harminc

Olyan ez mint egy kibaszott időutazás -  nem a legjobb fajtából.

Felülsz a Népligetben tömegközlekedőre (mert ugye autód már nincs),  túléled a sofőr jobb esetben is gyilkosan camcogó reakcióját a „számlára kérem” mellékmondat után, és haza visszautazol a gyermek-, kamaszkorod és  - ne tagadjuk a nem kissé haszontalanul eltöltött éveket -  poszt-kamaszkorod helyszínére. Az úton még a „hazaúton –érzés” stresszoldó megkönnyebülése tölt el  a házikosztról való nyálcsorgató fantáziálások közben; a biztonság illúziója ringat el a buszon.

Aztán anyád ütközésig felhúz az első öt percben, és a kelletlen, szűkszavú történeteidre ijesztő bőszavúsággal előadott panaszáradat zúdul a nyakadba. Néha ez a legrosszabb, de van, amikor nem itt van a vége, mint ahogy most sem a személyes panelnyomor volt az azonnali menekülési ösztönt kiváltó tényező.

Néha a barátok a legrosszabbak.

A pénteki estét a Nyomozóra szántam. Ez mindig egy dilemma, hogy kinek adjam az igen rövidre sszabott időmet az „otthon” töltött estéimből. Most elég egyértelmű volt, hiszen Jazzel találkozom mostanában Pesten is: a barátnője fenn tanul, ergo elég sokat jár fel ő is.

Szóval elindultam este nyolckor a megbeszélt helyre, ami nem volt más, mint Nyomozó unokatesójának lakása; „összesen négyen leszünk”.  

Összesen voltunk öten, és nem borított volna ki a plusz egy fő semennyire, ha nem lett volna mindenki vám- és pénzügyőr vagy rendőr. A közös sztorizások a „mekkorát lök a Parabellum” megbeszélésében csúcsosodtak ki, és ez bizony már eléggé fájt. Az a minimum, hogy kurvára nem érdekelt, fájdalmasan untam és ezt még az első pár sör-cigi combó sem tudta enyhíteni.  Ott ültem négy lúzerrel egy vidéki kisváros Barátok köztösen berendezett trendi  lakóparki trendi lakásában és már sejtettem, hogy ennek az estének jó vége nem lehet.

Tudni, akkor tudtam egészen bizonyosan, amikor már ott ültünk az épp hogy pár létező nívósabb hely egyikén és csak húztak-húztak lefele a péntek este depressziójába.

Dühös lettem és menekülőre fogtam persze. Dühös lettem, hogy miért nem lehet ez a régi haverok önfeledt összeülése, hogy miért érzem egy-kettőre a régi görcsölést egyből? Hogy ott ülünk egymáshoz nem szólva a bőr kanapén, a house zenére süketen, a többi vadász és vadászra titkon váró, pezsgőt ivó csinibaba között. A srácok persze csajozni akarnak. Persze nem fog sikerülni, de azért persze titkon valami csodában reménykednek, amitől ez az este más lesz mint a többi.

Nem ezt akartam. Ez az ami elől -  többek között  - Budapestre menekültem.

Ugyanazok az arcok évről évre.

Ugyanazok a nők.

Ugyanzok az ismerősök.

A Csábításból ez egyik Csábító  - a helyi félceleb.

A gyúrós buszsofőr.

Lányok, akikkel voltam.

Emberek, akikről tudtam, hogy voltak egymással.

És többi, akit felismertem, mint ott tengődik ugyanazon a helyen és lassan, egymást fogyasztva kialakítanak valami bizarr belterjességet.

Ez bizony nem sweet home Alabama. Ez egy kibaszott New Jersey.