harminc

Ha a főbérlőd tékozló fia hazajön Ausztráliából a többszörösen meghosszabbított dákvízum végleges lejárta után, és tudomásod szerint kaució nélkül laksz ott, ahol laksz, akkor biztosra veheted, hogy hamarosan ki leszel rakva az utcára - ki akarna újra együtt lakni a kölkével oly’ hosszú, nagy kényelemben és nyugalomban töltött  idő után? Peti bá, ezúton üzenem, hogy nem, nem haragszom, de kulcsot azért igazán adhattál volna.

 

 

Jesszus, ha belegondolok, hogy kulcsom se volt ezelőtt két hétig , és teljes létbizonytalanságban, lakcím és elérhetőség nélkül függtem a sors szeszélyétől egy idegen nagyvárosban… (Szeplős papíron sem létező lakótársa végre kimondta, hogy több hónapnyi ablakon kidobott lakbér után csak elköltözne. Így lett kulcsom. A cucca persze még mindig ott van)

Legalább annyit elértünk, hogy a nagy albérletvadászó szezonig kibírtuk. Egyetemisták el, Szeplős meg én be.

Hogy hova „be” azt még nem tudjuk, de persze vágyaim vannak, mikor nem voltak?  Ami Szeplőst illeti, benne még mindig a közel-legyek-mindenhez típusú belvároslakó bujkál, de bizonyítván azt, hogy még mindig mennyire önző vagyok, ezt majd jól kinevelem belőle. A „be”, ha már albérlet, lehet bárhol. Ez természetesen nem igaz, mert legyen ott, ahol eddig nem voltam, legyen Budán, legyen valahol „JÓÓÓ” helyen.

 

 

 

Ha már albérletből albéreltbe vándorlok, legalább hadd tudjam meg milyen lakni az egyes környékeken, legalább legyen ennyi fórom, ha majd egyszer, valaha, őszükő halántékkal odajutok, hogy lakást veszek. Akkor majd tudom azt mondani, hogy márpedig én „itt” akarok egy lukat magamnak! Vagy tudjam azt mondani, hogy szarok én Budapestre és veszek a környéken valamit kecót, mert annyira megutálom addigra, hogy az se fog érdekelni, hogy  egyszer valószínűsíthetően valamelyik autópálya bevezető szakaszán halok meg szívrohamban a dugó közepén.

 

Mert őszintén szólva írtó nagy bajban lennék, ha most kellene lakást vennem. Én egyenesen hálás vagyok, hogy csórónak születtem, hálás vagyok a genetikának és a szocializációmnak, hogy tehetségem sincs pénzt fialni, és hálás vagyok a válságnak is, hogy most nem kellett hitelt felvennem. (Bár azt mondják, hogy most kell felvenni, de én olyan sík hülye és lusta vagyok ezekhez a dolgokhoz, hogy igazán átlagmagyarnak érzem magam e téren.)

Mekkora bajban lennék már?! Mert, ha lakást veszel, akkor öcsém ott maradsz egy ideig. Hiába derül ki, hogy paraszt a környék, hangosak a hétvégék, nem tudsz mégsem olyan jól közlekedni, illetve ki tudja mennyi minden kiderülhet még, teneked akkor is ott a helyed. Egy lakást nem adsz el évenként, de nagyon ötévenként se. Ha szar, ha találtál mást, jobbat, ha elköltözik a céged, akkor is maradsz egy jó ideig ott, ahol vagy.

Persze, gondolom, a lakásvásárlók zöme, örül, ha talál valahol jó áron valamit, és van tető a feje felett és nem Havannának hívják a környéket, de én egyelőre élhetek az álomvilágomban.

Élhetek Újbudán, a lélekben Pest Belbudán, a Várban, Városmajorban, a Hegyvidéken vagy alatta egy kicsit, a végtelenbe nyúló Óbudán, hogy az egzotikusabb –kút, -liget,-völgy, -rét, stb. elnevezésű helyeket ne is említsem. Igaz, arrafele már elég nehéz kihozni egy albit havi ötvenből, ezt megadom.

Jelenleg ez az én Budapestem: tele izgalmas, lehetséges lakhelyekkel, felfedezésre váró és már felfedezett célpontokkal. Az én Budapestem még nem (és ha lesz egy, csak egy orbitális nagy szerencsém az életben, vagy kijárom magamnak az utat – nem itthon -  nem is lesz,) a „kilencmillióért-20-év-hitel-30x-négyzetméter-szinte-bárhol” lakások városa.

 

A kollégám  a kilencedik kerület mélyén szerzett 11-ért egy földszinti kb. 40 nm-es lakást., még pont a válság előtt.

Egyedül csinálja, a hitelkérelmet még csak most bírálják el, a lakást nem értékelék annyira fel, hogy megkapja a szükséges összeget,  valószínű, hogy az egészből nem lesz semmi. És még szerencséje van, mert nem foglalót adott, hanem előleget, tehát visszakapja, az eddigi belefeccölt lóvét. Legalábbis nagy részét.

 

Szépnevűvel, mikor még Újbudán, a Kosztolányinál laktunk, sokáig néztünk egy borostyánnal befutatott, igen csinos házat, ahol egyszer csak kiírták az egyik erkélyre, hogy „eladó”. Utánanéztem, egy borzasztóan rossz elrendezésű 70 nm-es lakás volt, 24 millióért. Ez volt másfél-két éve. Szóval gondolom – válságot most nem kalkulálva - innen indulnak a dolgok.

 

Azt hiszem ehhez azért valóban jó nagy szerencse és jó nagy útkijárás kell…