Kurva szar, hogy egész nap nem csinál semmit, gyakorlatilag kiolvasta az egész netet, telefont nézett, előfizetést nézett, de ha drága telefont vesz, akkor azon már gardróbszekrényt, vagy új tévét is vehetnénk; de valószínűleg egyáltalán nem kellene venni semmit, igaz a jelenlegi előfizetése nem maradhat. Aztán órát nézett, ajándékokat nézett, facebookot nézett, chatelt, cigizett, unalmában evett. 
Egymás elől halásszák el a feladatokat és mindenki utál már "itt" lenni, szar hallani, ahogy a beosztottak is utálkozva panaszkodnak, hogy már semmi nem működik, és minek kell egyáltalán "bejönni", és ezen a héten már mindenki megkapta a felmondását, aki még "itt" maradt.

Teljesen zéró életkedvvel nyomja, nem vették fel sehova, mert nem matekagyú, a bölcsészdiplomája szart sem ér, és nem elég, hogy "itt" meddig vitte, milyen tapasztalatokat szerzett, vele hardcore numerikus tesztet kell íratni, míg a főnökét nyilván felvették ugyanoda szép szóra, menedzserektől nem kérnek tesztet, hogy tud-e egyetemi szinten számolni. (Nem.) Valahonnan még csak vissza se jeleztek, még annyit sem, hogy nem kellesz, vagy, hogy csak baszódj meg és az sem biztos, hogy a multi megtartja, és senki nem mond semmi biztosat, könyörögni kell az információkért, nem tudja mi legyen, azzal végképp nincs tisztában, hogy milyen kényszerpályák maradtak meg egyáltalán.
Talán, majd visszatérünk rá, nem tudunk biztosat mondani, reméljük. Személytelenítő, felelősségtelenítő többesszámok, semmiféle választ nem adó válaszok.
És megint túl gyorsan elköltöttünk egy csomó pénzt, egy másik csomót meg félre kellett rakni, és megint nem mehetünk majd sehova és még csak tizedike van.
És az hogy van, hogy ha valaki a gyerekével meg a férjes állapotával elérte azt, amit akart az élettől, akkor egyből megváltozik, és a gyerek fészre feltett képe alatt levelezik egy olyan emberrel, akit amúgy mindig is utált, csak azért mert..miért?
És ezt csinálta a másik barátnője is az osztálytalálkozókor, hogy olyan emberekkel trécselt órák hosszat, akivel a gyerektéma előtt szóba sem állt soha. Miért van, az, hogy ekkorát változnak az emberek, ő biztosan nem tudna színészkedni így senkivel, neki ez nem menne soha.

Az utcán nekem bújva csoszog mellettem, a lámpák fénye elmosódott pacákba folyik a vizes úton, a szellő még mindig kellemesen hűvös, nem sietek hazaérni vele. Olyanokat mondok, hogy egyszerűen túl sok ideje van töprengeni, hogy el kell fogadnia, hogy ez a pár hónap most ebben a hangulatban fog telni, ha rákészül, ha tudatosítja, talán jobban fogja bírni, mert megúszni sehogy nem lehet.

Aztán elmegyünk a megrendelt könyvemért, kajacsekkből majszol mekimenüt, de inkább fagyit, mert a mekimenü is kell, de a fagyi még inkább a lelkének. Befizetjük a postán a csekkeket, megmutatom neki, hogy én is tudok izgulni mélygarázsos meredek kijárón, aminek némileg kárörvend. Később elmerül a nők megfejthetetlen, önnőiesítéses folyamataik egyikében, majd másikában. Még később nincs kedve olvasni, és csak a hátamhoz bújva nézi a szobát, míg én az új szerzeményt falom időről-időre lapozva egyet.

Szeplős most éppen túlél. Nem tudom hibáztatni, én tízszer ennyire össze szoktam szakadni, ráadásul még férfi is vagyok.