harminc

November 26. Nem, 27. Az idei első hó, a sokadik nedves koppanás az ereszen. Az első nagy köd a óvoda és környező utcák fái közt, az első szinte lilává színeződött szürke, városi hófelhő idén.

Szeretek itt lakni a tér felett, a szemközti, fehér tetős házak sárga foltjaival átellenben, ahol köztünk most az öreg fák ágainak pókhálójára feszül a köd.

Azt hiszem onnan látszik, hogy jobban élek, hogy megszerettem a telet, kedvem lenne kimenni, érezni a hideg, nedves levegő vastagságát, a havat a tenyeremben, a leszívni mélyre a szinte kézzel fogható párát, élvezni a cipőm alatt a nedves aszfaltot, a sarat a fű és a hó alatt. Régebben, amíg túl sokat kaptam belőle gyűlöltem a hideget, a félórás utakat a kisvárosban, autó és busz nélkül, a kényszerű el- és hazamenetelt, az első tíz perc remegését, az azután jövő akklimatizálódást, a lefagyott orr még érző belsején meginduló cseppet, a gyűrött papírzsebkendő utáni farmer- és kabátzsebbeli hajszát, a lefagyó combot, fület és arcot, a sok ruhát.

Most itt ülök 31 évesen, valami megkomolyodó posztkamaszként, melegítőalsóban, pólóban és mezítláb, egyedül az albérlet kis szobájában, és laptopomra gépelem, hogy oda ki, az utcára, a hidegbe, a télbe vágyom.

Meleg van, fény van, biztonság van - én fizetem és már nem fázom, kimennem sem kell, itt van minden, amire szükségem lehet. Autóba ülhetek, szárazon maradhatok, Megteremtettem a távolságot, amit mindig is akartam.

Odakinn kedvére, hol nyáladzva, nedvezve, harapva, csepegve, hol puhán, lebegve, ereszkedve, most éppen átláthatatlanul terjeszkedik a tejfehér tél. Évről évre szinte mindent ugyanúgy csinál, de egy ideje mégis már másképpen, máshogyan találkozunk.

Lemegyek az utcára, köszönök neki, sétálok vele egy darabon, régi ismerős.