harminc

Ki más mondta volna meg, hogy „kapcsolatban” van, mint a Nyomozó? Nekem nincs már iwiw profilom, leszedtem, mikor Szépnevű befenyegetett a szakítás dühös-mocskolódós fázisában. Mármint, hogy ő volt ilyen szakaszban, rögtön az elején.

Szóval elhangzott a bűvös mondat, ami azonnali szimpatikus idegrendszeri reakciókat váltott ki belőlem: „Ja azt akartam még mondani, hogy tudod, hogy kapcsolatban van?”

Elkértem Nyomozó belépőjét és rámentem Szépnevű profiljára. És tényleg. Ott van.: „Kapcsolatban”. Már rég száguld minden idebenn, csak rohan az egész belsőm egyre feljebb ívelő pályán.

Tele van képekkel, amiket én csinátam még itt-ott, Horvátországban, a Budai hegyekben, Kőszegen. Ott áll az autó is, szépen beállítva a pálmafák elé a kikötőben. Annyi a kép, hogy nem is fér ki mind, lapoznom kell. És csak egy kép van a másik oldalon, a kötelező páros kép. És akkor, ott, nem hiszem el, amit látok.

A legjobb haverjával fekszenek az ágyban. A legjobb fej csoporttársával, akivel ki tudja hány éve ismerik egymást, ki tudja hányszor találkoztunk négyesben, hármasban, hányszor ittunk, itatott le, hányszor vittük egymást haza. Nekik haza, hiszen egy városból jöttek.

Segített költözni, együtt műszakiztattuk a kocsijainkat, mittudomén, mik voltak még. Nagyon benne volt az életünkben, helye volt mellettünk.

Borzasztó sokk volt. Amikor fizikailag alig tudsz mozogni. Amikor ível, csak egyre ível fel a tested idegi spirálja és a tetőponton aztán rádzuhan, lecsap rád, több tonnás pörölyként.

Épp, hogy cigit tudtam kérni, épp, hogy erővel el tudtam rejteni a remegést. Kimegyek a multi ajtaján, nyomom a gombot, csak jöjjön a lift, csak jöjjön a lift…

Rágyújtok, de olyan gyorsan szívom, hogy nem jutok  el egy csendes helyre, hogy felhívjam, mert tudom hogy fel kell, hogy hívjam. Biztos kell lennem benne. Bemegyek a kisboltba, veszek egy akármilyen cigit, mert cigi nélkül nem fogom tudni megcsinálni, pedig tudnom kell, tőle kell hallanom.

Ledöbbent, hogy ezt van merszem megkérdezni tőle, de nem tette le. Dühösen mondott

két igent, hogy igen és hogy igen, jó vele. És milyen alapon kérdezem én? És, hogy mégis mit vártam, mikor én kapásból összejövök egy másik lánnyal? Majd ő örökké..? Mentegetőzök, hogy tudom, nincs semmiféle alapom erre, amit most teszek, ez nem is számonkérés, és egyáltalán a hívásért is bocsásson meg. Valahogy csak kikeveredek oda, amit pedig tudok, hogy meg sem kellene kérdeznem tőle: hogy át kell értékelnem akkor az egész két évet? Persze, hogy nem volt közöttük semmi.  ’És ha nem teszem meg  amit tettem, soha nem történt volna semmi köztük.’ Tudom, persze, hogy tudom, életében nem hazudott nekem és annyira szeretett, amennyire engem csak lehet. Kétségem sincs, a kérdéssel sokkal inkább azt akartam kifejezni, hogy azért mennyire bizarr és irracionális módon felzaklató ez így, hogy ők ketten együtt vannak.

Nem tudom visszaadni pontosan, hogy volt. Hatalmasakat lélegeztem és hallgattam a telefonba, mintegy sokadlagos szinten érzékeltem, hogy nagyon ki vagyok akadva, és ezt ő is megkapja most információként. Nem mintha számítana. Tudtam, hogy ebből nem hozhatok ki semmit, és hogy le kell tennem. Motyogtam mág valamit a megérdemelt büntetés gyorsaságáról, aztán sikerült letennem.

Írtam neki egy valóban rövid bocsánat-e-mailt, hogy ne haragudjon az egészért, és tudom, hogy ez a hívás is kurva önző volt tőlem. Nem válaszolt.

Be kellene fejeznem a mindenkori múlt kergetését. Jazz is ezt mondja már rég. Nem dicsért meg érte, hogy felhívtam, mondanom se kell. Őt hívtam fel mea culpázni, nem Nyomozót. Jazz mostanában az én emberem, sokkal inkább ő.

El kell engednem, el kell fogadnom. Megdöbbentő érzés még mindig, hogy következméynyei vannak a tetteimnek. Pedig már éreztem ilyet, hiszen mellé is hogy kerültem….