Tegnap ilyenkor még szociopata négyévesek dúlták fel az óvodakertet, úgy feltakarították a havat, hogy FKF sehol nincs hozzájuk képest, komolyan, teljesen be voltak golyózva a hótól.
Aztán, mint igazi garázda elemek, otthagyták az egészet, ahogy kell, ebéd után szerintem úgy aludtak a kiságyakon, mintha az életük múlt volna rajta.
Ma már semmi, mintha üres lenne az egész város, egy hang nem jön sehonnan sem. Tegnap este eső jött, szétáztatta másodszor is a lehullott takarót, nem maradt az egész hangulatból semmi, csak egy jó nagy adag gyári szürkeség.
Pont így fordul meg odabenn a multinál Szeplős sorsa, napról-napra, mindig más. Áttették egy másik helyre, ott kapott valami (mint végül bevallották) nem is annyira alibi-melót, ami kitart addig, amíg lesz valami. Majd kiderült, hogy mostanában nem lesz semmi, így másodszor, vagy talán már harmadszor is közölték azzal a pár jobb sorsra érdemes emberrel, hogy mégiscsak ki lesznek rúgva. Harmadszorra nekikezdeni állást keresni, harmadszorra hagyni, hogy megfordítsák az egészet bennük. Tulajdonképpen módszeresen kinyírják őket. Ugyanakkor vannak nyitott pozíciók nálunk, ahová még sem ők a favoritok, mert annak az ügyfélnek dolgoztak eddig. A cégen kívül pedig? Valahogy most mindegyikük úgy viselkedik, mintha a cégen kívül nem is lenne élet, de persze én könnyen beszélek. Valószínűleg bárki más így cselekedne, kapaszkodna, küzdene, mert a legrosszabb elölről, máshol, lejjebb újrakezdeni.
Valaki már szarik az egészre és otthon marad, hogy szétszívja az agyát, valaki pedig azon gondolkozik, hogy az ármányok, helyezkedések, sakkozás után, lehet, hogy mégsem ő írányít, mégiscsak bajban lesz a nyakára vett havi száztízezres hitellel. Szeplős pedig nem ismer mást, mint amit eddig csinált, amit igazából valahol szeret csinálni, sőt, ha másképpen csinálná, ha nem töltene benn nyolc órát, nem dolgozna, azzal magának is beismerné, hogy vége. Így hát felkel, bejár és elvégzi a kapott feladatokat.
Arra persze jó, hogy fordításra (is) felkérjék, amíg a cégnél van. Tegnap elküldtek kettőnket (igazából őt, mert ráér) megvenni a céges mikulásokat. Most már elég volt négyszáz darab, majdnem csak a fele ez annak, ami tavaly ilyenkor lefedte a multi mikulásfigura-felvevő piacát. Pénzt persze így is szánalmasan keveset adtak, de azért arra figyeltünk, hogy ne azt a szar tejbevonósat vegyük, hogy valami jó is legyen már, valami bármi, ami rajtunk múlik - ahogy azt szoktuk.
Forog, elvesz, ad, élet.
Az is a kialvatlanság jele, ha szombat reggel olyan igazán jól odabaszós, hideg mérget cseppentős (amúgy végül is jogos, és megülő) dolgokat tudnál kommentelni a facebookra, úgy minden ötödik ember életjele alá. De akkor - mert sem részeg, sem józan szociopata nem vagy - megérted, hogy téged megcsapott a trollok szele és bezárod a programot, főleg, mert nem több száz "ismerősöd" van, hanem nem egészen hatvan, javarészt legalább hetente látott kapcsolatod.
A bőrödön ordít a kiszáradtság, a szemed szűk katlanba vonult vissza, onnan - na meg a céges székedből - nézed morogva a rettentő világosságot, és az egyetlen vigaszod a nagy termoszbögrényi tökéletes menzatea. Hozzávalók: sir morton-féle bármi, telített oldatságig öntött cukor, valamint citrompótló.
A citrompótló lehet, hogy kicsit félrevisz, mert arról inkább mégis a nagyszüleimnél, a vastag, letört szélű bögrében, alumínium nagykanállal kavargatott, lágy tojáshoz kortyolgatott tea jut eszembe. Ahhoz volt mindig citrompótló, amit a konyhai, kis cirádás elcsúsztatható üvegajtós, valami kivágott pvc asztalterítő-alátéttel burkolt polcú vitrinből lehetett előkotorni és simán lejárt a szavatossága 1982-ben. A kis tabletták nagyjából kétszer akkorák voltak a felszívott nedvességtől, mint eredetileg, de úgy egyáltalán, bármelyik kémialaboros tanárnő örömében tapsolt volna egy ilyen ereklye láttán.
De ízesített. Semmivel össze nem hasonlítható műcitrom íze volt, pont ugyanúgy, mint most. Ez jó, ez segít. Aztán ha felkeltem, jöhet a még egy kávé, meg az újságolvasás. De nehéz ez néha.
November 26. Nem, 27. Az idei első hó, a sokadik nedves koppanás az ereszen. Az első nagy köd a óvoda és környező utcák fái közt, az első szinte lilává színeződött szürke, városi hófelhő idén.
Szeretek itt lakni a tér felett, a szemközti, fehér tetős házak sárga foltjaival átellenben, ahol köztünk most az öreg fák ágainak pókhálójára feszül a köd.
Azt hiszem onnan látszik, hogy jobban élek, hogy megszerettem a telet, kedvem lenne kimenni, érezni a hideg, nedves levegő vastagságát, a havat a tenyeremben, a leszívni mélyre a szinte kézzel fogható párát, élvezni a cipőm alatt a nedves aszfaltot, a sarat a fű és a hó alatt. Régebben, amíg túl sokat kaptam belőle gyűlöltem a hideget, a félórás utakat a kisvárosban, autó és busz nélkül, a kényszerű el- és hazamenetelt, az első tíz perc remegését, az azután jövő akklimatizálódást, a lefagyott orr még érző belsején meginduló cseppet, a gyűrött papírzsebkendő utáni farmer- és kabátzsebbeli hajszát, a lefagyó combot, fület és arcot, a sok ruhát.
Most itt ülök 31 évesen, valami megkomolyodó posztkamaszként, melegítőalsóban, pólóban és mezítláb, egyedül az albérlet kis szobájában, és laptopomra gépelem, hogy oda ki, az utcára, a hidegbe, a télbe vágyom.
Meleg van, fény van, biztonság van - én fizetem és már nem fázom, kimennem sem kell, itt van minden, amire szükségem lehet. Autóba ülhetek, szárazon maradhatok, Megteremtettem a távolságot, amit mindig is akartam.
Odakinn kedvére, hol nyáladzva, nedvezve, harapva, csepegve, hol puhán, lebegve, ereszkedve, most éppen átláthatatlanul terjeszkedik a tejfehér tél. Évről évre szinte mindent ugyanúgy csinál, de egy ideje mégis már másképpen, máshogyan találkozunk.
Lemegyek az utcára, köszönök neki, sétálok vele egy darabon, régi ismerős.
A hitelességről úgy általában, de úgy egészen specifikusan is csak annyit, hogy miután én azt találtam mondani egy kedd esténként vasalóval közlekedő embernek a Szimplakertben, hogy nekem ugyan van csajom, de mégis a vasalatlan kosárból öltözködöm, két napra rá máris a vasalódeszkánál talált a munkából hazaérkező barátnőm. A tanulság annyi, hogy a jó pontok gyűjtésének (természetesen belső) kényszere bizony néha felülírja... na, úgy mindent felülír.
De, hogy ezek az agyatlan divatkreátorok az biztos hétszentség, hogy egyetlen elbaszott beszegést, fodrot, ráncot nem vasaltak ki még életükben, az kurvaélet, különben nem terveznének ilyen kis frikfrakkokos blingbalangokat. Hát olyan nincs, hogy egy hétgrammnyi, semmi anyagból készült felsőt oda lehessen szegezni ahhoz a nyomorult deszkához, mert nem marad ott, összeugrik, elmászik, és eleve a vasaló éle nagyobb az egész hóbelebancnál. Nagyjából a másodiknál ott tartottam, hogy ráteszem a vasalót, azt leülök, megvárom, míg felgyullad.
Én azt javaslom, hogy járjon mindenki iskolaköpenyben, mert azt nem hogy nem kell, de nem is lehet vasalni. És akkor legyenek ilyen kitűzök, hogy ma szexi napom van, ma slampos napom van, ma nem vettem fel melltartót-napom van, ma garbós-napom van, ma tárgyalásos-napom van, ma buliba megyek, meg mit tudom én. Mi meg majd arra izgulunk, hogy figyeld, láttad azt a rózsaszín jelvényt? Iszonyat dögös kitűző, nem semmi!
Tudom, hálistennek nem rajtam múlik.
De tényleg nem semmi, hogy 2010-ben mit el nem értünk. Rájöttem, hogy az iPhone 4 az semmi, az igazi nagy dobás a háztartási gépek személyiséggel való felruházása. Bizony itt tartunk itt van az MI. Egy zavarba ejtően igazinak ható, beilleszkedésre, tanulásra képes "valaki" rejtőzik Böbe nagy, fehér testében.
A sztori ott kezdődött, hogy Böbe, akit gyárilag Zanussi 105-nek hívtak, elárulta Szeplősnek, hogy ő igazából lány. Magam előtt látom Szeplős elkerekedett szemét, ahogy azt mondja: "Nee!" Böbe meg szégyenlősen pillog a piros ledjeivel, hogy "de bizony". Nem semmi szitu lehetett.
Szeplőst én magam részéről nem hibáztatom, Böbéből elég nehéz kinézni egy lányformát, mert leginkább kocka, téglatest alakú. Úgy egybenőtt mindene. Böbe mindazonáltal tartotta magát ahhoz, hogy ő lány, mert hisz nemi szerepekben és a patriarchális családmodellben, mert ő ilyen tanult mosogatógép. Úgy tanulta, hogy mosogatni a nők szoktak, tehát ő nő. Illetve lány, mert még kicsi. Jöhettem én azzal, hogy ebben a világban, akinek egy csöve van, már az is férfi, nemhogy az, akinek egyből kettő is rendelkezésére áll, de semmit nem ért. Böbe lány maradt.
Ahogy teltek a napok, egyre közelebb kerültek egymáshoz Szeplőssel, meglett a kellő bizalom, hogy az igazi nevét is elárulja a barátnőmnek. Nem voltam ott, így szintén csak elképzelni tudom, ahogy kinyitja ajtónyi száját, és hirtelen jött érzelmi felindulásában közli vele, hogy "a nevem Erzsébet. A barátaim Böbének hívnak." Úgy döntöttem, hogy nem óhajtok tudomást venni arról, hogy történetesen ugyanúgy hívják a mosogatógépünket, mint az anyukámat. A háttérben köhécselő, okoskodni készülő Mr. Freudot visszatuszkoltam a hátsó raktárba és azzal nyugtattam magamat, hogy anyum soha nem engedné senkinek, hogy őt Böbének hívja. Nincs összefüggés. És még mindig jobb, mintha azt mondta volna, hogy Izaura. Attól azért kényelmetlenül érezném magamat.
Az, hogy Böbe mennyire szocializálódni képes személyiség, az csak pár hét után derült ki - kell egy bizonyos idő, mire feleszmél az ember, hogy hoppá, itt valami folyamatban van. Egy ideig csendben gyűjtöttük az infót, de mostanra kiderült, hogy nem mi képzeljük be az egészet, Böbe tényleg átalakuláson ment keresztül: Ő nemcsak "lány," meg "Böbe", hanem tényleg "valamilyen", ha értitek, amit mondani akarok. Amikor én vagyok vele, akkor tökéletesen mosogat, egyszerűen nem találok hibát, megy egyből minden fel a polcokra, fiókokba, szekrényekbe. Ha Szeplőssel van, akkor kicsit más a helyzet. Köztünk nincs meg az meghitt kapcsolat, ami a két lány között létrejött. Szerintem arról van szó, hogy engem a főnökeként kezel, behódolt, tudjátok, én vagyok a falkavezér. Szeplőssel viszont barátnői viszonyba került, ott elkezdett egy picivel slamposabb munkát végezni, azt gondolja, hogy ezt megengedheti magának. Szeplős néha bizony talál egy-két beszáradt kajafoltot, lefolyó, vagy éppen már foltosan megszáradt vízcseppet, amivel dolgoznia kell. Nálam mondom semmi, úgy mosogat, mint a parancsolat.
Hiába mondom Szeplősnek, hogy a tekintély a kulcsa az egésznek, azt mondja hülyeséget beszélek, szerinte teljesen másról van szó. És amikor ezt mondja olyan furcsán néz rám, ami azt hiszem jelentőségteljes pillantás akar lenni, de nem vagyok benne biztos, mert annyira nem értem mire akar kilyukadni.
A lányok furcsák. A technikai vívmányok viszont elképesztőek.
