Hangulata van. Ezt sok mindenre mondjuk, mondom én is dicséretként erre-arra, amikor nem tudom jobban vagy éppen sehogy sem kifejezni magam. De a Széchenyi fürdőnek aztán tényleg Hangulata van, mert ebben a globálisrohanós hangyacivilizációban teljesen szokatlan, amolyan példa nélküli dolog, hogy az ember elmegy a város közepébe(!) ázni egy jót. És mintha  ez Budapestnek még önmagában nem lenne eléggé furcsa, szinte rejtélyes, misztikus és egyedi lehetősége, az élmény maga  kifejezetten valamiféle szürreális kultúr- és korszakorgiaként csapódik le az agyban.

A fürdés, az ázás, a gőzölődés, a szaunázás eleve az egzotikus keletről, esetleg a titokzatos északról érkezett sportágak. Ezeket a műfajokat a fürdőben aztán (neo)barokk díszletek között keverheti a lazulni vágyó, amitől viszont olyan érzése lesz, mintha a XIX. századi Magyarország valamelyik dekadensebb úribuliján venne részt Balatonfüred egyik nyaralónak nevezett palotájában.

Én sajnálom, hogy nemrégen áttértek arra a minden fürdőre jellemző tucatbeléptető, "karórás" rendszerre. Az olyan jellemzően magyaros jelenség volt, ahogy a fehérköpenyesek bekísértek a kabinig, az ajtóra felhelyezett palatáblán elmaszatolták az előző feljegyzést, majd krétával felfirkáltak valami új, megfejthetetlen krikrakszot.

És valóban sakkoznak, ott könyökölnek a kinti medence szélén, megfontoltan tologatják a figurákat, minimum másik öt szőrös, nagyhas meg figyeli őket. Látni ezt a jelenetet filmeken, képeken, de úgy figyelni őket, hogy tőled pár méterre zajlik az esemény, az valami egészen más.
A bezsibbadó elmére az őszi-téli hideg, a korai este még szintén odacsap néhányat, és amikor a medence szélén, a vízben csücsülve felfigyelsz a Vidámpark közelben villódzó ufójára a vízpára felett, akkor végre helyben vagy: úgy érzed magad, mint valami bizarr, kelet-európai Csodaországban.

Én a benti aroma- fényszaunát sem bírom, a gőzfürdőt még úgy sem, de az igazi horror a lenti, nagy szaunákban várja az önkénteseket. Nekem arról két nagy hodályról valahogy mindig a Vörös Zsaru egyik nagyjelenete jut eszembe, ahogy irgalmatlan fickók, x-szer 10 négyzetméternyi mellkas/fő területről felszabaduló izzadsággőztől fuldokolva beletuszkolnak egy tetemesebb méretű széndarabot Schwarzi tenyerébe. 

Marha nagy, hosszú terem, melynek a teljes oldalán végigfut az a rettenetes fémhernyó. Mint az őrült, úgy dől belőle a forróság, azok meg csak ülnek vele szemben a falépcsőkön, beszélgetnek, tapicskolva kenik magukat, szenvednek, mint a picsa és élvezik. Továbbmerengek azon az igazi szovjetméretű fűtőtesten, csak a távfűtésre tudok gondolni, hogy ez az vasanakonda egymagában elég lenne a teljes kelenföldi lakótelep hőellátására.
Nem bírom, kimegyek, leülök a 16 fokos medence szélére, igyekszem olyan képet vágni, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy ha csak egy kurva vízcsepp rám fröccsen, agyonverek mindenkit a törölközőmmel, befestem velük a vizet, az hétszentség. A barátnőm pár perc múlva utánam jön és mintha valaki átvette volna felette az irányítást, éteri mosollyal merül el a jéghideg medencében. Túl sokáig azért nem marad, ugyanolyan kecsesen, mint ahogy érkezett, kilép a medencéből, és nem tudom nem vigyorogva nézni a sok kövér nyakláncost, ahogy nyáladzva, áhítattal követik minden mozdulatát.
 
Végre újra jöhet a kinti medence. Ez is tipikusan csak a Széchenyire jellemző elmeroham,  hogy olyan Thomas Mann-utánérzésem támad, ahogy elvegyülök a vizes, átmelegedett testtel önfeledten, dideregve rohangáló, vagy éppen teljes önuralommal, csakazértis lassúsággal sétáló, szanatóriumi, csendes őrült között.
Az egész testem bizsereg, amikor újra alámerülök a medencében.  Aurámmal arrébb kényszerítek egy ázsiai fickót a nyakmasszírozó vízsugártól és alátartom a fejem.

Külföldiek. Ők aztán végképp hozzátartoznak ahhoz az eklektikus, szédítő, kultúrakeveredéses Széchenyi-hangulathoz. Szláv arcok, vastag, ázsiai, vagy közel-keleti hajtincsek, bőrszínárnyalatok, angol mindenhol, mindenféle akcentusban, de foszlányokban elérnek hozzám orosz, német, francia, meg persze magyar mondatok is.
Öreg csókák fiatal nőkkel, turista édeshármasok és buliötösök, majomgabalyodásos párok, emberek, akiknek tényleg felírták a fürdőt, gyerekek a szüleikkel, ifjú titánok a munkahaverokkal, a régóta házasok. Ott van mindenki, ott vagyunk mi is abban vízpárás, vízgőzös furcsa világban, ami éppen azért, mert annyira különbözik minden mástól, ami amúgy körülvesz minket, levezeti az agyat a megszokott sínpárról.
Nincs más dolgunk, csak élvezni az alternatív valóságot.