Csak, hogy ébren tartsam Zolivagyokkal kapcsolatos életpárhuzam-patizmusomat, költöztem egyet. Elhoztam minden cuccomat Szeplőshöz. Jó, nem került ez most olyan nagy energiába, lévén, hogy az elmúlt pár hónap alatt azért elég sok minden átkerült lassacskán, sunyiban.
Azért így is tele lett hat darab IKEA szatyor. Táska. Tudjátok, az a kék.
Szóval én nem tudom, de IKEA, legyen akár néha gagyi, gyanúsan olcsó, nekem még mindig nélkülözhetetlen, és eleddig hibátlanul is teljesített. (Lekopogom.)
Megláttam, és úgy ütött, hogy levegőt se kaptam. Baromi ritkán érnek ilyen durván súlyos behatások. Le is fényképeztem, megmutattam egy-két embernek, aztán azért el is felejtődött egy kicsit.
Tegnap, ahogy megérkeztem Szeplőséktől két nap feszültségével a tarkómban, szinte ráugrottam az otthon található tudatmódosítókra: kv, cigi, sör, erős.
Aztán a telefont viszonylag céltalanul nyomkodva megint megtaláltam, és mondanom sem kell a hatás ugyanaz.
BAAAAZZZ…
Nagyon kemény. Igazából ismerhetném is, de valahogy nem figyeltem fel rá nyáron, teljesen magunkkal voltunk elfoglalva Szépnevűvel.
De már Szépnevű sincs, és hát nem utolsósorban pont ezért elég fogékony állapotban vagyok egy ideje.
Szóval zsibbadt utazás a villamoson, sok ember, szar idő, hétköznap, egyszóval úton az átmeneti szállásom felé. Deák tér, kék metró, a peron végére beáll, nem néz se jobbra se balra, csak VAN. Aztán egyszer azért csak felnéz és BUMM: ott van A plakát a maga egyszerűségében, egyértelműségében. Durván, megdöbbentően személyes üzenetként ordít, robban bele a szemeden keresztül az igazán szürke szürkeállományodba.
K.O. egy ütéssel.
Hol a boldogság mostanában?
Nem tehetek róla. Tudom, hogy szarul fogom fel, hogy nincs vége a világnak, hogy semmi nem fog változni, de Rachel is nagyon kiakadt, amikor 30 lett szóval KURVÁRA SENKI NE TEGY ÚGY, MINTHA EZ A PROBLÉMAKÖR NEM LÉTEZNE!!!! Köszi
:P
(A nevezetes dátumon beteszem az egész részt, nincs mese :) )
Szóval Jazz szilveszterkor belökte, hogy 50valahány napom van hátra, és ezzel ott is voltam a centivágás-szindrómánál. Ma vagyunk a 32 napnál, ennyi van a rettegett dátumig.
Zolivagyokot Björk letiltotta a pánikról (ezt most nem találtam meg így hirtelen) és tőle az egy kattintásra lévő Gust sem érdekli a kora.
Én kurvára nem vagyok ilyen szerencsés, én bekajálom ezt a társadalmi nyomást, elvárást, hiszen New Jersey-ben is csak a város szerencsésebbik felét néztük a panelból – méghozzá eszmélésem első pillanatától kezdve (ami nekem jóval előbb volt, mint 14). Srácok, akiknek jó cuccuk, robogójuk, ne adj isten autójuk volt.
Aztán ahogy telt az idő úgy tettek szert a „szerencsésebbek” egyre nagyobb előnyre, úgy nyúlt egyre inkább a végtelenbe az idő, míg beszereztük azokat a dolgokat, amikre vágytunk. Ezek persze materiális dolgok - ameddig egy huszonéves fiú ellát: kocsi, hely, ahová viheted a csajokat, a barátnődet, pénz , pénz a bulikra, a ruhákra, az álomnyaralásokra, egyáltalán.
Ahogy múltak az évek úgy mélyülnek el ezek a gondolatok, felszínes vágyak: jobban átlátod a helyzetet, előveszed azt a szót, hogy egzisztencia. Háttére vágsz. Biztonságra. Barátnőd lesz, tartós barátnőd, „az IGAZI” státuszú - hát lassan lakásra vágysz. Autóra persze továbbra is, ha ketten utaztok „haza”( hiszen már két helyen érzed úgy magad a világban), olcsóbb, mint a MÁV, meg hát kell nyaralni, lemenni a horvátokhoz, kirándulni, hó elején bevásárolni.
Lesz egy csomó dolgotok, egyre több a cucc a költözésekkor, háztartási felszerelés, bútorok, könyvek, nagy tv, szgép, ki tudja mi mindem, ami nem is jut most eszembe – a berendezett élet kellékei.
Szépnevűvel a saját igényeim, vágyaim mentén fejlődtünk szépen, lassan. Szinte megvolt mindenem végre, az örökségemmel még egy lakásra is kinézett egy lehetőség…
A többit tudjátok.
Hát 30 leszek 32 nap múlva. Valamiért nem engedtem én azt magamnak, hogy elégedett legyek magammal, a világgal.
A legszebb az lenne, ha olyan helyen lennék, ahol süt a nap, kiülnék a verandára, teraszra, akárhova egy frissen vásárolt, nem túl mély mondanivalójú könyvvel és csak hagynám, hogy elmenjen az a nap. Ne történjen semmi. Nem kell buli, nem kell az erőltetett vidámkodás, sem a bebaszás, semmi.
Nem akarok kétségbeesni, nem akarok ezzel foglalkozni. Pont úgy,ahogy nem engedem magamnak, hogy Szépnevűn rágódjak. Nem akarok friss és/vagy félbarátokkal lenni (Ez is annak a jele, hogy mennyit számít ez az egész cirkusz nekem :) ) Abba belegondolni sem merek, hogy esélyem van annyira leinni magam megint, hogy másnap csak fogom a fejem, hogy mi a faszt csináltam már megint. Azt nem élném túl, ha így kellene kezdenem a 30at.
Egyetlen dolgot ígértem meg magamnak, azt, amit x éve minden évben többször is; Jazzel ki tudja hányszor fogadtam, és hány Sambucám ment rá: lefogyok gyomorból. Harminc éves koromig hájtalanítom és úszógumitlanítom magam. (Ez is annak a jele, hogy mennyit számít ez az egész cirkusz nekem :) 2)
Azt hiszem most az egyszer tenni is fogok érte valamit. Persze azért a örömködés felől közelítettem meg a dolgot: „hát ez muszáj hozzá!” felkiáltással bevásároltam egy futócipőt.
Nagyjából másfél órát töltöttem az éppen a téli kiárusítását tartó Decathlonban az edzőtáskák, görkorik, szabadidőruhák, cipők, biciklik között.
A Decathlon zseniális, bármilyen Hervist, Intersportot odaláz többször egymásután, ez biztos. Persze mindent elhiszek nekik, hiszen mekkora királyság, hogy odaírják, hogy kinek, milyen gyakoriságú, milyen távú futásra ajánlják a 20asról, 30ról, 8ra, 12re leárazott futócipőket? Érdekelt, hogy már csak piros van? Kurvára nem. Az eladósrác konkrétan nettó 8 percet foglalkozott VELEM, míg kiválasztottuk A csukát. És a végén hozott NEKEM három pár futózoknit 990ért, hogy e nélkül is lehet, de hát ezzel nagyok okés lesz dolog és nagyon nem drága.
Decathlon rulez.
Tegnap elkezdtem. Újra vettem bérletet jó pár hónapnyi kihagyás után „Budapeset egyik legolcsóbb fitnesztermébe” és nemcsak, hogy aláfeküdtem nagy kínlódva a fekvenyomó padnak, de még a cipőket is leteszteltem egy 20 perc erejéig a futópadon. Főiskola óta nagyon nem futottam kocogtam…
Most fájok és nagyon elégedett vagyok magammal és nagyjából másfél óra múlva újra lenn leszek a teremben.
Gyere te kurva 30, gyere csak..!
Szeplős apja elment.
Kint voltam a konyhában, amikor hívott, még néztem is a telefont, hogy magammal kellene, hogy vigyem, de fáradt voltam utánanyúlni. Ráadásul kint ettem, mert Bochkorékat hallgattam inkább a hideg konyhában, semminthogy a tvét kapcsolgassam félkómában a tv paprika és a national geographic közötti emészthető csatornazónában.
Visszahívtam, de nem vette fel, én meg rohantam ide be a multihoz, késésben voltam. Csak egy csendesebb buszmegállóban értem el, és ott mondta, hogy meghalt. Hajnal fél egykor telefonáltak anyukájának, őt fél háromkor ébresztették fel.
Kilenc fele elkezdtem lesétálni azt az utolsó két buszmegállót a Duna mellett.
Válság van, 300 fölött az Euro, egész nap az eső, innen ,a harmadikról egy ólömszürke ocsmány szörnyetegnek néz ki Budapest, és míg én az neten vagyok unalmamban, Szeplősék otthon várják, h megcsörrenjen a telefon.
Tegnap este eleve besokallt, az egész a panír felett eszkalálódott, egy apróbb összeszólalkozás után. Odaálltam elé, kezei benne a lisztben, forgatva a húst, lassan odahajtja a fejét és belerázkódik a mellkasomba. És mintha a sors tudná, megszólal a mobilja: édesanyja hívta, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, max. 24-48 órájuk van még. Szeplős apja lassan meghal, az érfalak áteresztenek... csak reménykedni lehet, h a szíve áll meg előbb, minthogysem tüdőödémát kapjon…
Megint hajnali vonat, mit-is-mondhatnék-búcsúzkodás és irány kelet.
Mit is mondhattam volna neki? Ez olyan kibaszott borzasztó, hogy a halálára várnak már lassan két hete, hogy erre semmit sem tudok. Én csak azt ismerem, amikor el kell intézni a "utána" a dolgokat. Bevinni az öltönyt, h felöltöztessék. Megbeszélni a gyászbeszédet. Kölcsönkérni a gazdag rokontól, mert annyi félretett pénzünk sem volt, hogy egy hamvasztásos-urnás temetésre elég legyen.
Aztán a sírköves. Az egyetlen, aki valami maradandót alkot ilyenkor, olyat a mi velünk marad sok-sok éven át.
Annyi mindent ráírathattunk volna apám márványkövére, ami nem az, hogy sokkal személyesebb lenne - mert hiszen a „soha nem felejtünk”, hadd ne mondjuk ki mennyire távol áll a „személyes” fogalmától -, hanem, amiben igazából benne lenne az ő lényege. De persze ott és akkor örültem, hogy egyáltalán túléltem anyámat támogatva azokat a kérdéseket, hogy mi is legyen a szöveg, meg hogy is nézzen ki
Itt lenne például Roy és Ádám, „Az otthon itt van” c. számának szövege. Akár.
Ám még otthon, Szenteste előtti estén, a sokadik napi harmadik sör után rátaláltam az igazira, azt hiszem. Nemcsak nekem, neki is. Ezt ismerte. Szerette. Ez volt az ő otthona.
Sárgák a lapjai a Tüskevárnak. Bele van írva, hogy „általános iskolai olvasmány”. Az első oldalon látszik, ahogy tesóm vagy én elkezdtük aláhúzogatni az alany-állítmányt, még valamikor 1980xben. Ott volt velünk akkor még teljes erőbedobással, lelkesedéssel, igazi APAként - nagyon tudott bánni velünk még gyerekként.
Annyira jellemző volt rá, hogy Ő volt a békés szocializmus éltanulója. Az volt az igazi énje, az ő otthona: ahol Tutajos tanult, ahol földrajz és „számtan” órán felelt, ahová Ladó GYULA Lajos utazott, végig a Balaton mentén, bele Zala nádassal borított, erdőszegélyes , vidéki békéjébe.
Hallom, ahogy cuppan a gumicsizmánk a sáros fűben, vízben. Náddal övezett erdőszélen, ahogy megyünk lefele a „dolában”. Rám adta öregapám TSZes csizmáját, verte a vádlimat minden lépéskor, beleragadt a sárba, küzdeni kellett vele, hogy rajtam maradjon.
Hallom, ahogy jön Matula-bácsi: - Hajnal van, indulni kell.
„Kertész lassan felírta a táblára a feladatot és lassan hozzálátott a megoldáshoz…
Az ablakon a nyár nézett be és a nyár szólt be a verebek gondtalan hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött és ígéretes kőszénszagot úszott be az ablakon utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé.”
