harminc

Válság van, 300 fölött az Euro, egész  nap az eső, innen ,a harmadikról egy ólömszürke ocsmány szörnyetegnek néz ki Budapest, és míg én az neten vagyok unalmamban, Szeplősék otthon várják, h megcsörrenjen a telefon.
Tegnap este eleve besokallt, az egész a panír felett eszkalálódott, egy apróbb összeszólalkozás után. Odaálltam elé, kezei benne a lisztben, forgatva a húst, lassan odahajtja a fejét és belerázkódik a mellkasomba. És mintha a sors tudná, megszólal a mobilja: édesanyja hívta, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, max. 24-48 órájuk van még. Szeplős apja lassan meghal, az érfalak áteresztenek... csak reménykedni lehet, h a szíve áll meg előbb, minthogysem tüdőödémát kapjon…
Megint hajnali vonat, mit-is-mondhatnék-búcsúzkodás és irány kelet.
Mit is mondhattam volna neki? Ez olyan kibaszott borzasztó, hogy a halálára várnak már lassan két hete, hogy erre semmit sem tudok.  Én csak azt ismerem, amikor el kell intézni a "utána" a dolgokat. Bevinni az öltönyt, h felöltöztessék. Megbeszélni a gyászbeszédet. Kölcsönkérni a gazdag rokontól, mert annyi félretett pénzünk sem volt, hogy egy hamvasztásos-urnás temetésre elég legyen.
Aztán a sírköves. Az egyetlen, aki valami maradandót alkot ilyenkor, olyat a mi velünk marad sok-sok éven át.
Annyi mindent ráírathattunk volna apám márványkövére, ami nem az, hogy sokkal személyesebb lenne - mert hiszen a „soha nem felejtünk”, hadd ne mondjuk ki mennyire távol áll a „személyes” fogalmától -, hanem, amiben igazából benne lenne az ő lényege. De persze ott és akkor örültem, hogy egyáltalán túléltem anyámat támogatva azokat a kérdéseket, hogy mi is legyen a szöveg, meg hogy is nézzen ki
Itt lenne például Roy és Ádám, „Az otthon itt van” c. számának szövege. Akár.
Ám még otthon, Szenteste előtti estén, a sokadik napi harmadik sör után rátaláltam az igazira, azt hiszem. Nemcsak nekem, neki is. Ezt ismerte. Szerette. Ez volt az ő otthona.
Sárgák a lapjai a Tüskevárnak. Bele van írva, hogy „általános iskolai olvasmány”. Az első oldalon látszik, ahogy tesóm vagy én elkezdtük aláhúzogatni az alany-állítmányt, még valamikor 1980xben. Ott volt velünk akkor még teljes erőbedobással, lelkesedéssel, igazi APAként - nagyon tudott bánni velünk még gyerekként.

Annyira jellemző volt rá, hogy Ő volt a békés szocializmus éltanulója. Az volt az igazi énje, az ő otthona: ahol Tutajos tanult, ahol földrajz és „számtan” órán felelt, ahová Ladó GYULA Lajos utazott, végig a Balaton mentén, bele Zala nádassal borított, erdőszegélyes , vidéki békéjébe.

Hallom, ahogy cuppan a gumicsizmánk a sáros fűben, vízben. Náddal övezett erdőszélen, ahogy megyünk lefele a „dolában”. Rám adta öregapám  TSZes csizmáját, verte a vádlimat minden lépéskor, beleragadt a sárba, küzdeni kellett vele, hogy rajtam maradjon.

Hallom, ahogy jön Matula-bácsi: - Hajnal van, indulni kell.

„Kertész lassan felírta a táblára a feladatot és lassan hozzálátott a megoldáshoz…
Az ablakon a nyár nézett be és a nyár szólt be a verebek gondtalan hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött és ígéretes kőszénszagot úszott be az ablakon utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé.”