harminc

Nem így akartam elkezdeni róla írni. Tényleg meg akartam várni, míg őt látom magam előtt, úgy, ahogy van. Persze az a KURVA ÉLET megint közbeszólt.

Mit lehet írni egy lányról, akivel úgy kezdődött el, ahogy elkezdődött? Hogy kicsi, szép, nőies (persze néha akkora gyerek, hogy ihaj), hogy olyan energiája van, hogy csak úgy visz magával, nagyokat nevet, és mindent megél, és végtelenül odaadó?

Abból a szemszögből nézve, hogy sikerült egyáltalán mellettem maradnia a legfőbb tulajdonsága, hogy iszonyatosan megértő. Volt megcsalva, volt, hogy ő csalt meg mást, volt szerelmes és volt mennyasszony, tervekkel, közös, berendezett élettel.

Most velem van, kibírt mindent, a némaságot felé, a belső köreimet, elbaszott bulikban az annál hangosabb részeg vádaskodásaimat.  Hazavitt, lefektett, sírt egyedül. Volt, hogy elengedett, és mégis, bevallása szerint sok boldogságot sikerült adnom neki. Ezért maradt ő velem.

Egy ekkora zakó után mit mondjak? Hogy két évig nem mondom, hogy szeretem, mert ezek szerint nálam akkor válik el, hogy mi van? Nem gondolkozom ilyeneken, mert innen nézve toltálisan elcseszett egy faszagy vagyok és értelmetlen lenne bármibe is belekezdenem. Ez az út nem járható. Most ezt a marcangolást, múltbakapszkodást nem engedhetem meg magamnak, annál sokkal nagyobb baj van.

Tegnap belegyűrtem egy poénba msnen, hogy hozzáköltözöm. Azt írta, most dobbant meg szíve napok óta először. Persze mind a ketten szörnyűlködtünk már a teljesen felesleges és megrökönyödtetően magas albipénzem miatt, amit egy panelszobára dobok ki teljesen feleslegesen, mondván, hogy azért mégsem költözöm össze mással ekkora bukás után.

De azért most lett ez kimondva először.