Nem hiszek a horószkópban. Ezt így kell mondani, mert ilyenkor a legtöbben a heti hülyeségekre gondolnak,  és ez így van jól, mert én is ezekre gondolok. Azonban amikor életemben először olvastam kicsit többet a jegyemről (egy minikönyvet kaptam a Podmaniczky utcai MÁV Rendelőben anyumtól. Ne kérdezd, miért pont horoszkópot, biztos tesóm is ott volt, és ő akart egyet magának, és ha már ő, akkor... De erre már nem emlékszem.), akkor azért megálltam egy pillanatra. Akkor az, amit olvastam, úgy-ahogy le volt írva, igaz volt rám, betűről-betűre. Nem volt hízelgő, nem az volt, amit olvasni akartam volna magamról, de igaz volt. Azóta rájöttem, hogy bármelyik Halakról írt összegzés többé-kevésbé igaz rám, hiszen kb. mind ugyanazt szajkózza.
Ahhoz képest tehát, hogy Halak vagyok - gondolok itt az überromantikus alkatra -  számomra viszonylag meglepő, hogy harmincéves koromig egyetlen egyszer éltem át azt az igazi, beteljesült, mindenféle árnyék nélküli, "tök mindegy, hogy mi van, mert az utolsó sejtemig boldog vagyok"- érzést. Visszatekintve össze tudom sűríteni egyetlen délutánba mindazt, ami volt és amit éreztem, az az egyetlen délután összegezni tudja az egész történetet. Az első öngólokat már ekkortájt belőttem, nem kérdéses, nem tudom, hogy már azokkal belekódoltam-e kettőnk történetébe, hogy vége legyen, de mindegy: maga az érzés és az, ami megtörtént velem, attól, hogy ő megtörtént velem, utolérhetetlenül szép volt, mint az az egyetlen délután.

Balatonakarattyán voltunk. Ő 160 km-rel arrébb lakott, vonattal jött a "barátnőjéhez", de talán ekkora már bevallottan hozzám. (A legjobb barátnője  New Jerseyben tanult,  ha ő nem ezt teszi, mi se lettünk volna.) Napközben nem volt hol lennünk, és rögtön ott lebegett fejünk felett a veszély, az új kapcsolatok Démoklész kardja:  mit csináljunk együtt, jesszus, lehet, hogy unatkozni fogunk és abszolút alibi dolgokat fogunk kényszerből elkövetni?
Tudjátok, még ez a kamaszos nincsen kecó-bénaság is jó volt. Fogtam sógorom rámhagyott Favoritját és elutaztunk a Balatonhoz. Akkor még nem vezettem túl jól, a kocsi külsőleg amúgy sem tölt el bizalommal senkit, hát halálfélelemből nem volt hiány az anyósülésen, de talán ez a felfokozott érzelmi állapot kellett neki ahhoz, hogy aznap "úgy" érezze magát velem, hogy én aznap érezzem azt először, hogy igazán, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok.
Az sem lett volna amúgy baj, ha vonatoznunk kell. Teljesen mindegy volt.

Balatonakarattya a véremben van, Nyomozó szülei ki tudja hányszor vittek le minket oda a strandra, hiszen az volt a legközelebb, de aznap nem a Lidora mentem, hanem a Bercsényire. Hétköznap volt, nem voltak túl sokan, és a meleg szél akkora hullámokat korbácsolt, hogy a víz előtti betonpartot minden lökés át- és átmosta. Soha nem volt annyira jó balatoni strandon, mint akkor.

Tulajdonképpen semmi mást nem csináltam vízben, minthogy őt karolva, (ő meg rámtekeredve) tántorogtam a hullámok között miközben folyamatosan és iszonyat mód egymára voltunk gerjedve. Millió ilyet látni nyaranta, minden nap, minden strandon, de az ott, akkor csak a mienk volt, a legszebb és megismételhetetlen.

Annak érdekében, hogy teljesen meg ne gajduljak, borsó vagy babfőzeléket főztem  elméletben, hangosan szavaltam a receptet, aminek soha nem jutottam el a végére és közben minden porcikámmal tudtam, hogy ez nem  csak egy melegség, hanem bizony  az életem legnagyobb téglája van a gyomromban.