Ki más mondta volna meg, hogy „kapcsolatban” van, mint a Nyomozó? Nekem nincs már iwiw profilom, leszedtem, mikor Szépnevű befenyegetett a szakítás dühös-mocskolódós fázisában. Mármint, hogy ő volt ilyen szakaszban, rögtön az elején.
Szóval elhangzott a bűvös mondat, ami azonnali szimpatikus idegrendszeri reakciókat váltott ki belőlem: „Ja azt akartam még mondani, hogy tudod, hogy kapcsolatban van?”
Elkértem Nyomozó belépőjét és rámentem Szépnevű profiljára. És tényleg. Ott van.: „Kapcsolatban”. Már rég száguld minden idebenn, csak rohan az egész belsőm egyre feljebb ívelő pályán.
Tele van képekkel, amiket én csinátam még itt-ott, Horvátországban, a Budai hegyekben, Kőszegen. Ott áll az autó is, szépen beállítva a pálmafák elé a kikötőben. Annyi a kép, hogy nem is fér ki mind, lapoznom kell. És csak egy kép van a másik oldalon, a kötelező páros kép. És akkor, ott, nem hiszem el, amit látok.
A legjobb haverjával fekszenek az ágyban. A legjobb fej csoporttársával, akivel ki tudja hány éve ismerik egymást, ki tudja hányszor találkoztunk négyesben, hármasban, hányszor ittunk, itatott le, hányszor vittük egymást haza. Nekik haza, hiszen egy városból jöttek.
Segített költözni, együtt műszakiztattuk a kocsijainkat, mittudomén, mik voltak még. Nagyon benne volt az életünkben, helye volt mellettünk.
Borzasztó sokk volt. Amikor fizikailag alig tudsz mozogni. Amikor ível, csak egyre ível fel a tested idegi spirálja és a tetőponton aztán rádzuhan, lecsap rád, több tonnás pörölyként.
Épp, hogy cigit tudtam kérni, épp, hogy erővel el tudtam rejteni a remegést. Kimegyek a multi ajtaján, nyomom a gombot, csak jöjjön a lift, csak jöjjön a lift…
Rágyújtok, de olyan gyorsan szívom, hogy nem jutok el egy csendes helyre, hogy felhívjam, mert tudom hogy fel kell, hogy hívjam. Biztos kell lennem benne. Bemegyek a kisboltba, veszek egy akármilyen cigit, mert cigi nélkül nem fogom tudni megcsinálni, pedig tudnom kell, tőle kell hallanom.
Ledöbbent, hogy ezt van merszem megkérdezni tőle, de nem tette le. Dühösen mondott
két igent, hogy igen és hogy igen, jó vele. És milyen alapon kérdezem én? És, hogy mégis mit vártam, mikor én kapásból összejövök egy másik lánnyal? Majd ő örökké..? Mentegetőzök, hogy tudom, nincs semmiféle alapom erre, amit most teszek, ez nem is számonkérés, és egyáltalán a hívásért is bocsásson meg. Valahogy csak kikeveredek oda, amit pedig tudok, hogy meg sem kellene kérdeznem tőle: hogy át kell értékelnem akkor az egész két évet? Persze, hogy nem volt közöttük semmi. ’És ha nem teszem meg amit tettem, soha nem történt volna semmi köztük.’ Tudom, persze, hogy tudom, életében nem hazudott nekem és annyira szeretett, amennyire engem csak lehet. Kétségem sincs, a kérdéssel sokkal inkább azt akartam kifejezni, hogy azért mennyire bizarr és irracionális módon felzaklató ez így, hogy ők ketten együtt vannak.
Nem tudom visszaadni pontosan, hogy volt. Hatalmasakat lélegeztem és hallgattam a telefonba, mintegy sokadlagos szinten érzékeltem, hogy nagyon ki vagyok akadva, és ezt ő is megkapja most információként. Nem mintha számítana. Tudtam, hogy ebből nem hozhatok ki semmit, és hogy le kell tennem. Motyogtam mág valamit a megérdemelt büntetés gyorsaságáról, aztán sikerült letennem.
Írtam neki egy valóban rövid bocsánat-e-mailt, hogy ne haragudjon az egészért, és tudom, hogy ez a hívás is kurva önző volt tőlem. Nem válaszolt.
Be kellene fejeznem a mindenkori múlt kergetését. Jazz is ezt mondja már rég. Nem dicsért meg érte, hogy felhívtam, mondanom se kell. Őt hívtam fel mea culpázni, nem Nyomozót. Jazz mostanában az én emberem, sokkal inkább ő.
El kell engednem, el kell fogadnom. Megdöbbentő érzés még mindig, hogy következméynyei vannak a tetteimnek. Pedig már éreztem ilyet, hiszen mellé is hogy kerültem….
Ja, hát fingom nincs a bloggolásról, szóval nagyjából két hét három hét (gyors fellángolást ijesztő, ám előre kiszámítható még gyorsabb heveny leszarás követte) formázás és kisérletezgetés után fennhagytam az első bejegyzést. (Pl. azt sem tudom, hogy MIÉRT, MIÉRT lett a kurva cím ilyen elbaszott lila???! Miért?! Az "első" szép bordó szinű.)
Nem is ez az érdekes, hanem, hogy a kezdeti "annyi minden"-ből, amit le akartam írni, nyilvánvalóan nem maradt semmi mára. De legalább a felütés jó volt :)
Egy hatásos kezdet után elbukni sokkal jobb, mint ha már akkor elbasztad volna, amikor még el se kezdted.
Szóval ülök a multinál, odakinn olyan idő van, hogy az eszkimóba is belefagy a szar. Január, 2009. két hónap és itt a bűvös 30. Persze addig lefogyok, ennyi minimum elhangzott szilveszterkor,de ez sem a lényeg. Hanem az összegzés, avagy hogyan sajnáljam magamat jelenhelyzetemben, mindazon tettek miatt, amivel az eddigi legnagyobb mértékben basztam el a saját sorsomat, életemet. Nem úszom meg, egyszer túl kell lenni rajta. Őszintén nem esik jól, ha igazán belegondolok (igazán: annál jobban, hogy elmegy melletted egy ugyanolyan kocsi, mint amilyen nektek volt), akkor bele tudnék őrülni.
--
Olvasom Zolit. Van egy mániám vele kapcsolatban, miszerint szinte a klónom ő. Lófaszt, én az övé, de elég szarul sikerült egy klón, ebben egyezzünk meg. De amúgy tényleg: 29 éves, idén lesz 30, ikea és bevásárlás mániás (nyilván azt mondaná, hogy nem az), Winnetout olvasott gyerekkorában esténként (tudom, tudom, hogy kibaszott sokan olvasták azt a nyamvadt indiánregényt, de HOGY PONT A WINNETOUT hozza példaként, az a durva. Hogy ugyanazokat a dolgokat emeli ki az életéből, mint én. És különben is, a mánia lényege pont az, hogy belelát mindenbe mindent egy idő után), és hosszú kapcsolatban él pár éve. (Mint én tettem ezt annak idejében, mikor még rákattantam a blogjára.) Hogy ugyanazokat a dolgokat éli meg Björkkel, mint én tettem a szépnevűvel. Előttünk voltak Ikeában, mi utánuk mentünk a Pull&Bearbe (igazából én New Yorkeres vagyok), ugyanolyan dolgokat főztünk, mittomén.
Miután szanaszéjjel kúrtam az életem, és hogy minden sejtem csak ordított, hogy csináld vissza, mert nem jó ez így, hogy csak pislogtam itt a multinál pár órán keresztül. Ez volt az.
És az ok, amiért ezt az egészet elkezdtem írni, hogy olvasom Zolit: megtaláltam a második bejegyzést még júniusból.
Figyelem magamat, hogy most hogy reagálok rá. Csendesebben. Igyekszem felülről nézve áttekinteni az egészet, mert tényleg beleőrülök, ha belegondolok.
A túlélés érdekében inkább azon gondolkozom, hogy lesz-e esélyem választ adni ezekre a sorokra valamikor?
„Nem tudok olyan nagy dolgot végrehajtani, legyen bármi a munkám vagy a hobbim, amifelér azzal, hogy normálisan, saját elvárásaim szerint normálisan éljek, azaz azzal, akit szeretek. Lehetnék bármilyen sikeres, kereshetnék bármennyi pénzt (khm, azért persze legyen sok, rengeteg, egyébként), de ha egy üres lakásba, vagy egy alibi-kapcsolatba kéne hazamennem, ha csak "elvolnék", akkor mindig ott dobolna a homlokom mögött, hogy "jó-jó, de ez így akkor is kevés.
Kibaszott sok dolgot kell még összeraknom az életben, de végre van miért és kiért.”
Inkább azon gondolkozom, hogy lesz-e esélyem, mint hátrafele, hogy mit tettem tönkre, mert ez is egyfajta előretekintés. Túlélés. (Neked kell túlélni, mi? Hát ő mit él túl, arról még kurvára nem beszéltem.)
És erre mi történik? Rámír, hogy kifizetné a kocsiba beleadott részemet. Hetek óta nem volt semmi, azóta, hogy végképp elhoztzam tőle minden cuccom, hogy utoljára láttam őt. És éppen most, ma.
Szem behuny, fej lefeszít, nyak merevedik, a szív dobog csak dobog fel az elszorított torkon át, fel a szemem mögötti álnyugalommal borított kétségbeesésbe.
Az egyik embereket a másikak megcsalják, csúfolják, megverik, molesztálják, és még ki tudja hány különböző módon bántják, akarva-akaratlan, gyakran pusztán csak úgy, hogy saját életüket élik, bele sem gondolva a másik helyzetébe. Bántjuk egymást önigazolást, kielégülést keresve, hiúságtól elvakultan, vagy másoktól bántva, önmagunkat keresve, öntudatlanul kieresztett karmokkal.
Annyi elbaszott kapcsolatot látok, egyet se, ami működne, gyakran azon csodálkozom, hogy mi a faszom tartja össze ezt az egész társadalmat? Aztán persze rájövök, hogy az a csodaszép, ostoba, reménynek nevezett, fajfenntartó életküldetés.
Nem vagyok harminc. Elkövetni azonban már elkövettem mindent, amit egy harmadik ikszbe belépő kapuzárásos fasz csak elkövethet. A legjobb barátom szintén ugyanebben a cipőben jár, azzal a a különbséggel, hogy neki már volt felesége, a felesége volt. A másik legjobb cimborám egy tizennyolc éves lányban találta meg az Nagy Szerelmet, ő most boldog, ezáltal deviáns, vele most nem foglalkozunk.
Arról, hogy jutottam idáig, ezt írtam nemrégen magamnak, akkor, amikor még eszembe sem jutott volna, hogy épelműségem megőrzése érdekében nekem blogot muszáj írnom:
Van egy pillanat, amikor fekszel a lánnyal az ágyban – előtte, közben, utána, tök mindegy -, és rájössz, hogy a betett romantikus és/vagy szeretkezős albumból ugyanazt a számot éppen vagy tizenötödször játssza le gép.
Addig nem tűnt fel, mert annyira el voltatok foglalva egymással, de akkor hirtelen rájössz. Az is beugrik persze, hogy miért is nem tűnt fel addig, de ez más kérdés.
Nos, ha úgy nősz fel, hogy egy kapcsolatból körülbelül eddig vagy csúcson, hogy nagyjából ez az utolsó pillanat, amiben jó vagy és amit szeretsz, akkor elmondhatom, hogy viszonylag nagy bajba kerülsz a későbbiekben. Még nagyobb bajba, ha ezt a barátnőddel közös laptopon írod le a közös lakásotokban…
Ha a nullától az előbb leírt pillanatig tartó időszakot viszonylag korlátlan mennyiségben tudod és vagy is hajlandó reprodukálni, akkor elmondhatjuk, hogy a szerelembe esésben, a hódításban, abban az izgalmas, torokszorító időszakban, amikor pezseg körülötted és benned minden, a saját pályádon - és nem tovább, nem vagyunk telhetetlenek – eléggé jó vagy.
Nem is annyira a szex a lényeg, hiszen azt már sokan sok helyen elmondták, hogy az egész verbális és nem annyira verbális előjáték sok esetben jóval izgalmasabb, mint maga az egymásnak esés. Lásd azt a közkeletű - és a 13-14 éves fiúknál minden bizonnyal idegrohamot előidéző vélekedést -, miszerint egy nő sokkal izgalmasabb felöltözve, akár fehérneműben, mint anyaszült meztelen.
A játék a lényeg.
Nem azt mondom, van, akivel teljesen egymásra lehet gerjedni és féktelen, vak, őrült szexuális viszony teljesedik ki, de ha valakibe belebolondulsz, ha beleszól a szíved, már el is felejtetted a - jobb esetben - ágyban rád váró lányt.
Ám a játék a valóságban nem olyan tiszta, mint egy fasza programban. Maga az élet sem olyan tiszta, mint a várva várt játékod legújabb kiadása, ami elé borítékolhatóan odafagysz két-három hétig.
A játéknak itt bizony következményei vannak, nem lehet minden szemét nélkül folyton elölről kezdeni. A hullák és a sebek megmaradnak, az álmaid odalesznek, és sokszor belezavarodsz és megcsömörlesz az egésztől. A valóságban egy lelkiismeret nevű rémséges dologtól szenvedő kis pöcs vagy és kurvára nem puffantasz le mindenkit hátra se nézve, bal kézből, napszemüvegben.
Szóval idekint nem vagy pszichopata, bár ezt a tényt egyedül te ismered, a legtöbb lány, akit otthagytál, esküvel vallaná, hogy Joker melletted elmehet a picsába. Pedig azt hitték te vagy Batman. Erős, rejtélyes és Férfi.
Hát nem.
Az évek során lesz egy olyan meccs, amitől neked is sok lesz. Amiben mindenki veszít, amiben a könnyek és a bántások után mindenki szabadon távozik, és mégsem - mint a picivel súlyosabb amerikai filmekben. Mindenki él tovább, tanulva a leckéből, kicsit csendesebben, higgadtabban, a múltjával a háta mögött. Biztos tudnál ilyen mozikat mondani, amelyeknek így lett vége.
És itt a hiba, hogy a moziknak vége lesz, a te életed meg kurvára tart még hatvan évig. Könnyű azt mondani, hogy megtanultam a leckét, soha többet és jó útra térek. Eltelik két év valaki mellett, és szép lassan visszaférkőzik beléd a sunyiság. Mert a legnagyobb tanulság az, hogy úgy sem változol, ahogy egy magát elfogadó valaki mondta: „van egy vérmérsékleted, és kész”.
Szóval én azt mondom, hogy Rambo az én emberem, őt mindig vissza lehetett hívni. Kis hiszti, kis húzódzkodás, kis magát kéretés, hogy most mégsem akarom eltenni fél Burmát láb alól, azt mégis jöhet a nagy gyilok. Hatvanévesen is.
Aztán majd hetven évesen magamat pelenkázom kutyáktól rágva valamilyen sarokban, a Nyugati mellett.
