem tudok a baloldalamon aludni. (ásít)
Vissszamentem A Terembe. Nem nézek utána, de szerintem szűk három-négy hónap alatt sikerült rávennem magam, hogy újra kezdjek valamit magammal. Természetesen azóta mindennapi szertartás a tükör előtti polófelhúzás, hogy fogytam-e, meg egyáltalán Brad Pitt beköltözött-e már a fejem alá? (Nem.)
Egyértelmű, hogy az új lelkesedést meg kellett támogatni egy igazi edzőtáskával (Decathlon, Geoanute 40 L), amibe normálisan elfér a cipő, nadrág, poló, törülköző, szivacs, turmix, a melóba otthonról vitt kaja, meg a többi női kacatcucc, mint pénztárca, füles, pendrive, zsebkendő, bicska. Azóta minden nap büszkén a vállamra csapom és így teljes hasonlóságot mutatok a 86-oson a Komjádiba, edzésre tartó tanulókkal. Csak én tudom, hogy hozzájuk képest én bizony sokkal komolyabb dolgokba fogtam. Vizilabda meg pancsolás? Hagyjál már.
A legjobb természetesen az - ezt a hatásmechanizmust már leírtam többször -, hogy amikor a kötelező mindenalkalmas futás, has meg az épp aktuális testrész meggyötrése után a sapkát fejedbehúzva botorkálsz a Bem rakparton a turmixodat szürcsölve, elégedetten, hogy VÉGRE csináltál valamit, túl vagy rajta.
Körülötted mindenki hazafele tart, a Parlament kivilágítva, a Margit-hídon ünnepélyes lassúsággal találkoznak a szembejövő Combinók és akkor az egész napos nyüzsgés, agyi-zsizsik elcsendesik benned, és a helyére kerül minden.
És persze otthon ez vár rád, mert hazavárnak:
Látom magam előtt, ahogy az a fekete kissrác vegytiszta örömmel és várakozással kinyitja a dobozt, majd meghökkenve és értetlenül forgatja a magyar nyelvű Országos Felsőoktatási Kalauz 2007-es kiadványát.
Nem hiszek a horószkópban. Ezt így kell mondani, mert ilyenkor a legtöbben a heti hülyeségekre gondolnak, és ez így van jól, mert én is ezekre gondolok. Azonban amikor életemben először olvastam kicsit többet a jegyemről (egy minikönyvet kaptam a Podmaniczky utcai MÁV Rendelőben anyumtól. Ne kérdezd, miért pont horoszkópot, biztos tesóm is ott volt, és ő akart egyet magának, és ha már ő, akkor... De erre már nem emlékszem.), akkor azért megálltam egy pillanatra. Akkor az, amit olvastam, úgy-ahogy le volt írva, igaz volt rám, betűről-betűre. Nem volt hízelgő, nem az volt, amit olvasni akartam volna magamról, de igaz volt. Azóta rájöttem, hogy bármelyik Halakról írt összegzés többé-kevésbé igaz rám, hiszen kb. mind ugyanazt szajkózza.
Ahhoz képest tehát, hogy Halak vagyok - gondolok itt az überromantikus alkatra - számomra viszonylag meglepő, hogy harmincéves koromig egyetlen egyszer éltem át azt az igazi, beteljesült, mindenféle árnyék nélküli, "tök mindegy, hogy mi van, mert az utolsó sejtemig boldog vagyok"- érzést. Visszatekintve össze tudom sűríteni egyetlen délutánba mindazt, ami volt és amit éreztem, az az egyetlen délután összegezni tudja az egész történetet. Az első öngólokat már ekkortájt belőttem, nem kérdéses, nem tudom, hogy már azokkal belekódoltam-e kettőnk történetébe, hogy vége legyen, de mindegy: maga az érzés és az, ami megtörtént velem, attól, hogy ő megtörtént velem, utolérhetetlenül szép volt, mint az az egyetlen délután.
Balatonakarattyán voltunk. Ő 160 km-rel arrébb lakott, vonattal jött a "barátnőjéhez", de talán ekkora már bevallottan hozzám. (A legjobb barátnője New Jerseyben tanult, ha ő nem ezt teszi, mi se lettünk volna.) Napközben nem volt hol lennünk, és rögtön ott lebegett fejünk felett a veszély, az új kapcsolatok Démoklész kardja: mit csináljunk együtt, jesszus, lehet, hogy unatkozni fogunk és abszolút alibi dolgokat fogunk kényszerből elkövetni?
Tudjátok, még ez a kamaszos nincsen kecó-bénaság is jó volt. Fogtam sógorom rámhagyott Favoritját és elutaztunk a Balatonhoz. Akkor még nem vezettem túl jól, a kocsi külsőleg amúgy sem tölt el bizalommal senkit, hát halálfélelemből nem volt hiány az anyósülésen, de talán ez a felfokozott érzelmi állapot kellett neki ahhoz, hogy aznap "úgy" érezze magát velem, hogy én aznap érezzem azt először, hogy igazán, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok.
Az sem lett volna amúgy baj, ha vonatoznunk kell. Teljesen mindegy volt.
Balatonakarattya a véremben van, Nyomozó szülei ki tudja hányszor vittek le minket oda a strandra, hiszen az volt a legközelebb, de aznap nem a Lidora mentem, hanem a Bercsényire. Hétköznap volt, nem voltak túl sokan, és a meleg szél akkora hullámokat korbácsolt, hogy a víz előtti betonpartot minden lökés át- és átmosta. Soha nem volt annyira jó balatoni strandon, mint akkor.
Tulajdonképpen semmi mást nem csináltam vízben, minthogy őt karolva, (ő meg rámtekeredve) tántorogtam a hullámok között miközben folyamatosan és iszonyat mód egymára voltunk gerjedve. Millió ilyet látni nyaranta, minden nap, minden strandon, de az ott, akkor csak a mienk volt, a legszebb és megismételhetetlen.
Annak érdekében, hogy teljesen meg ne gajduljak, borsó vagy babfőzeléket főztem elméletben, hangosan szavaltam a receptet, aminek soha nem jutottam el a végére és közben minden porcikámmal tudtam, hogy ez nem csak egy melegség, hanem bizony az életem legnagyobb téglája van a gyomromban.
