Ha a főbérlőd tékozló fia hazajön Ausztráliából a többszörösen meghosszabbított dákvízum végleges lejárta után, és tudomásod szerint kaució nélkül laksz ott, ahol laksz, akkor biztosra veheted, hogy hamarosan ki leszel rakva az utcára - ki akarna 
újra együtt lakni a kölkével oly’ hosszú, nagy kényelemben és nyugalomban töltött idő után? Peti bá, ezúton üzenem, hogy nem, nem haragszom, de kulcsot azért igazán adhattál volna.
Jesszus, ha belegondolok, hogy kulcsom se volt ezelőtt két hétig , és teljes létbizonytalanságban, lakcím és elérhetőség nélkül függtem a sors szeszélyétől egy idegen nagyvárosban… (Szeplős papíron sem létező lakótársa végre kimondta, hogy több hónapnyi ablakon kidobott lakbér után csak elköltözne. Így lett kulcsom. A cucca persze még mindig ott van)
Legalább annyit elértünk, hogy a nagy albérletvadászó szezonig kibírtuk. Egyetemisták el, Szeplős meg én be.
Hogy hova „be” azt még nem tudjuk, de persze vágyaim vannak, mikor nem voltak? Ami Szeplőst illeti, benne még mindig a közel-legyek-mindenhez típusú belvároslakó bujkál, de bizonyítván azt, hogy még mindig mennyire önző vagyok, ezt majd jól kinevelem belőle. A „be”, ha már albérlet, lehet bárhol. Ez természetesen nem igaz, mert legyen ott, ahol eddig nem voltam, legyen Budán, legyen valahol „JÓÓÓ” helyen.
Ha már albérletből albéreltbe vándorlok, legalább hadd tudjam meg milyen lakni az egyes környékeken, legalább legyen ennyi fórom, ha majd egyszer, valaha, őszükő halántékkal odajutok, hogy lakást veszek. Akkor majd tudom azt mondani, hogy márpedig én „itt” akarok egy lukat magamnak! Vagy tudjam azt mondani, hogy szarok én Budapestre és veszek a környéken valamit kecót, mert annyira megutálom addigra, hogy az se fog érdekelni, hogy egyszer valószínűsíthetően valamelyik autópálya bevezető szakaszán halok meg szívrohamban a dugó közepén.
Mert őszintén szólva írtó nagy bajban lennék, ha most kellene lakást vennem. Én egyenesen hálás vagyok, hogy csórónak születtem, hálás vagyok a genetikának és a szocializációmnak, hogy tehetségem sincs pénzt fialni, és hálás vagyok a válságnak is, hogy most nem kellett hitelt felvennem. (Bár azt mondják, hogy most kell felvenni, de én olyan sík hülye és lusta vagyok ezekhez a dolgokhoz, hogy igazán átlagmagyarnak érzem magam e téren.)
Mekkora bajban lennék már?! Mert, ha lakást veszel, akkor öcsém ott maradsz egy ideig. Hiába derül ki, hogy paraszt a környék, hangosak a hétvégék, nem tudsz mégsem olyan jól közlekedni, illetve ki tudja mennyi minden kiderülhet még, teneked akkor is ott a helyed. Egy lakást nem adsz el évenként, de nagyon ötévenként se. Ha szar, ha találtál mást, jobbat, ha elköltözik a céged, akkor is maradsz egy jó ideig ott, ahol vagy.
Persze, gondolom, a lakásvásárlók zöme, örül, ha talál valahol jó áron valamit, és van tető a feje felett és nem Havannának hívják a környéket, de én egyelőre élhetek az álomvilágomban.
Élhetek Újbudán, a lélekben Pest Belbudán, a Várban, Városmajorban, a Hegyvidéken vagy alatta egy kicsit, a végtelenbe nyúló Óbudán, hogy az egzotikusabb –kút, -liget,-völgy, -rét, stb. elnevezésű helyeket ne is említsem. Igaz, arrafele már elég nehéz kihozni egy albit havi ötvenből, ezt megadom.
Jelenleg ez az én Budapestem: tele izgalmas, lehetséges lakhelyekkel, felfedezésre váró és már felfedezett célpontokkal. Az én Budapestem még nem (és ha lesz egy, csak egy orbitális nagy szerencsém az életben, vagy kijárom magamnak az utat – nem itthon - nem is lesz,) a „kilencmillióért-20-év-hitel-30x-négyzetméter-szinte-bárhol” lakások városa.
A kollégám a kilencedik kerület mélyén szerzett 11-ért egy földszinti kb. 40 nm-es lakást., még pont a válság előtt.
Egyedül csinálja, a hitelkérelmet még csak most bírálják el, a lakást nem értékelék annyira fel, hogy megkapja a szükséges összeget, valószínű, hogy az egészből nem lesz semmi. És még szerencséje van, mert nem foglalót adott, hanem előleget, tehát visszakapja, az eddigi belefeccölt lóvét. Legalábbis nagy részét.
Szépnevűvel, mikor még Újbudán, a Kosztolányinál laktunk, sokáig néztünk egy borostyánnal befutatott, igen csinos házat, ahol egyszer csak kiírták az egyik erkélyre, hogy „eladó”. Utánanéztem, egy borzasztóan rossz elrendezésű 70 nm-es lakás volt, 24 millióért. Ez volt másfél-két éve. Szóval gondolom – válságot most nem kalkulálva - innen indulnak a dolgok.
Azt hiszem ehhez azért valóban jó nagy szerencse és jó nagy útkijárás kell…
Találtam egy tökéletes kis írást, egy ajánló előzetest a PestiEstben, ami összefoglalja az egész várost (és gondolom a többi várost is) belengő hangulatot, a tavaszvégi, nyári 
életstílust, ami úgy általában igencsak része az általam csak magyar-riviérának nevezett életérzésnek.
Budapesti korképnek is kiváló, komolyan.
Itt van e:
A megrögzött beülős április végén, május elején - de ha bolondul tavasz van, akkor még előbb - kiülni vágyik. Egyre több "Mikor nyit?" (konkrétan én is feltettem, és kb. még 4 embertől hallottam ezt pl. a Holdudvarral kapcsolatban, ami csak azért jó hely, mert a Margit-szigeten van. Leginkább az előtte lévő kolbászosnál dívik inni, a Holdudvart csak pisilésre használja az antisznob magyar.-szerk.) és "Kinyit-e egyáltalán?" (szezonérzékeny és az átlagosnál létbizonytalanabb romkocsmák és nem azok, de konkurens kiszolgálóegységek-szerk.) kérdés röpköd Budapest utcáin, a türelmetlenség fokozódik. Mert - és ebben ilyenkor mindenki biztos - ízesebb az étel és bódítóbb az ital, ha a szabadban fogyasztjuk el. Napsütéses teraszokról, kényelmetlen fa- és műanyagszékekről, zajos fesztiválhangulatról álmodozunk, aztán egyszer csak megtörténik: az éttermek, kávézók, pubok, kocsmák kipakolnak. Ki a füves-fás Budán, ki a sikátoros Pesten, ki a város tüdeje Margitszigeten és ki a poros, ám halas Római-parton. Az évnek ebben a időszakában megszaporodik a "lógósok" száma, mert - és ebben szintén sokan egyetértenek, egyetértünk - bele kell, hogy férjen a nagy rohanásba egy nyugodtan elkortyolt kávé, netán sör. Ennek köszönhetően egyre több sütkérezve szürcsölő, elégedett arcot láthatunk mindenfelé, a tél végi nyomottság szép lassan felszívódik.
Az egész csak arra jó, hogy elfedje mennyire gyík vagy egyedül. Ugyanez volt mindig , ha Szépnevű elment pár napra. Ha szabad vagy, akkor valaminek lennie kell, ZENE BE, KÁVÉ LE, ZSELÉ FEL!
Az első gondolat az, hogy valahonnan csajt kellene szerezni simán, aztán az, ez előtt, ez után be kellene baszni valakivel-valakikkel egy hatttalmas buliban, ahol aztán szintén becsajozol, mert minden álomszerűen alakul.
Azt most nem tudom mondani, hogy ez harmincévesen másképpen alakul. Tök ugyanaz a faszarc vagyok, szerintem ez lesz a zsigeri reakcióm negyven évesen is.
Azt sem tudom mondani, hogy éppen most fut ki ez a dolog szarabbul, mint ahogy szokott, mert az esetek jelentős részében régebben is úgy volt, hogy rájöttem, hogy éppen magam ellen, pont erre számítva irtottam ki minden lányt a telefonykönyvemből az erősebb pillanataimban. Felégettem minden hidat.
A haverok, ismerősök maguktól pedig kopnak el, ha nem keresed őket. Márpedig nem keresed őket, mert boldog vagy nélkülük is, mert kapcsolatban vagy, mert nem mész el sörözni hetente xszer, mert sokba kerül a barátságokat fenntartani, hiszen terveid vannak, amik még több pénzbe kerülnek. Egzisztenciát akarsz, közös életetet, és ez csak vagy-vagy alapon megy. És persze kényelmes is lettél, sokszor könnyebb nem elmenni, sok-sok energiába kerül barátságokat fenntartani.
Éppen ezért, ha úgy alakul, hogy pár napra egyedül maradsz, hiába nézed át a telefonod névjegyzékét többször is egymás után. Azt a kevés vezetéknév nélkülit sem tudod/mered felhívni, akinek még megvan a száma.
Nem fogsz dugni senkivel, nem mész el senkivel sem bulizni, filmeket fogsz nézni, chipset zabálni, morzsát és mosatlant hagyni a konyhában, üres üvegeket a kanapé előtt, és száradó zsepiket a számítógép mellett.
Teljesen üres és értéktelen vagy magadnak, és minden csak arra van, hogy ezt elfedje. A barátnőddel a mindennapok, nélküle a sok pótcselekvés, de ha meztelenséged felszínre kerül, az bizony fájóan depresszív viszketést okoz. El sem merem képzelni, h mi lenne, ha így maradnál. Pedig lehet azt kellene. Megtanulni újra magamat, az Életet.
A flip-flop évek óta fontos, hacsak nem nélkülözhetetlen kelléke a nagy magyar nyári riviéria-érzésnek, hát hódolok neki én is. A legtrendibb hosszú ideig a Brasilianas után érkezett eredeti, a 
Hát ez önmagában is gyönyörűűűűű, hogy lőttünk a szerbeknek egy lopakodót, de igazából kettőt. Nélkülünk ez sem ment volna, most kell elővenni az árpádsávos zászlót, nincs mese.
De, amikor kiírják, hogy Dani Zoltán pék, nyugalmazott ezredes, az visz mindent.
Különben nem is értem, hogy nem Trutykó találta ezt a sztorit.
http://index.hu/video/2009/05/09/aki_lelotte_a_lopakodot2/
