Történelmi napok ezek... Stabil kétszámjegy a látogatottság alatt.

Gyanús volt ez a fene nagy népszerűség az utóbbi időben. Volt olyan is, hogy kilencen is olvastak, majd át-át lépte a számláló kétszemjegyes álomhatárt (Olyan érzés ez, mint gyerekkorunkban az autókártyázáskor megkapni a mindenvivőt, mikor azt mondhatod, hogy a te autód végtelennel megy,. Olyankor nagyon istencsúcs csávó voltál. Ott ültél törökülésben a matchboxos pályának használt szőnyegen a többiek között, mégis kicsit felettük, és csöndesen mosolyogtál magadban, mert tudtad, hogy körbeversz kétszer mindenkit.)

 Aztán megláttam. Ott voltam a Zolivagyokon, belinkelve az ajánlóban a többi blogger között, alatt. Naponta néztem, hogy mikor ír már valami olvasnivalót, mert elhúzott szabadságra, de azért csak nem képzeli, hogy nem ír semmit egy hétig?! (De. Szinte.)

Hát jó, akkor nézegetem, hogy ki mást, például Évit szeretem, király módon foglalja össze a gondalatait ( pl: jó bicikli csak nyomja a punám. Hát lehet az ilyet nem nem bírni? :) Erőteljesen emlékeztet Szépnevű előtti barátnémra.), meg még egy-két embert, hogy mégis mi újság másfele. Aztán az ütő is megállt bennem, ott voltam alul baszki. Szerintem száv év alatt sem vettem volna rá magam, hogy "lécci, kiteszlek, tegyél már ki." Az önmenedzselés nem az én világom.

Ja és az összefüggés: biztos onnan kukkantanak át sokan.

Mindazonáltal: köszi Björk, köszi Zoli, itt is, még egyszer!

Ja, a bénaság része: írtam mailt neki a gmailemről, hogy látom kitett, köszi, meg minden. Mondom, hát azért csak maradjunk az inkognitónál, az a biztos, legyen az aláírás "30".

Szerinted gmailen válaszolt, és a keresztnevemen köszöntött? :D

(Ez meg arra emlékeztett mikor a Nagy Lebowski belülről eltorlaszolja a bejárati ajtót, hogy ne tudják rátörni. Arra az aprócska tényre, hogy az ajtó kifelé nyílik, elég későn jön rá :)