Nem így akartam elkezdeni róla írni. Tényleg meg akartam várni, míg őt látom magam előtt, úgy, ahogy van. Persze az a KURVA ÉLET megint közbeszólt.
Mit lehet írni egy lányról, akivel úgy kezdődött el, ahogy elkezdődött? Hogy kicsi, szép, nőies (persze néha akkora gyerek, hogy ihaj), hogy olyan energiája van, hogy csak úgy visz magával, nagyokat nevet, és mindent megél, és végtelenül odaadó?
Abból a szemszögből nézve, hogy sikerült egyáltalán mellettem maradnia a legfőbb tulajdonsága, hogy iszonyatosan megértő. Volt megcsalva, volt, hogy ő csalt meg mást, volt szerelmes és volt mennyasszony, tervekkel, közös, berendezett élettel.
Most velem van, kibírt mindent, a némaságot felé, a belső köreimet, elbaszott bulikban az annál hangosabb részeg vádaskodásaimat. Hazavitt, lefektett, sírt egyedül. Volt, hogy elengedett, és mégis, bevallása szerint sok boldogságot sikerült adnom neki. Ezért maradt ő velem.
Egy ekkora zakó után mit mondjak? Hogy két évig nem mondom, hogy szeretem, mert ezek szerint nálam akkor válik el, hogy mi van? Nem gondolkozom ilyeneken, mert innen nézve toltálisan elcseszett egy faszagy vagyok és értelmetlen lenne bármibe is belekezdenem. Ez az út nem járható. Most ezt a marcangolást, múltbakapszkodást nem engedhetem meg magamnak, annál sokkal nagyobb baj van.
Tegnap belegyűrtem egy poénba msnen, hogy hozzáköltözöm. Azt írta, most dobbant meg szíve napok óta először. Persze mind a ketten szörnyűlködtünk már a teljesen felesleges és megrökönyödtetően magas albipénzem miatt, amit egy panelszobára dobok ki teljesen feleslegesen, mondván, hogy azért mégsem költözöm össze mással ekkora bukás után.
De azért most lett ez kimondva először.
Nem, nem csak az apáinkról szól ez, anyáinkról is, de az valami teljesen más lehet - még nem tudom. Anyával kapcsolatban csak a feszültség van meg, csak a folytonos tudalatti éberség, a megszerzett rutin, hogy egyből mozdulsz, ha baj van.
Arra jó volt, hogy amikor apa meghalt, tudjak csak annyit mondani, „indulok”.
Kb négy hónapja lehetek együtt Szeplőssel. A ok és okozatból csendestárs lett ő bennem, amikor visszájára fordult az elszakadás Szépnevűtől. Nem sikerült, nem fogadott vissza, maradtam. Az utolsó sokk után a csapda lassan-lassan otthoná kezd alakulni. Van ágyunk- honnan máshonnan, mint az Ikeából, és ha ránézek akkor őt látom. Elfogadom, h ő van mellettem - nagy út ez a teljes elutasítottságtól. Persze erről neki csak sejtései lehetnek… bár igazából szerintem elég sokat tudhat, csak a pontos folyamatok maradtak rejtve előtte.
Túléltük. Most akár jó is lehetett volna, vagy elkezdődhetett volna igazán jó lenni. De nem.
Négy napja, hajnali ötkor jött neki a telefon. Még nem ismerem annyira, hogy tudjam mennyi rutint szedett össze idáig (ugyan egy órával később azt mondta, megtanult már pakolni), de gyorsan vette fel a telefont, és egyből kérdezte, hogy mi a baj. „Mikor?” – a második kérdésnél már tudtam, hogy komoly a dolog és nem egy ismerős került bajba hazafelé akárhonnan. Villanyt felkapcsol és hallgatózik. Kiment a fürdőbe, hogy ne zavarjon, utánamentem és ráterítettem egy plédet – elég hideg van a lakásban.
Apja epilepsziás jellegű rohamot kapott. Szeplős persze indult egyből haza az ország keleti végébe. Az IC-ig volt egy órája, addig oda is kellett érni, szóval pakolás, én rohantam szendvicset csinálni, mert tudtam, hogy tegnap délután óta amúgy sem evett semmit. Nem mintha ha tudna enni, de valamit muszáj lesz legyűrnie, különben őt is csak úgy szedik le a vonatról.
Azóta eltelt három nap. Vérmérgezés - életveszélyes állapotban fekszik öntudatlanul az intenzíven. Néha reménykednek, de innen messziről hallgatva a beszámolókat az újabb rohamokról, a szervi elégtelenségekről az agyvelőgyulladásról, a szeptikus gócokról; olvasva a netet, titkon nem sok esélyt adok neki, hogy visszajöjjön.
Ma Szeplős is úgy hívott fel, hogy lassan mérges lesz: aláírtak egy csomó papírt, hogy mibe is egyeznek bele. De minek? Ha el is kezd kicsit felépülni, milyen állpotba kerül, mennyire károsodott a teste, az elméje? Szeplős felidézte, hogy hányszor megígértette velük, hogy nem hagyják magatehetetlenül feküdni a kórházban, akárhol, ha esetleg egyszer úgy alakul – nem könnyű ember. (Most azt írtam, hogy nem volt könnyű ember, de nem akarom még így leírni.)
Anyukája mégis aláírta, hogy kapjot tápanyagot a vénán keresztül, meg egy csomó dolgot, ami kell ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjon és tudják kezelni. Azt mondta, nem tehetett mást, a dokik reményt adtak neki. Szeplős: persze, mert orvosok, ez a dolguk.
Nem tudom., tényleg nem. Nem tudom, hogy jobb ez így? Hogy ott vannak és ott lesznek még ki tudja hány napig és csak várnak. Nem esznek, nem kapcsolják be a tévét, nem alszanak igazán. Csak várnak, a kórházban, otthon, minden látszattevékenységükben. Ez megesz, felőröl, megőrjít.
Nekem csak annyit kellett mondanom, hogy „indulok”. Apa nem kapott esélyt, ennyit se, és persze, ő sem úgy intézte, hogy esélye legyen.
Ott voltam az Alexandra áruházban a Nyugati téren, pont neki válogattam névnapjára könyvet. Megláttam Wilbur Smith új könyvét, az egyetlen íróét, akiért igazából igazán rajongott. Hazatelefonáltam, hogy megvette-e már magának, vagy anyáék megvették-e neki esetleg?
„Nem tudom, nem is érdekel” közölte Anya, épp ezer dolga volt, meg talán tesómékkal is volt valami baja, meg „apád rosszul lett, bevitték a kórházba”, rohant hát oda. Tulajdonképpen, valószínűleg már ekkor halott volt. De ezt még Anya sem tudta, vagy csak talán nem mondta, hogy mekkora baj van, ezt már sosem tudom meg. Csak annyi biztos, hogy letettem a könyvet, és elindultam a Podmaniczky felé, akkoriban a hatodik kerben laktam még Szépnevű ismerőseivel. Elindult az agyam közben, nem tudom másképpen írni, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha meghal? Hogy mennyire megváltoznának a viszonyok, dolgok, mittudomén. Mire hazaértem, meghalt.
Anya artikulátlanul ordított, zokogott bele a telefonba. Ekkor már tesóm is ott volt mellette, vele beszéltem. „Meghalt Apa?” Nővérem, az ő viszonylagos érzelemkifejezés-képtelenségében: „Igen, meg, gyere haza.”
„Indulok”
Szívinfarktusa volt. Amibe belehalt az valószínűleg már nem is az első volt, Húsvétkor biztos volt neki több kisebb is, mert Anya mesélte, hogy milyen rosszul volt, ingerlékeny és türlemetlen még az unokájával is. (És itt jön az a mondat, ami nagyon Napló-extrás, meg Fókuszos, szociodrámás, de hát így volt.) Pedig az utolsó előtti nap vitt neki egy biciklit, hogy majd megtanítja kerekezni.
Apa zseniális volt a gyerekekkel, velünk is, míg kisebbek voltunk.
Azután csak olyan volt, mint a korabeli férfiak döntő többsége: melós, elhízott, felesező szaki, akciófilmnéző Kafka-szindrómás, boldogtalanul házas férfi, aki lassan egyre kevesebbet törődött a világgal, egyre kevesebb minden érdekelte a környezetéből.
Nagyon féltem, mikor tesóm beleszülte a szülői, lakótelepi lakásba a gyerekét. Innen nézve már hálás vagyok neki: a keresztfiam visszahozta egy kicsit a családba Apát, mielőtt elment volna.
Ma szép idő volt nagyon. Nem tehetek róla, iszonyatosan élveztem a napsütést. Pár száz kilométerrel arrébb Szeplős pedig csak vár, most is csak vár tesójával, anyjával, hogy mi lesz; haldoklik az apja.
Olyan ez mint egy kibaszott időutazás - nem a legjobb fajtából.
Felülsz a Népligetben tömegközlekedőre (mert ugye autód már nincs), túléled a sofőr jobb esetben is gyilkosan camcogó reakcióját a „számlára kérem” mellékmondat után, és haza visszautazol a gyermek-, kamaszkorod és - ne tagadjuk a nem kissé haszontalanul eltöltött éveket - poszt-kamaszkorod helyszínére. Az úton még a „hazaúton –érzés” stresszoldó megkönnyebülése tölt el a házikosztról való nyálcsorgató fantáziálások közben; a biztonság illúziója ringat el a buszon.
Aztán anyád ütközésig felhúz az első öt percben, és a kelletlen, szűkszavú történeteidre ijesztő bőszavúsággal előadott panaszáradat zúdul a nyakadba. Néha ez a legrosszabb, de van, amikor nem itt van a vége, mint ahogy most sem a személyes panelnyomor volt az azonnali menekülési ösztönt kiváltó tényező.
Néha a barátok a legrosszabbak.
A pénteki estét a Nyomozóra szántam. Ez mindig egy dilemma, hogy kinek adjam az igen rövidre sszabott időmet az „otthon” töltött estéimből. Most elég egyértelmű volt, hiszen Jazzel találkozom mostanában Pesten is: a barátnője fenn tanul, ergo elég sokat jár fel ő is.
Szóval elindultam este nyolckor a megbeszélt helyre, ami nem volt más, mint Nyomozó unokatesójának lakása; „összesen négyen leszünk”.
Összesen voltunk öten, és nem borított volna ki a plusz egy fő semennyire, ha nem lett volna mindenki vám- és pénzügyőr vagy rendőr. A közös sztorizások a „mekkorát lök a Parabellum” megbeszélésében csúcsosodtak ki, és ez bizony már eléggé fájt. Az a minimum, hogy kurvára nem érdekelt, fájdalmasan untam és ezt még az első pár sör-cigi combó sem tudta enyhíteni. Ott ültem négy lúzerrel egy vidéki kisváros Barátok köztösen berendezett trendi lakóparki trendi lakásában és már sejtettem, hogy ennek az estének jó vége nem lehet.
Tudni, akkor tudtam egészen bizonyosan, amikor már ott ültünk az épp hogy pár létező nívósabb hely egyikén és csak húztak-húztak lefele a péntek este depressziójába.
Dühös lettem és menekülőre fogtam persze. Dühös lettem, hogy miért nem lehet ez a régi haverok önfeledt összeülése, hogy miért érzem egy-kettőre a régi görcsölést egyből? Hogy ott ülünk egymáshoz nem szólva a bőr kanapén, a house zenére süketen, a többi vadász és vadászra titkon váró, pezsgőt ivó csinibaba között. A srácok persze csajozni akarnak. Persze nem fog sikerülni, de azért persze titkon valami csodában reménykednek, amitől ez az este más lesz mint a többi.
Nem ezt akartam. Ez az ami elől - többek között - Budapestre menekültem.
Ugyanazok az arcok évről évre.
Ugyanazok a nők.
Ugyanzok az ismerősök.
A Csábításból ez egyik Csábító - a helyi félceleb.
A gyúrós buszsofőr.
Lányok, akikkel voltam.
Emberek, akikről tudtam, hogy voltak egymással.
És többi, akit felismertem, mint ott tengődik ugyanazon a helyen és lassan, egymást fogyasztva kialakítanak valami bizarr belterjességet.
Ez bizony nem sweet home Alabama. Ez egy kibaszott New Jersey.
Ezt a gondolatot még oda akaram volna tenni a „kapcsolatban” végére, de lemaradt.
Szóval aznap még eljutottam arra a szintre, hogy jól van ez így. Azzal a sráccal van, akivel ismerik egymás életét hat vagy kit tudja hány éve. Egy városból jönnek és valóban mindent tudnak egymásról. Nagyon jó barátok voltak.
Jól van ez így, otthont tudnak egymásnak adni.
Csak akkor ne menjenek szét, mert az nagy bajt hoz majd magával.
Csak a fiú legyen végre férfi, mert nem jobb az előélete, mint az enyém.
Csak …
Szusszanás. Délután ötbe hajlik a délután, a széken lejjebb csúszva lötyögök a multinál. Ma legalább öt posztot olvastam a szmogriadóval kapcsolatban, szóval nem fogom lereagálni még én is, főleg nem magamnak, miután kutya sem olvas magamon kívül :)
De azért hogy a faszba ne: szóval itt ülök olyan emberek között, akiknek fele legalább olyan kocsival jött be, amit be sem kellett volna indítani ma. De még csak meg sem próbálták otthon hagyni. 50%-kal sűrűbben jár a HÉV? Ki a lófaszt érdekel? Bejövök, mert Szentendre akkor is messze van. Ki kell menni az állomásig ebben a kurva hidegben, azt meg felejtsék el.
Van itt egy házaspár, akik spórolnak a BKV bérleten. Csak együtt járnak dolgozni, csak autóval, csak dugómentes időszakban. Szerintem külön TÉNYLEG nem mennek sehova, mert akkor venni kéne egy kurva bkv-jegyet. Azt meg hogyan, nem engedhetik meg maguknak. Mint ahogy azt se, hogy ma vegyenek egyet. Bocs, kettőt. Sőt,, négyet, mert haza is kell jutni. Egyrészt geci nagy spurok, másrészt meg Szegeden csak ingyenes a tömegközlekedés péntekig…
De amire ki akarok lyukadni az az, hogy szignifikáns mértékű kapcsolatot fedeztem fel a ma kocsival bejövés és a hétvégén el nem mosogatás között. Az van, hogy hétvégén ugye nem jön a takarító személyzet, és a több nyelvet beszélő, diplomás konyhaközönség nem tudja beindítani a mosogatógépet a hátsó konyhában. A mosogatógép pedig ugye véges űrtartalommal rendelkezik, csak rottyon lesz egyszer. Akkor mit csinál a több nyelvet beszélő diplomás multis? Beteszi a tányért a mosogatóba és OTTHAGYJA, bazmeg. A többnyelvet beszélő diplomás nem mosogat ám maga után, a többnyelvet beszélő diplomás bejött ma kocsival. Mert ezek bazmeg nem látnak egy lépéssel sem tovább. Nem látják, hogy annyira tele lesz a mosogató, hogy aztán már mozdulni sem lehet majd a tányéroktól és nem látják, hogy nekik most felelősségük lenne. Nem. Ugyanúgy paraszt mindahány, ahogy apám mondta, ehhez nem kell főiskola…
