harminc

Ja, hát fingom nincs a bloggolásról, szóval nagyjából két hét három hét (gyors fellángolást ijesztő, ám előre kiszámítható még gyorsabb heveny leszarás követte) formázás és kisérletezgetés után fennhagytam az első bejegyzést. (Pl. azt sem tudom, hogy MIÉRT, MIÉRT lett a kurva cím ilyen elbaszott lila???! Miért?! Az "első" szép bordó szinű.)

Nem is ez az érdekes, hanem, hogy a kezdeti "annyi minden"-ből, amit le akartam írni, nyilvánvalóan nem maradt semmi mára. De legalább a felütés jó volt :)

Egy hatásos kezdet után elbukni sokkal jobb, mint ha már akkor elbasztad volna, amikor még el se kezdted.

Szóval ülök a multinál, odakinn olyan idő van, hogy az eszkimóba is belefagy a szar. Január, 2009. két hónap és itt a bűvös 30. Persze addig lefogyok, ennyi minimum elhangzott szilveszterkor,de ez sem a lényeg. Hanem az összegzés, avagy hogyan sajnáljam magamat jelenhelyzetemben, mindazon tettek miatt, amivel az eddigi legnagyobb mértékben basztam el a saját sorsomat, életemet. Nem úszom meg, egyszer túl kell lenni rajta. Őszintén nem esik jól, ha igazán belegondolok (igazán: annál jobban, hogy elmegy melletted egy ugyanolyan kocsi, mint amilyen nektek volt), akkor bele tudnék őrülni. 

-- 

Olvasom Zolit. Van egy mániám vele kapcsolatban, miszerint szinte a klónom ő. Lófaszt, én az övé, de elég szarul sikerült egy klón, ebben egyezzünk meg. De amúgy tényleg: 29 éves, idén lesz 30, ikea és bevásárlás mániás (nyilván azt mondaná, hogy nem az), Winnetout olvasott gyerekkorában esténként (tudom, tudom, hogy kibaszott sokan olvasták azt a nyamvadt indiánregényt, de HOGY PONT A WINNETOUT hozza példaként, az a durva. Hogy ugyanazokat a dolgokat emeli ki az életéből, mint én. És különben is, a mánia lényege pont az, hogy belelát mindenbe mindent egy idő után), és hosszú kapcsolatban él pár éve. (Mint én tettem ezt annak idejében, mikor még rákattantam a blogjára.) Hogy ugyanazokat a dolgokat éli meg Björkkel, mint én tettem a szépnevűvel. Előttünk voltak Ikeában, mi utánuk mentünk a Pull&Bearbe (igazából én New Yorkeres vagyok), ugyanolyan dolgokat főztünk, mittomén.

Miután szanaszéjjel kúrtam az életem, és hogy minden sejtem csak ordított, hogy csináld vissza, mert nem jó ez így,  hogy csak pislogtam itt a multinál pár órán keresztül. Ez volt az.

És az ok, amiért ezt az egészet elkezdtem írni, hogy olvasom Zolit: megtaláltam a második bejegyzést még júniusból.

Figyelem magamat, hogy most hogy reagálok rá. Csendesebben. Igyekszem felülről nézve áttekinteni az egészet, mert tényleg beleőrülök, ha belegondolok.

A túlélés érdekében inkább azon gondolkozom, hogy lesz-e esélyem választ adni ezekre a sorokra valamikor?

„Nem tudok olyan nagy dolgot végrehajtani, legyen bármi a munkám vagy a hobbim, amifelér azzal, hogy normálisan, saját elvárásaim szerint normálisan éljek, azaz azzal, akit szeretek. Lehetnék bármilyen sikeres, kereshetnék bármennyi pénzt (khm, azért persze legyen sok, rengeteg, egyébként), de ha egy üres lakásba, vagy egy alibi-kapcsolatba kéne hazamennem, ha csak "elvolnék", akkor mindig ott dobolna a homlokom mögött, hogy "jó-jó, de ez így akkor is kevés.

Kibaszott sok dolgot kell még összeraknom az életben, de végre van miért és kiért.”

Inkább azon  gondolkozom, hogy lesz-e esélyem, mint hátrafele, hogy mit tettem tönkre, mert ez is egyfajta előretekintés. Túlélés. (Neked kell túlélni, mi? Hát ő mit él túl, arról még kurvára nem beszéltem.)

És erre mi történik? Rámír, hogy kifizetné a kocsiba beleadott részemet. Hetek óta nem volt semmi, azóta, hogy végképp elhoztzam tőle minden cuccom, hogy utoljára láttam őt. És éppen most, ma.

Szem behuny, fej lefeszít, nyak merevedik, a szív dobog csak dobog fel az elszorított torkon át, fel a szemem mögötti álnyugalommal borított kétségbeesésbe.