Azon kúrom fel magam már vagy két-vagy három hete "itt benn", hogy a cég - bizonyára biztonsági és big bráder poliszí miatt - megváltoztatta a proxyt.
RegardsÉva
ZsoltX. ÉvaJunior consultant
Sorry for the delay.
Nagyjából azóta csikorgatom éjjelente a fogamat, hogy kineveztek a multinál erre a felbecsülhetetlen értékű középvezetői posztra. Azaz három éve. Nem mondom, hogy szorongásosan valaha is tünetmentes lettem volna, egy jó ideig pl. iszonyat izzadt a hónaljam. Voltam dokinál vele, aki, miután előadtam, hogy ez a feszültségtől van, hiszen elég szituációfüggő a jelenség, annyit mondott, hogy sétáljak nagyokat. Ennyi elég is egy tizen, épp, hogy húsz éves valakinek, hogy többé ne említse senkinek a problémát. (Azóta is háromszor több polóm van bármelyik csajnál.) Varázslatos módon az izzadás akkor szűnt meg, mikor elkezdtem rendesen dolgozni. A pénz magabiztossá tett. Jó volt egy ideig minden. (Tudjátok, amikor összejön minden, ez olyan sorsszerű izé, még itt Közép-Kelet-Európában is)
Ha jól emlékszem, először Szépnevű szólt, hogy iszonyat csikorgatom a fogamat (és talán már ekkor fel kellett volna nyilni a szememnek, hogy ácsi, mivé lesz ez a nagy boldogság, ha ebbe az irányba mész tovább?! Szépen el fogsz mindent baszni.
Talán. Nem tudom, soha nem is fogom megtudni.)
Az biztos, hogy Szépnevű már nincs, hogy meg-megemlítse, Szeplős meg általában alszik mint a bunda. Onnan tudom, hogy még mindig szájzáram van éjszaka, hogy például csütörtökön konkrétan délben is fájt még hátul az ínyem. Felébredésemkor hirtelen azt hittem, hogy nekem is megindult a bölcsességem, de nem. Egyszerűen csak ennyire rászorítottam.
Csikorgatom a fogamat, mert három éve irgalmatlan feszkóban élek, kezelek és elviselek szituációkat, belekerülök olyan szituációkba, amiket nem nekem találtak ki. És csinálom, viselem,
-mert semmi máshoz nem értek, mert elkezdeni valami egészen mást tanulni, az sok idő, nagy befektetés lenne, amihez nem kezdek neki.
-Mert megszoktam a színvonalat, ha még kevésnek is érzem. De mi lenne, ha ez se lenne? Folyamatosan kell a pénz.
-Mert már harminc éves vagyok, nem akarok újra kezdeni mindent.
És a többi.
Hát megy a mókuskerék, meló, napi nyolc, kilenc óra, utána kis magánélet, lakásrendbentartás, önrendbentartás, kajacsinálás, vásárlás. Másnap újra az egész. És van két szabadnap, ami elég kell, hogy legyen mindenre.
A magánéletedre.
A családodra.
A barátokra.
Magadra.
Csütörtökön utánamküldött anyám egy levelet az Axától, mert végre hajlandó voltam berakni az örökölt és eddig megkapott pénzem a bankba. Csupán egy év késés volt a történetben. Először volt az, hogy le se szartam, pedig azért kértem el, hogy nálam kamatozzon. Aztán volt az, hogy bankba ne rakd a pénzed, mert az nem jó, majd megkérdezünk egy befektetőt. Akkor egy kicsit belenyúltunk Horvátország miatt, majd szakítottam, akkor elegánsan belebasztam a táskámba, és ott is hagytam jó ideig, aztán még egy kicsit leszartam, majd jött mindenki örömére a VÁLSÁG. Na, akkor végre beraktam, de akkor is csak az AXÁHoz, mert ott legalább lekötés nélkül is ketyeg valamennyit. Lekötés nélkül, mert hátha tele lesz a faszom hirtelen és, hogy ne fulladjak meg, felpakolom magam egy repülőre Londonig, vagy kit udja hova; vagy hátha tele lesz a faszom és kocsit veszek végre. Megint. (Jelzem határozott tervek, harmincévesen.)
A boritékban az állt, hogy a Horvátország és a szakítás miatt megrövidített pénzem 5000 Ft-ot kamatozott egy hónap alatt.
Ezenkívűl ott volt még egy rajz, amit keresztfiam rajzolt, és mondta a mamának, hogy ezt küldjük el Putapesre a kelesztapámnak.
Valószínűleg én vagyok a legrosszabb keresztapa a világon.
Arról a két napról van szó, ami mindenre elég kell, hogy legyen, és ami persze semmire sem elég. ("Semmire nincs időm!") Mindig igen kevésnek bizonyul az az idő, amit például New Jersey-ben töltök. Onnan indul ki az egész, hogy sokszor leginkább el sem mennék, de azért legtöbbször becsülettel lenyomom a hétvége két napját otthon. Mondom én. Pedig nem így van.
Önző vagyok, hát esténként Jazzel, vagy Nyomozóval nyomulok,(vagy éppen az utóbbi időben újra talákoztam az Óvónővel, Aki Nagyon Okos És Iszonyat JÓ Tanácsokat Ad, Ha Rólam Van Szó. Legalább akkor nem vagyok másnapos, ha vele találkozom :) )
Jazz és Nyomozó alkoholt jelent az estek 95 százalékában, amitől másnapos vagyok, ami miatt minden perc fizikai szenvedés a keresztfiammal. Egy kisfiúra figyelni kell, matchboxozni, pályát építeni, robotozni, válaszolni, gyurmázni, egyáltalán: játszani.
Ha fáj a fejed és püffed a hasad ezek válogatott kínzások. Még soha nem voltam vele focizni. (Nem is tudok, gyerekkoromban is inkább olvastam. Suliban meg bevágtak a kapuba, azt csókolom. Ott is maradtam gimi utolsó évéig, amikor is lelkesen elkezdtem bokákat rugdosni.) Nem volt fenn nálam Budapesten, nem én vittem el vidámparkba, sem az állatkertbe. Nem vittem le biciklizni, most tanította meg az apja négyévesen. (Az is "kinn" dolgozik x éve már, csak látogatni jár haza - külön poszt)
És nem mindig viszek ajándékot neki.
Jóval kisebb volt még, amikor voltam vele kórházban. Többször is vittem őket SZTK-ba, de az a kórházas sztori kemény volt - Rotavírus. A házirovos addig húzta beutalót, míg szinte túl késő lett. Este vittük be, hogy infúzióra kössék, mert annyira kiszáradt. Csakhogy annyira kiszáradt, hogy nem találtak neki vénát, össze-vissza bökték egy rosszul megvilágított ügyeletes-szobában. Ábi egyre jobban sírt, egyre ment az idő, és tesóm, anyám egyre idegesebb lett. A tizenkettedik próbálkozás után, mondták, hogy ez így nem fog menni. Hívtak egy főorvost, hogy ugyan helyezze már fel a kanült.
Az orvos azt válaszolta, hogy vigyék át a gyereket.
Vigyék át. Másik szárny, január, este ki tudja hány óra. Mocskos módon nagyokat káromkodtam, aztán fogtam a keresztfiamat, majd vittem át a másik szárnyba. Ott mintegy háromnegyed órát kellett várni, míg a doki ráért vele foglalkozni. Egy ideig ők is a hagyományos úton próbálkoztak, majd kijött a doki, és közölte, hogy ez így nem fog menni. A fején próbálnak meg találni alkalmas helyet. Na, Ábi ekkor úgy döntött, hogy itt az idő az élétéért küzdeni. Én olyan hangot még nem hallottam embertől, disznóöléskor a lefogott állattól, legfeljebb. És tényleg, nem emberi hang volt, őrület, nem hittem el. Nővérem már régen kiment agyonbőgött arccal, ezt ő nem bírja hallgatni.
A gyerek annyira küzdött, hogy végül feladták, majd egy trükkös módszerel, csak-csak megkanülözték, de ha már sikerült, akkor jó hosszan, hogy ki ne essen. Vigyázzunk nagyon rá, mert újat nem fognak tudni kötni. Tesóm 24 órában fogta a kanült, álmában, napközben egyaránt.
Soha, SOHA nem lesz gyerekem. Anyám persze, mit mondott erre? Hogy ennél sokkal rosszabbak is vannak, ő miket élt állt velünk? Legyintett.
Ábi azért a pár óráért is hálás, amit vele vagyok. Kardozunk, Paci vagyok. Rugdaljuk, dobáljuk a labdát az előszobában. Számítógépezünk. Robotozunk. Versenyautózunk. Legózunk. Társasozunk. Én a gonosz, ő nyer. Én max kétszer, mert onnan sértődés van.
Pár óra, pedig mennyivel több lehetne. De ő szeret így is, ennek ellenére is, és kéri, hogy tegyék bele a rajzát a levelembe.
Anya is szeret, kaját csinál, ha megyek, kaját rak el, ha jövök, turkálóban vesz néha jó dolgokat, többnyire használhatatlan cuccokat, mert nem tud megszűnni gondoskodni. Hogy én is tudjam, hogy többet nem tud, de ami van, abból mindent odaad. Minden ellenére. Az összeférhetetlenségünk ellenére, a türelmetlenségem ellenére, az önzőségem ellenére, a pofám ellenére. Pusztán a tény, hogy fia vagyok, belékódolta a szeretet. És vár rám. Jó lenne végre úgy beszélgetni vele, ahogy soha nem megy. Megtanulni mindent tőle, minden receptet, minden tudnivalót, minden történetét. Hogy tudja, hogy én szeretem. Hogy ettől jó legyen neki. Hogy ne kerülhessek olyan helyzetbe, mint apával. Két éve, március végén, voltam otthon, de nem mentem haza, Jazznél aludtam. Apa utána meghalt. Nem tudom, hogy túlzás-e, bizarr-e egy szeretted halálára készülni, de azt sem gondoltam volna soha, hogy apa ilyen hamar elmegy. Anya előtt ráadásul.
Egyetlen nagyszülőm maradt -ó, istenem micsoda gén lehet az, de jó lenne, ha bennem is lenne belőle -, anyukám anyukája. A dédim is sokáig élt. A mamám öregkorában lett rákos, nem is olyan rég volt neki combnyaktörése, de él és gyógyul. Anya - a legnegatívabb, legönsorsrontóbb személyiség, akit valaha láttam, túlélt áttétes rákot, és él és küzd a megint cserére szoruló csipőprotézisével, gerincműtétjeivel. Túlélte apámat is.
Mama régen akar már látni. Látta már a dédunokáját többször is, de engem évek óta alig. Menni kéne, amig lehet.
Tőrödni kellene, amig lehet.
Jól kellene csinálni, amig lehet és amit még lehet.
Szeplős elkapta tőlem a torokgyuszit. Szerdán olyan szinten kivolt, hogy majdnem lefordult székről itt, a multinál.
Hát ehhez is én kellettem, hogy két-három év fővárosi lét után orvost válasszon magának. A doki persze rá se nézett, már jött is az antibiotikum+táppénz mindenre jó receptjével, így Szeplős otthon garázdálkodhatott pár napig. (Hazudok: ránézett. Mondta neki, hogy nem tudja, hogy sima torokgyulladás, vagy inkább tüszös mandula esete forog-e fenn, mert kis hólyagocskákat lát Szeplős torkában. Az pedig a mandulára utaló jel. Természetesen három napig hólyagocskákat néztem, hogy vannak-e, mennyien vannak, jól érzik-e magukat?) Illetve teszi ezt most is. Ugyan nem egy leányálom 36 fokos melegben egész nap a lakásban, de ennek ellenére sikerült kihasználnia a magára nyert időt.
Szeplős ugyanis végleg berendezkedett. Ennek legbiztosabb jele, hogy megjelent egy állat a fürdőszobában:
.jpg)
...csak ne kelljen megbánnom.
Kedves T-Home: szinte megilletődötten néztük két jófej alkalmazottad igyekezetét, hogy a életet leheljenek a padlás és a tévé között húzódó. mintegy 5 km hosszú, természetesen makacsul halott koax-kábelbe, majd ugyanígy a szintén életjelet nem adó Set-Top-Boxba.
Hasonló megilletődöttséggel lapoztunk át este tizenegy után a "Blue", "Spice valamint "X" elő- és utótagú csatornák zavarbaejtő túlkinálatán. Mikor olyat fedeztünk fel, hogy NatGeo Music (ez mi ez?), akkor összenéztünk, hogy a T-Home megfelelőnek találtatott. Fél órával később mikor a laza hanyagsággal csattogtattam (bizonyára tudatalatti szóválasztás) a HBO, HBO2, Comedy, meg a Cinemaakármi 1,2,3 között, jöttem rá, hogy itt bizony promózás van.
Gyorsan megnéztük, hogy mit is kapunk pontosan a digitális családi csomagban és nagy megkönnyebbüléssel olvastuk, hogy TV Paprika, meg Travel Channel, és , hogy ott van a többi okoscsatorna is.
Ezt nyilvánvalóan illik előre letisztázni, de örültem, hogy egyáltalán el tudtam intézni, na.
A nethez annyit, hogy mondtak valami egy-másfél órát, míg csak pislákolni fog a modem. Ehhez képest- vagy olyan sokáig szenvedtek - bőven megjött a világháló, míg ott voltak a legények. Bedugtam a gépbe a kábelt és VOLT NET. Ilyet sem láttam még. Semmi beállítás, semmi IP-cím, semmi protokoll buhera, semmi jelszavazás, kapcsolódás. VOLT, azt kész.
Kedves T-Home, oly drága vagy nekem, hogy hűséget is fogadtam neked, de ha ilyen jó asszony leszel, mint az első 24 órában voltál, akkor azért jóban leszünk. Lekopogom.
Történelmi napok ezek... Stabil kétszámjegy a látogatottság alatt.
Gyanús volt ez a fene nagy népszerűség az utóbbi időben. Volt olyan is, hogy kilencen is olvastak, majd át-át lépte a számláló kétszemjegyes álomhatárt (Olyan érzés ez, mint gyerekkorunkban az autókártyázáskor megkapni a mindenvivőt, mikor azt mondhatod, hogy a te autód végtelennel megy,. Olyankor nagyon istencsúcs csávó voltál. Ott ültél törökülésben a matchboxos pályának használt szőnyegen a többiek között, mégis kicsit felettük, és csöndesen mosolyogtál magadban, mert tudtad, hogy körbeversz kétszer mindenkit.)
Aztán megláttam. Ott voltam a Zolivagyokon, belinkelve az ajánlóban a többi blogger között, alatt. Naponta néztem, hogy mikor ír már valami olvasnivalót, mert elhúzott szabadságra, de azért csak nem képzeli, hogy nem ír semmit egy hétig?! (De. Szinte.)
Hát jó, akkor nézegetem, hogy ki mást, például Évit szeretem, király módon foglalja össze a gondalatait ( pl: jó bicikli csak nyomja a punám. Hát lehet az ilyet nem nem bírni? :) Erőteljesen emlékeztet Szépnevű előtti barátnémra.), meg még egy-két embert, hogy mégis mi újság másfele. Aztán az ütő is megállt bennem, ott voltam alul baszki. Szerintem száv év alatt sem vettem volna rá magam, hogy "lécci, kiteszlek, tegyél már ki." Az önmenedzselés nem az én világom.
Ja és az összefüggés: biztos onnan kukkantanak át sokan.
Mindazonáltal: köszi Björk, köszi Zoli, itt is, még egyszer!
Ja, a bénaság része: írtam mailt neki a gmailemről, hogy látom kitett, köszi, meg minden. Mondom, hát azért csak maradjunk az inkognitónál, az a biztos, legyen az aláírás "30".
Szerinted gmailen válaszolt, és a keresztnevemen köszöntött? :D
(Ez meg arra emlékeztett mikor a Nagy Lebowski belülről eltorlaszolja a bejárati ajtót, hogy ne tudják rátörni. Arra az aprócska tényre, hogy az ajtó kifelé nyílik, elég későn jön rá :)
