harminc

Nem, nem csak az apáinkról szól ez, anyáinkról is, de az valami teljesen más lehet - még nem tudom. Anyával kapcsolatban csak a feszültség van meg, csak a folytonos tudalatti éberség, a megszerzett rutin, hogy egyből mozdulsz, ha baj van.

Arra jó volt, hogy amikor apa meghalt, tudjak csak annyit mondani, „indulok”.

 

Kb négy hónapja lehetek együtt Szeplőssel. A ok és okozatból csendestárs lett ő bennem, amikor visszájára fordult az elszakadás Szépnevűtől. Nem sikerült, nem fogadott vissza, maradtam. Az utolsó sokk után a csapda lassan-lassan otthoná kezd alakulni. Van ágyunk- honnan máshonnan, mint az Ikeából, és ha ránézek akkor őt látom. Elfogadom, h ő van mellettem - nagy út ez a teljes elutasítottságtól. Persze erről neki csak sejtései lehetnek… bár  igazából szerintem elég sokat tudhat, csak a pontos folyamatok maradtak rejtve előtte.

Túléltük. Most akár jó is lehetett volna, vagy elkezdődhetett volna igazán jó lenni. De nem.

 

Négy napja, hajnali ötkor jött neki  a telefon. Még nem ismerem annyira, hogy tudjam mennyi rutint szedett össze idáig (ugyan egy órával később azt mondta, megtanult már pakolni), de gyorsan vette fel a telefont, és egyből kérdezte, hogy mi a baj. „Mikor?” – a második kérdésnél már tudtam, hogy komoly a dolog és nem egy ismerős került bajba hazafelé akárhonnan. Villanyt felkapcsol és hallgatózik. Kiment a fürdőbe, hogy ne zavarjon, utánamentem és ráterítettem egy plédet – elég hideg van a lakásban.

 

Apja epilepsziás jellegű rohamot kapott. Szeplős persze indult egyből haza az ország keleti végébe. Az IC-ig volt egy órája, addig oda is kellett érni, szóval pakolás, én rohantam szendvicset csinálni, mert tudtam, hogy tegnap délután óta amúgy sem evett semmit. Nem mintha ha tudna enni, de valamit muszáj lesz legyűrnie, különben őt is csak úgy szedik le a vonatról.

Azóta eltelt három nap. Vérmérgezés - életveszélyes állapotban fekszik öntudatlanul az intenzíven. Néha reménykednek, de innen messziről hallgatva a beszámolókat az újabb rohamokról, a szervi elégtelenségekről az agyvelőgyulladásról, a szeptikus gócokról; olvasva a netet, titkon nem sok esélyt adok neki, hogy visszajöjjön.

Ma Szeplős is úgy hívott fel, hogy lassan mérges lesz: aláírtak egy csomó papírt, hogy mibe is egyeznek bele. De minek? Ha el is kezd kicsit felépülni, milyen állpotba kerül, mennyire károsodott a teste, az elméje? Szeplős felidézte, hogy hányszor megígértette velük, hogy nem hagyják magatehetetlenül feküdni a kórházban, akárhol, ha esetleg egyszer úgy alakul – nem könnyű ember. (Most azt írtam, hogy nem volt könnyű ember, de nem akarom még így leírni.)

Anyukája mégis aláírta, hogy kapjot tápanyagot a vénán keresztül, meg egy csomó dolgot, ami kell ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjon és tudják kezelni. Azt mondta, nem tehetett mást, a dokik reményt adtak neki. Szeplős: persze, mert orvosok, ez a dolguk.

Nem tudom., tényleg nem. Nem tudom, hogy jobb ez így? Hogy ott vannak és ott lesznek még ki tudja hány napig és csak várnak. Nem esznek,  nem kapcsolják be a tévét, nem alszanak igazán. Csak várnak, a kórházban, otthon, minden látszattevékenységükben. Ez megesz, felőröl, megőrjít.

Nekem csak annyit kellett mondanom, hogy „indulok”. Apa nem kapott esélyt, ennyit se, és persze, ő sem úgy intézte, hogy esélye legyen.

 

Ott voltam az Alexandra áruházban a Nyugati téren, pont neki válogattam névnapjára könyvet. Megláttam Wilbur Smith új könyvét, az egyetlen íróét, akiért igazából igazán rajongott. Hazatelefonáltam, hogy megvette-e már magának, vagy anyáék megvették-e neki esetleg?

„Nem tudom, nem is érdekel” közölte Anya, épp ezer dolga volt, meg talán tesómékkal is volt valami baja, meg „apád rosszul lett, bevitték a kórházba”, rohant hát oda. Tulajdonképpen, valószínűleg már ekkor halott volt. De ezt még Anya sem tudta, vagy csak talán nem mondta, hogy mekkora baj van, ezt már sosem tudom meg. Csak annyi biztos, hogy letettem a könyvet, és elindultam a Podmaniczky felé, akkoriban a hatodik kerben laktam még Szépnevű ismerőseivel. Elindult az agyam közben, nem tudom másképpen írni, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha meghal? Hogy mennyire megváltoznának a viszonyok, dolgok, mittudomén. Mire hazaértem, meghalt.

Anya artikulátlanul ordított, zokogott bele a telefonba. Ekkor már tesóm is ott volt mellette, vele beszéltem. „Meghalt Apa?” Nővérem, az ő viszonylagos érzelemkifejezés-képtelenségében: „Igen, meg, gyere haza.”

 

„Indulok”

 

Szívinfarktusa volt. Amibe belehalt az valószínűleg már nem is az első volt, Húsvétkor biztos volt neki több kisebb is, mert Anya mesélte, hogy milyen rosszul volt, ingerlékeny és türlemetlen még az unokájával is. (És itt jön az a mondat, ami nagyon Napló-extrás, meg Fókuszos, szociodrámás, de hát így volt.) Pedig az utolsó előtti nap vitt neki egy biciklit, hogy majd megtanítja kerekezni.

Apa zseniális volt a gyerekekkel, velünk is, míg kisebbek voltunk.

Azután csak olyan volt, mint a korabeli férfiak döntő többsége: melós, elhízott, felesező szaki, akciófilmnéző Kafka-szindrómás, boldogtalanul házas férfi, aki lassan egyre kevesebbet törődött a világgal, egyre kevesebb minden érdekelte a környezetéből.

Nagyon féltem, mikor tesóm beleszülte a szülői, lakótelepi lakásba a gyerekét. Innen nézve már hálás vagyok neki: a keresztfiam visszahozta egy kicsit a családba Apát, mielőtt elment volna.

 

Ma szép idő volt nagyon. Nem tehetek róla, iszonyatosan élveztem a napsütést. Pár száz kilométerrel arrébb Szeplős pedig csak vár, most is csak vár tesójával, anyjával, hogy mi lesz; haldoklik az apja.