harminc

A ráérő idő, ami valahol a munka kiégéses és a otthoni lét sorozatszünetes rései közt bekukkant az életünkbe. És mi ketten, mint két tipikus, modern ember, nem tudunk mit kezdeni ha az idő, a csend, ha önmagunk szemébe kell nézni, nem bírjuk egy percig sem. Ki kell tömni a rést, le kell foglalni magunkat, telefont kell nézni, akarni kell valamit, nézni kell interneten, kipróbálni kell, akciókat kell lesni, költeni kell, akkor is, ha nincs miből.

Ez ilyen pénztárcás dolog lesz, én simán leírnék ide aztán minden pontos összeget, de nem teszem, mindenki azt mondja, hogy csúnya szokás. A nyaralást is csak azért forintosítottam, mert Jazzékkel jó volt összevetni, illetve hátha más is tervez valami ilyet a jövőben.

Tegnap találkoztam Jazzel és ott is előjött, de beszéltem én ezt már idebenn is, hogy kibaszott visszatetsző dolog, hogy akkor is kijöttem a pénzből, amikor alig kerestem többet, mint a felét a mostaninak. Akkor is kijöttem, amikor rápakoltak nagy nehezen egy húszast - az még mindig jó távol van a mostanitól. Feszített, határon voltam, akartam dolgokat akkor is, Szépnevű amikor elkezdett dolgozni lazán többet keresett nálam, mert a kettes számrendszer már csak ilyen- naná, hogy segített az ő keresete túlélni. A férfiassági dolgokat már nem emlékszem, hogy kezeltem le. Vagy megbeszéltük, vagy elkurvultam, vagy emésztett...

De a felszínen maradtam a kevesebből is, egyedül, majd nem egyedül, háromnegyedik volt a markom, akárhogy is.

És most? A Jelen, mindig a kibaszott Jelen, ahol mint eddig is, most is a felszínen vagyok. Több a lóvé, messze nem a legjobb, de ezért a minőségért, azt mondom elmegy. Több lett a víz, de több mindent pakolok magam alá is, hogy ne fulladjak meg. És hát ezek az alátétek viszik a pénzt.

• Az albérlet, ami nagyobb, de alig drágább az előzőekhez képest. Viszont ahhoz képest, hogy nem a mienk, a legfájóbb pazarlás a világon.
• A víz, ami standard, két személyes, mosós, zuhanyzós összeg
• A gáz, ami ijesztően egyre több
• A villany, ami viszonylag spórolós a 10 wattos égőkkel meg a notebookokkal
• A tévé meg a net, az egyetlen szegmens, ahol valóban piac van, ha jó helyre költözöl, hát most az sem drága
• A diákhitelek, amelyek már rég nem a kezdeti, háromezres muszájtörlesztő szintjén ketyegnek, egyikünknek sem
• A kocsitörlesztő, az okosan(?) választott futamidővel és euróalappal, a Twingo által nyújtott előnyökhöz képest elfogadható szinten szív le havonta
• A mosogatógép-törlesztő, nem egy nagy durranás, elfér
• telefonszámlák,az enyém csak nyaralás után ijeszt rám, Szeplős viszont dupla annyit ad ki havonta kapcsolattartásra, mint én.

És akkor Szeplős Iphone 4-et akar, mert teleoltották a fejét. Illetve hát túl sokat volt nála mindenféle Iphone, mert arrafelé, ahol ő dolgozik, az a divat, ne kérdezd.
És akkor én is új telefont akarok, mert az enyém két éves, engem alapvetően Jazz fertőz meg, bár biztos magamtól is ráunnék a cuccra.

És a sok várólistás balfasz elhozza az Iphone 4-et valami harmincezerért, vagy valami majdnem húszezres előfizetéssel, vagy valami csűrős-csavaros részletfizetéssel. Mert az Iphone MOST kell.

És én. Csak nézegetem a telefonokat, én is kipróbálok egy csomót, mert mindenkinek új telefonja van. Jönnek a HTC Desire-ök, Galaxy S-ek, Sonyericsonok, sőt tegnap még a Nokia N8-at is megtapicskoltuk Jazzel a Mammutban - részemről spiccesen, amúgy wc-t keresve.

És azon morfondírozom, hogy ezek kurva drága réstömítők, főleg, hogy max. kétévente  soktízezer forintot bukunk rajtuk. Hogy az én telefonomat nem százezer+ -ért vettem, hanem valami ötven-hatvanért, és már az is bőven lelkiismeretfurdalásos kategória volt. Most meg kétszázért, várólistáról viszik a féleszűek az almás hype-ot.

Mi sem vagyunk különbek, napokat töltöttünk el azzal, hogy teszteket, ajánlatokat és miegymást bújtunk, rápörögtünk, felvonták a zászlót az őrület tengelyén, fel bazmeg.

Kitaláltam azt is, hogy nekem jó ez a telefon, mert tud mindent, egy jó SLT fényképezőt viszont nagyon szeretnék.

És jön a karácsony, és simán ott tartottunk, hogy  jövőre minden hó elején, úgy tizedikéig, a következő lista simán feleszi egyikőnk teljes fizetését:

• albérlet
• rezsi
• kocsi
• mosogatógép-hitel
• diákhitelek
• telefonszámlák
• havi bevásárlás
• telefonhitel
• fényképezőgép-hitel

Tegnap, mire hazaértem Szeplős olyan arccal fogadott, mint aki két hete náthás. Egy órát beszélt anyukájával, előadta a panaszait, hogy érzi ő is, hogy semmi nem elég, de akkor is. És bömbölt az Iphone-ért, meg persze nem az Iphone-ért. Az anyja meg lebaszta, hogy abból a pénzből mennyi mindent lehetne venni, sőt a fényképezőgép árából is, hogy nem ez a jó irány. Mondta ő, aki a férjével háromszázezerért vett plazmatévét, ő, aki a férje halála után akkora adósságcsapdába került, hogy még a cigiről is le kellett szoknia.

És igaza van. Mennyire, mennyire utáltam anyám költekezéseit, a zepteres takarítógépét, a kölcsönkérést, a hiteleket. Szeplős anyukájának depresszív, kényszeres zsonglőrködéseit, a korábbi felelőtlen évek utáni fulladásos tüneteket. Nézelődős rohamai voltak, muszáj volt valami ruhát, vagy cipőt vennie, pedig tényleg akkora bajban volt, van, hogy letette a napi majdnem egy dobozt, egyszerűen nem volt pénze rá. Az APEH, a gázosok a nyakán lógnak, bármelyik alkalommal fel tudnék szedni három felszólítást a konyhai mindenes asztalról, ha náluk vagyok. Nekem ő az élő példa arra, hogy mekkora szopás a magunkkal, az életürességgel való szembenézés. Neki aztán tényleg nem maradt más a hétköznapokra, csak önmaga, az meg nem jó, nem teljes értékű társaság.

Mi a bajunk tulajdonképpen?

1: Az ügyfél lengyel nyelvű ügyintézést kér Budapesten. Az ügyfél a konkurens lengyel céghez viszont Budapestről visz el német ügyeket, hogy nekünk, magyaroknak a lengyel németes segítséggel több időnk legyen a lengyeles projektre.

2: Egy másik, immáron ex-ügyfél budapesti kampánya megszűnik, a korábban innen megoldott mindenféle kelet-, közép-európai nyelvű ügyintézést elviszik oda, ahol ezeket a nyelveket sokkal többen, sokkal jobban beszélik: a Fülöp-szigetekre.

3: Nálunk volt A nyomtató. A nyomtatót kérésre átvitték a folyosó túloldalán lévő irodába, mert ott egyáltalán nem volt nyomtató. Ettől a pillanattól kezdve viszont nekünk nem volt nyomtatónk.

A döbbenetes tény, miszerint egy tárgy nem lehet egyszerre két helyen, alaposan megizzasztja az illetékeseket, erre igazán nem számítottak. Fejvakarva kitalálják, hogy a nálunk lévő fénymásoló nyomtatni is tud, de beállítani már nem állították be egy ideig (kérésig) a számítógépeinknél, valószínűleg úgy vélték elegendő lesz, ha nagyon erősen arra gondolunk, hogy a jó helyen jöjjön ki a papír.

A fénymásoló elromlott (sokadszorra), a folyosó túloldalán lévő nyomtatónál elfogyott a papír, ez így is maradt két hétig. Majd új fénymásoló érkezett, ami kártyával működik, amely kártyá(k)ról viszont mind a mai napig semmi hír.

Ebben a pillanatban van egy szép fénymásolónk, egy időnként működő fénymásolónk, és egy nagyon távoli nyomtatónk.
 

4: Jelzem, hogy a reggel hat órakkor, kerékpárral érkező dolgozók kénytelenek felhozni a biciklijüket, mert akkor még hiába csöngetnek, nincs portás, aki leeressze őket a garázsba. Mi a teendő, hogy lehetne megoldani a helyzetet?

Válasz: ez egyszerű, csengessenek.
 

Itt van ez az Index cikk, kint a főoldalon, hogy "Bedugult a Margit híd környéke. A Fővinform ügyeletese szerint kell még néhány nap, amíg az autósok megszokják a változást."

Mit, bazdmeg? Azt, hogy mehetnek a hídon? Az mennyire abszurd, hogy ebben a városban attól is dugó van, hogy visszaadnak a közlekedésnek egy hidat?

Ezt csak, így fejfelkapva, beleolvasás nélkül. De nyálazzunk, értelmezzünk:

A reggeli órákban még jól lehetett haladni autóval a hídon, de nem sokkal 8 óra után már torlódások alakultak ki. A Szent István körúton most is csak több lámpaváltással lehet eljutni az átkelőig = kurva sokan mennek a Margit híd felé.

A felújított Margit hidat egy év, tizenegy hét és két nap eltelte után adták vissza a forgalomnak hétfő este tízkor. Akkor a pesti és a budai hídfőnél is dugók alakultak ki a várakozók miatt, a megnyitás utáni órákban pedig szokatlanul erős volt az autóforgalom, sokan akartak átmenni a hídon az átadás estéjén = egyből kurva sokan mentek a Margit híd felé.

Kell még néhány nap, amíg kialakul a rend, és az emberek megszokják, hogy ismét használhatják a Margit hidat = senki nem megy még a Margit híd felé.

Azokon az útvonalakon, amelyeken eddig a Margit híd lezárása okozott dugókat, most sem jobb a helyzet = kurva sokan mennek még a régi kerülőutakon.

Összerakva: kurva sokan kanyarodnak a nemrégen átadott Margit híd felé, mert az új és muszáj kipróbálni és/vagy mert arra tényleg rövidebb, és mert nem akarnak a régi, nem bevált kerülőutakon ülni a dugóban, mert tudják, hogy ott kurva sokan vannak, hiszen egy csomóan arra mennek, hiszen azok meg tudják, hogy kurva sokan egyből a Margit hidat használják.

Tehát: átadták a Margit hidat és most végre MINDENHOL dugó van?

Elbasztuk. Nem volt jó sztori, tudjátok, ami úgy félig fenn marad, lenyelni sem tudod, de megemészteni sem. Nem tudod igazán kibeszélni, nem esik jól.

Úgy került elénk, hogy a faszjános nem engedte előre. Elment nézelődni, a kosarát otthagyta a Lidl kilométeres sorában, a néni pedig beállt volna utolsónak, ahogy a sor éppen megindult, mit tudta ő, hogy kinek a kocsija az. A faszjános rohant vissza, fogta a kosarat, aztán becsúszott a néni elé, hogy még véletlenül se engedje előre a nyugdíjast, elvesztett volna vagy egy teljes percet az életéből. A néni szófogadóan, csendesen visszahúzta a kocsit, úgyhogy ott állt előttünk egy jó tíz-tizenöt percet.
Szeplős azt mondta, hogy picit büdös a haja, én nem éreztem, de ő volt hozzá közelebb. Az ember ilyenkor nem figyel, de bő tíz perc elég ahhoz, hogy valamilyen felületes képet kapj ez előtted állóról. Volt neki új tescós nejlonszatyra, az a nagyobb, pénzbe kerülő. Összeszedettnek tűnt, a hajának állítólagos szaga ellenére nem tartottam leépültnek, neadjisten hajléktalannak. Egy egyszerű, önmagát eltartó nyugdíjasnak néztem. Hát nem mossa a haját, öreg, a nagyanyám sem vitte túlzásba ezeket a dolgokat, más generáció, az öregkor  nehézkes mozgásáról nem is beszélve.

És valahogy nem reagáltam le, tompa voltam, meggyőztem magam, hogy nem arról van szó, amit látni véltem, nem tudom.

Kérte a pénztárost, hogy a kenyeret hagyja utoljára, amit végül meg sem vett. A nő visszatette a pékárut a többi otthagyott cucc közé, ami szépen össze szokott gyűlni ott a pultnál, amikor a csippanás után kiderül, hogy nem annyi az annyi, vagy éppen beárazva sincs a termék.

- Hát azért én meggondoltam, hogy kifizessem a néninek a kenyeret- ül be Szeplős a kocsiba.

- Miért? - jövök ki a szombat esti bambulásból.

Szeplős elmondja, hogy milyen szegény volt, hogy mindenből a legalját vette, és egy ezres gyűrögetett a kezében, meg éppen annyi aprót, ami elég volt, csak pont a kenyérre már nem.

Felvetem a tescós szatyrot, hogy én abból azt vettem le, hogy rendszeresen bevásárolni jár. Ő azt mondja, hogy azt akárhonnan is szerezhette, de a ruhái is nagyon régiek voltak.

És akkor összerakom a képet, átalakulnak az arányok, a kontrasztok, meglátom, ahogy kezéből számolja ki az összes pénzét, én ott állok mögötte, és nem mozdulok arra, ahogy bocsánatkérő mosollyal otthagyja a pénztárosnak a kenyeret. Szeplős nem mozdul, mert én nem mozdulok, mert a másik tétlensége miatt erőt vesz rajta a kitűnni nem akarás átlagemberi konformizmusa, és az a pillanat elmegy. Megvár minket a kocsinál, beszáll velünk és rossz leheletként ott marad köztünk hazáig.

Egy kurva kenyér. Ez szar. Nem tragédia, mert nyilván a lecsókolbásszal sem hal éhen, egyszerűen csak ..tudod, szar.

Valahogy fura, mert nyilván megint önmagamról, magunkról szól a történet: nem akartam kirakatba tenni feltétlen, de amikor a malackarajék a Lurdy-háznál gyűjtöttek a kolontári bográcsos alakulatnak, akkor bevásároltam egy ikeásszatyornyi hozzávalót, amit írtak, hogy kell. Megtettem, nyilván azért, mert írtam róla, mert legalább itt biztos voltam abban, hogy eljut oda, ahova kell, mert rágtam magamban azt, amit  tulajdonképpen megfogalmaztam és úgy  voltam vele, hogy végre adni akarok olyan sok nem adás után. Kerestem őket vagy tiz percet, mert kurvára nem a Könyves Kálmán és Mester utca sarkánál voltak, hanem mélyen benn, hátul a parkolóban és még a kamion se volt ott. Otthagytam az egész szatyrot nekik, de nem volt bennem semmi katarzis, a legjobb az volt, hogy tényleg Jackora vonulhattam be, mert a szomszéd telken valami rendezvény volt, és éppen a Vókké jerri üvöltött a hangszóróból.

De ez a néni. Mosolygott egyet, hogy elnézést, és otthagyta azt a kurva kenyeret... Nem kért, én meg nem adtam. Ez szar.

A Márton-napról annyit, hogy félelmetesen nagy hülyeség karácsony előtti félretevős időszakban ezzel (nem) etetni a népet (akik mi vagyunk természetesen, mi ketten), mert a hétvégén legalább huszonhatszor nem ettünk Márton-napi ajánlatot.
Valahol a Trófeánál indult (no meg az interneten), elmentünk a Szent Jupát, valamint a Náncsi néni mellett, majd immáron teljes valónkban nem vettünk ötezer forintért libamájat az Auchanban, de még kacsát sem, mert az meg nem volt - nyilván vagy elvitték a liba helyett, hogy madár-madár, ahogy mi is tettük volna, vagy ki sem tették, hogy köcsög magyarok, ott a liba, megtömettétek, akkor vegyétek, egyétek.

A harmadik utolsó szép hétvégénken nem mentünk el az alcsútdobozi Sport Hotel és Étterembe, pedig igény lett volna arra is, hiszen az arborétumban elég jó volt a levegő.

Végül már újra Budán kipróbáltuk a Da Raffaello pizzériát, mert addigra egyszerűen MUSZÁJ volt VALAHOL enni, és egy pizza mégiscsak csak egy pizza, azaz nem libamáj, se nem steak vargányával, ha érted mire gondolok.

A Da Raffaello egy végtelenül szimpatikus étterem, és a kaja is jó volt, látszott is, hogy visszatérő vendégeik vannak.. csak egyszerűen hiába kerestük az olasz öregurat, (remélhetőleg csak éppen azon a szombaton) se az étteremben, se a pizzában nem volt ott.
Attól még persze este tízig rosszul voltam, annyira túlettem magam, nem kérdés.

Vasárnap nagy levegő, New Jersey, babalátogatás. Lett volna, csak éppen a kislányból nem láttunk sok mindent, mert abban a négy órában éppen sürgős aludnivalója volt. Az biztos, hogy remekül tud nyújtózkodni, nyálat habosítani, kamasz módjára visszahúzni kezét a hosszú ujjúba, álmában grimaszolni és önmagát arcon legyezni.

A végén persze próbálták felkelteni, de egyszerűen nem ment, ilyet én még nem láttam. Tudod, volt a simogatás, hasrázás, majd a legdurvább, a kiságyból kivétel, amiért én is biztos haragudnék, de ő? Semmi. Lazán saját feje méretűnyit ásított, meg forgatta a fejét, néha beleesett a keze a szájába, kb. öt percenként kilesett egy  budspenceri csíkon, azt is csak fél szemmel, és ennyi. Ekkor átvette a nagymama, és azon a gyerekűző, kristályhasító affektahangon elkezdte szeretni, és Anya tudta, hogy mit csinál, mert a baba, valami borzasztóan megrökönyödött, méltatlankodó arccal kinyitotta egyszerre mind a két szemét, amit azelőtt még soha nem csinált.
Majd kihasználva az általános örömködést, rajtaütésszerűen újra elaludt. Tesómnak nem volt más választása, meg kellett zsarolnia mellel, úgyhogy kicsit elvonultak cicizni, ébredezni, majd még azelőtt újra kihozta, hogy belealudt volna a kajába. Ő ezek szerint igazi független egyéniség, leszarja az ilyeneket, hogy első benyomás, meg ki mit gondol, nem köszön, csak alszik, ha vendégek jönnek. Már most egy igazi lázadó, értem én. Jól megleszünk.