harminc

Engem azzal azért nem lehet olyan egyszerűen meggyőzni az állítólag ukrán illetőségű eljárás nem bizarr voltáról - nevezetesen: csalamádéval kísérni a vodkát -, hogy a végén hozzáteszik: miért, a tequilát meg citrommal iszod.

Számomra a csalamádélé kihörpintése is ok a világból kifutásra, aminek persze sok köze nincs az fentebb leírt művelethez, mégis ez ugrik be. Illetve az, hogy ez a szertartás kifejezetten jó alapnak tűnik szöveggyártáshoz, úgy mint például: akkora paraszt, hogy csalamádéval tolja a pálinkát, vagy valami ilyesmi. Tudom, a vodka nem pálinka, de úgy mégis jobban hangzik. Mindegy. Én már sok faszságot kipróbáltam onnan indulva, hogy idióta kamaszként egymás sörébe hamuztunk, a többségére nem  is emlékszem (szerencsére), de nem lehetne, hogy ezt most már ne kelljen bevállalnom? Mert igen, mindig azt csinálom, hogy vénfasznak állítom be, temetem magam, de  ez van, nem tudom magamról levakarni azt az ultrakonzervativ hozzáállást, hogy a piát egyre inkább csak úgy magában, önmagáért szeretem. Legfeljebb kávészemekkel, ha Sambucáról van szó.  De semmiképpen nem csalamádéval. Őskövület vagyok, srácok, ezt el kell fogadni, én már skype-ra sem megyek fel megnyitott urban dictionary nélkül.

A múltkor is olyat kaptam, hogy c(_), aztán csak néztem, hogy helló, hát teveled mi van.

A c(_) az a care cup: The care cup, whenever someone says something you don't give a fuck about just give em a care cup and they'll know to shut up.

Mondom az fasza, köszi, te meg egy bunkó, paraszt picsa vagy, mire kiderült, hogy nem az nem érdekli kurvára, hogy én milyen fáradt vagyok, hanem  ellenkezőleg, ez egy virtuális kávé akart lenni.

De kaptam már ilyet is, hogy így tütüzgetett  a másik (azt sem tudom, hol a picsában van az a karakter, várjál): ^^. Meg: TT. Meg ma így rövidít: TGIF.

És, hogy ne ezen múljon a kommunikáció, én minden egyes alkalommal felmegyek az Urban Dictionaryra, hogy mangáról magyarra fordítsam az amúgy velem szemben, de max. tőlem két bekezdésre ülő törzsfőnök virtuális füstjelét. Cserébe olyan szavakat használok, hogy restség, csakhogy jelezzem, én is tudok valamit.

És igen, öregnek érzem magam, hogy ilyeneket nem tudok, hogy semmi affinitást nem éreztem a hajnalig tartó emeseneléhez, sms bajnokságokhoz. Öregnek érzem magam már csak azért is, mert azzal kell rávennem magam, hogy utánajárjak, hogy azt mondom magamnak: te nem akarsz olyan lenni, mint a szüleid, akik már voltak hajlandóak megtanulni sms-t küldeni, vagy nem azt, hogy internetezni, egyáltalán megérteni az internet mibenlétét.

Szar lenne abbahagyni a tanulást 31 évesen, nem arról van szó. A kapálózás, a kényszeredettség nem ízlik az egészben. Na meg a csalamádé a vodkához, na az sem.

Szeplős: Utánunk jössz később?

Én: Miután megfőztem, elmosogattam az edényeket, kiteregettem, és visszaragasztottam a tapétát a falon? Persze.

Kurva szar, hogy egész nap nem csinál semmit, gyakorlatilag kiolvasta az egész netet, telefont nézett, előfizetést nézett, de ha drága telefont vesz, akkor azon már gardróbszekrényt, vagy új tévét is vehetnénk; de valószínűleg egyáltalán nem kellene venni semmit, igaz a jelenlegi előfizetése nem maradhat. Aztán órát nézett, ajándékokat nézett, facebookot nézett, chatelt, cigizett, unalmában evett. 
Egymás elől halásszák el a feladatokat és mindenki utál már "itt" lenni, szar hallani, ahogy a beosztottak is utálkozva panaszkodnak, hogy már semmi nem működik, és minek kell egyáltalán "bejönni", és ezen a héten már mindenki megkapta a felmondását, aki még "itt" maradt.

Teljesen zéró életkedvvel nyomja, nem vették fel sehova, mert nem matekagyú, a bölcsészdiplomája szart sem ér, és nem elég, hogy "itt" meddig vitte, milyen tapasztalatokat szerzett, vele hardcore numerikus tesztet kell íratni, míg a főnökét nyilván felvették ugyanoda szép szóra, menedzserektől nem kérnek tesztet, hogy tud-e egyetemi szinten számolni. (Nem.) Valahonnan még csak vissza se jeleztek, még annyit sem, hogy nem kellesz, vagy, hogy csak baszódj meg és az sem biztos, hogy a multi megtartja, és senki nem mond semmi biztosat, könyörögni kell az információkért, nem tudja mi legyen, azzal végképp nincs tisztában, hogy milyen kényszerpályák maradtak meg egyáltalán.
Talán, majd visszatérünk rá, nem tudunk biztosat mondani, reméljük. Személytelenítő, felelősségtelenítő többesszámok, semmiféle választ nem adó válaszok.
És megint túl gyorsan elköltöttünk egy csomó pénzt, egy másik csomót meg félre kellett rakni, és megint nem mehetünk majd sehova és még csak tizedike van.
És az hogy van, hogy ha valaki a gyerekével meg a férjes állapotával elérte azt, amit akart az élettől, akkor egyből megváltozik, és a gyerek fészre feltett képe alatt levelezik egy olyan emberrel, akit amúgy mindig is utált, csak azért mert..miért?
És ezt csinálta a másik barátnője is az osztálytalálkozókor, hogy olyan emberekkel trécselt órák hosszat, akivel a gyerektéma előtt szóba sem állt soha. Miért van, az, hogy ekkorát változnak az emberek, ő biztosan nem tudna színészkedni így senkivel, neki ez nem menne soha.

Az utcán nekem bújva csoszog mellettem, a lámpák fénye elmosódott pacákba folyik a vizes úton, a szellő még mindig kellemesen hűvös, nem sietek hazaérni vele. Olyanokat mondok, hogy egyszerűen túl sok ideje van töprengeni, hogy el kell fogadnia, hogy ez a pár hónap most ebben a hangulatban fog telni, ha rákészül, ha tudatosítja, talán jobban fogja bírni, mert megúszni sehogy nem lehet.

Aztán elmegyünk a megrendelt könyvemért, kajacsekkből majszol mekimenüt, de inkább fagyit, mert a mekimenü is kell, de a fagyi még inkább a lelkének. Befizetjük a postán a csekkeket, megmutatom neki, hogy én is tudok izgulni mélygarázsos meredek kijárón, aminek némileg kárörvend. Később elmerül a nők megfejthetetlen, önnőiesítéses folyamataik egyikében, majd másikában. Még később nincs kedve olvasni, és csak a hátamhoz bújva nézi a szobát, míg én az új szerzeményt falom időről-időre lapozva egyet.

Szeplős most éppen túlél. Nem tudom hibáztatni, én tízszer ennyire össze szoktam szakadni, ráadásul még férfi is vagyok.

Hangulata van. Ezt sok mindenre mondjuk, mondom én is dicséretként erre-arra, amikor nem tudom jobban vagy éppen sehogy sem kifejezni magam. De a Széchenyi fürdőnek aztán tényleg Hangulata van, mert ebben a globálisrohanós hangyacivilizációban teljesen szokatlan, amolyan példa nélküli dolog, hogy az ember elmegy a város közepébe(!) ázni egy jót. És mintha  ez Budapestnek még önmagában nem lenne eléggé furcsa, szinte rejtélyes, misztikus és egyedi lehetősége, az élmény maga  kifejezetten valamiféle szürreális kultúr- és korszakorgiaként csapódik le az agyban.

A fürdés, az ázás, a gőzölődés, a szaunázás eleve az egzotikus keletről, esetleg a titokzatos északról érkezett sportágak. Ezeket a műfajokat a fürdőben aztán (neo)barokk díszletek között keverheti a lazulni vágyó, amitől viszont olyan érzése lesz, mintha a XIX. századi Magyarország valamelyik dekadensebb úribuliján venne részt Balatonfüred egyik nyaralónak nevezett palotájában.

Én sajnálom, hogy nemrégen áttértek arra a minden fürdőre jellemző tucatbeléptető, "karórás" rendszerre. Az olyan jellemzően magyaros jelenség volt, ahogy a fehérköpenyesek bekísértek a kabinig, az ajtóra felhelyezett palatáblán elmaszatolták az előző feljegyzést, majd krétával felfirkáltak valami új, megfejthetetlen krikrakszot.

És valóban sakkoznak, ott könyökölnek a kinti medence szélén, megfontoltan tologatják a figurákat, minimum másik öt szőrös, nagyhas meg figyeli őket. Látni ezt a jelenetet filmeken, képeken, de úgy figyelni őket, hogy tőled pár méterre zajlik az esemény, az valami egészen más.
A bezsibbadó elmére az őszi-téli hideg, a korai este még szintén odacsap néhányat, és amikor a medence szélén, a vízben csücsülve felfigyelsz a Vidámpark közelben villódzó ufójára a vízpára felett, akkor végre helyben vagy: úgy érzed magad, mint valami bizarr, kelet-európai Csodaországban.

Én a benti aroma- fényszaunát sem bírom, a gőzfürdőt még úgy sem, de az igazi horror a lenti, nagy szaunákban várja az önkénteseket. Nekem arról két nagy hodályról valahogy mindig a Vörös Zsaru egyik nagyjelenete jut eszembe, ahogy irgalmatlan fickók, x-szer 10 négyzetméternyi mellkas/fő területről felszabaduló izzadsággőztől fuldokolva beletuszkolnak egy tetemesebb méretű széndarabot Schwarzi tenyerébe. 

Marha nagy, hosszú terem, melynek a teljes oldalán végigfut az a rettenetes fémhernyó. Mint az őrült, úgy dől belőle a forróság, azok meg csak ülnek vele szemben a falépcsőkön, beszélgetnek, tapicskolva kenik magukat, szenvednek, mint a picsa és élvezik. Továbbmerengek azon az igazi szovjetméretű fűtőtesten, csak a távfűtésre tudok gondolni, hogy ez az vasanakonda egymagában elég lenne a teljes kelenföldi lakótelep hőellátására.
Nem bírom, kimegyek, leülök a 16 fokos medence szélére, igyekszem olyan képet vágni, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy ha csak egy kurva vízcsepp rám fröccsen, agyonverek mindenkit a törölközőmmel, befestem velük a vizet, az hétszentség. A barátnőm pár perc múlva utánam jön és mintha valaki átvette volna felette az irányítást, éteri mosollyal merül el a jéghideg medencében. Túl sokáig azért nem marad, ugyanolyan kecsesen, mint ahogy érkezett, kilép a medencéből, és nem tudom nem vigyorogva nézni a sok kövér nyakláncost, ahogy nyáladzva, áhítattal követik minden mozdulatát.
 
Végre újra jöhet a kinti medence. Ez is tipikusan csak a Széchenyire jellemző elmeroham,  hogy olyan Thomas Mann-utánérzésem támad, ahogy elvegyülök a vizes, átmelegedett testtel önfeledten, dideregve rohangáló, vagy éppen teljes önuralommal, csakazértis lassúsággal sétáló, szanatóriumi, csendes őrült között.
Az egész testem bizsereg, amikor újra alámerülök a medencében.  Aurámmal arrébb kényszerítek egy ázsiai fickót a nyakmasszírozó vízsugártól és alátartom a fejem.

Külföldiek. Ők aztán végképp hozzátartoznak ahhoz az eklektikus, szédítő, kultúrakeveredéses Széchenyi-hangulathoz. Szláv arcok, vastag, ázsiai, vagy közel-keleti hajtincsek, bőrszínárnyalatok, angol mindenhol, mindenféle akcentusban, de foszlányokban elérnek hozzám orosz, német, francia, meg persze magyar mondatok is.
Öreg csókák fiatal nőkkel, turista édeshármasok és buliötösök, majomgabalyodásos párok, emberek, akiknek tényleg felírták a fürdőt, gyerekek a szüleikkel, ifjú titánok a munkahaverokkal, a régóta házasok. Ott van mindenki, ott vagyunk mi is abban vízpárás, vízgőzös furcsa világban, ami éppen azért, mert annyira különbözik minden mástól, ami amúgy körülvesz minket, levezeti az agyat a megszokott sínpárról.
Nincs más dolgunk, csak élvezni az alternatív valóságot.

Tészta. Mama, odalenn Zalában, így hívta. Minimum két "t"-vel indította el, elnyújtotta az "é"-t is rendesen, és többivel sem sietett: ttééészta. Egyszerre jelző és főnév, egyszerre gyűjtő- és márkanév: tészta.

A tészta lehetett sütemény is, mint például az igazán falusias, nagymamás, meggyes pitéje, amit jó vastagra készített - volt miért hát tésztának hívni. Leginkább mégis az (elveszett) unikumnak számító sós perece ugrik be, ha arra gondolok, az ő szájából, hogy csattant el az első "t" hang - mint a konyhában a száraz, érdes munkáskezéből egy macskariasztó taps. A hosszú "é" ugyanezen kezeken lévő szinte érzéketlen ujjak recés, mégis szeretetteljes simogatása. Az "sz", már a liszt surrogása, az egyben kilökött "ta" pedig az összegyúrt massza csattanása a deszkán.

A mamám földhöz, kerthez szokott parasztkeze tétovázás és hiba nélkül, egyfajta kérlelhetetlen gyengédséggel gyúrt egyenlő vastagságú és hosszúságú tésztakolbászokat a többkilós masszából és ugyanilyen varázslatos és monoton ügyességgel hajlította  őket  - gyerekszememnek követhetetlenül - perecformába őket. Nem tudom, hogy került a só a perecekre, csak arra emlékszem, hogy a fényesre, ropogósra sült formákról boldogon harapdáltuk le a lelógó, tepsi alján jól megpirult sófoltokat. Aztán jött csak a perec, a roppanós, vékony burkolat alatt a még gőzölgő, de szülői tiltás esetében is még biztosan meleg, mindennél puhább, fehér mennyország. Nem bírtuk abbahagyni, újra és újra odavándoroltunk a sparherd tetején nyugvó, kendővel letakart, csábító halomhoz. Alig hagytunk másnapra, frissen volt finom - mint, ahogy a kenyér általában.

Alakom szemszögéből nézve az egyik legnagyobb sorscsapás, hogy ennyire szeretem a kenyeret, de ez ellen tenni nem tudok. A legnagyobb  (nem csak) gasztronómiai jutalmak mind a kenyértésztához kapcsolódtak gyerekkoromban.

A perecen túl a másik nagy jutalom az általános iskolánktól nem messze lévő pékség sós, köményes, melegfriss kiflije volt. Az a tulajdonképpen  végtelenül egyszerű péksütemény státusszimbólummá vált: a nyolc órás (osztályonkénti) iskolai sorakozó előtti, össznépi cirkusz legnagyobb királysága volt ilyen kiflit majszolni. Mindenki a nyálát nyelte, mindenki akart egy harapásnyit, sok barátod, és ismerősöd lett hirtelen. Nem volt olcsó, nem mindenki engedhette meg magának gyakran, mi csak havonta egyszer, de nem akarok nagyot mondani, lehet, hogy többször, nem emlékszem, csak arra, hogy esemény volt, ha a pékség felé vettük az irányt.

Pizzát Anya sütött először, ez annak a klasszikus szituációnak az újraértelmezése lehetett, amikor a régi anyák maradék tésztából lepényt sütöttek a kemencében, és la. Tényleg olyan volt, mert nem is tudtam nagyon, mire számítsak, csak azt tudtam, hogy jó lesz. Lángos- és melegszendvicsnapon csinálta, vasárnap délután.
Lecsós, pörköltes, gombás pizzát sütött,  és még most is nyelek a házipizza gondolatára, ahogy leírom. Anya általában elsőre sem téved a konyhában, a fénykorában legalábbis biztosan így volt. Tökéleteset alkotott. Nyilván az olasz pizzához sok köze nem volt, eleve tepsiformájú, négyszögpizzát rakott elénk, de engem egy életre megvett volna vele, akkor is, ha ő történetesen nem az anyukám.

Az igazi olasz - és még mindig nem a nápolyi - azonkívül, hogy az áhítatos könnytolulást okozott, arra ébresztett rá, hogy nagyanyám perecében az volt a különösen zseniális, hogy a sparherd is fával működött. Nem utolsósorban egy "késői" kedvencnél, a langallónál is ez  a lényeg: a fatüzelés.

Nekem nem ment a pizzatészta. Soha nem gyúrtam, nem nyújtottam azelőtt, nem kelesztettem élesztőt, nem formáztam, nem szaggattam pogácsát, az kivételesen mindig a tesóm feladata volt.

"Anya te mit raksz még bele?" "Egy kicsi krumplit szaggass bele, fiam!" "Nem kel az élesztő, semmit nem csinál, csak úszik a tejben ugyanúgy." "Langyos a tej?" "Langyos." "Akkor nem elég langyos. Inkább melegebb, mint langyos." A vége az lett, hogy a barátnőm rárakta konvektorra, egy perc alatt habosra emelkedett a varázsgomba. Az élesztőnek meleg kell, sok meleg.

A pizzasütés után kaptam rá a kenyérre, finom lett, de volt hova fejlődni. Az első igazán ropogós, aranybarna kenyeret úgy sikerült összehozni, hogy bennfelejtettem a sütőben. Akkor jöttem rá, hogy sokkal több idő kell neki, mint amit gondoltam, mert nem ég meg, hanem csak barnulni fog egészen addig, míg igazán kenyérformát nem ad.
A kenyerembe általában kerül dió, lenmag, zöldfűszerek. Hopp, ez már túl sok lett, következőre majd vissza kell venni. Így megy ez. Igaz, soha nem lesz német kenyér, ahhoz  ott kell lenned, hogy olyat egyél, de ugyanez igaz a bagettre, hogy attól lesz még finomabb, ha autentikus környezetben jutsz hozzá.
Olaszországban mindent ciabattának hívtunk, mert minden rusztikus volt. Néztem egy receptet rá, azt írja 12 órán keresztül csak dagad a kenyér. Na ez olyasvalami, amire esélyem sincs. Tizenkét órát előre gondolkozni kajaügyben, időt szerezni, kivárni..?
Pont az ilyen megfontolások miatt lett igen nagy kedvencem a félig elősütött zsemle, (esetleg zöldfűszeres vagy fokhagymás töltelékkel ellátott) bagett, vagy ciabatta. Nincs is jobb mint egy kellően nyugodt hangulatú reggelen előmelegíteni a sütőt és bedugni a sápadt tésztahalmokat napozni egy kicsit. Kapdosni az ujjakat, míg felvágod a meleg tésztát, rátenni olvadozni camembert sajtot, addig kenni rá a vajat, míg a felső réteg látható nem marad végre, rápakolni a körözöttet, ráhajtogatni a sonkát, friss, ízes paradicsomot enni hozzá, majd a félretolni a romokat és kézbe venni a jól megérdemelt, gőzölgő kávét.

Pontosan ilyen volt a szabadságom.