harminc

Én ma ILYEN sokat dolgoztam, és ez még csak két óra teljesítménye!:

Ezt innen szedtem, és ott szépen el is magyarázzák, hogy mi ez, úgyhogy nekem csak annyit kell most még mondanom, hogy az értelmére még nem jöttem rá, de nagyon faszán néz ki :)

Ebból a szempontból pont olyan, mint a vasárnapi munkavégzés, hogy van, de minek, viszont a végén nagyon jól néz ki a fizupapíron.

Épp, hogy 15-20-szal döcög az esti hídhoz képest steril állapotban lévő combino, és kinti a pillanatképek, csendéletek, mint egy végtelen, lassú zenei klip, úgy vonulnak el a villamos üvegajtaja  előtt.
Munkavédelmi sisakos, piszkos, szürke, kék és zöld ruhás melósok hegesztenek, beszélgetnek, figyelik a másikat, hurcolkodnak, dolgoznak. Nem tudom elhinni, hogy ezek a kicsi, sérülékeny, hangyányi legóemberek valaha legyőzik ezt az acélszörnyeteget.
Fáradtak, koszosak, komótosan nyúlnak a szerszámért, ballagnak, lassan kezdenek csak a feladatnak, este van. Szinte az ujjbegyemen érzem a kiszáradt bőrük sercegését, a tenyerük tuskóvá merevedett érzéketlenségét, szinte benne van az orromban az olajos-poros munkaszaguk. Nem fiatalok, a munkások mindig öregek, folyamatosan, egyfolytában öregszenek.
Mindegyiküknél, minden egyes embernél újra és újra lepörgetem, hogy kb. pont annyi idős, mint apa, vagy annyinak néz ki, és ha ő itt lehet, még élhet, akkor az én apám miért nem? Mindig ezt csinálom, mára már teljesen automatikusan megy, hogy amint meglátok egy hasonszőrű fazont, akár dolgozni, akár civilben, ordítóan olcsó farmerban, műszálas pulóverben, rossz farmerdzsekiben, pocakkal, meg a többi kellékkel, egyből…
…nem tudom, hogy a halálát kívánom-e az apámért cserébe, vagy csak simán vádolom az életet, hogy ha ő itt van az apám miért nem lehet, de valami ilyesfajta érzelemcsomag utazik fel a gyomromtól a mellkasomon át a befeszülő gégémig.
Nem értem, sőt nem is az, hogy nem értem, vagy nem fogom fel, egyszerűen túlmutat ez egész rajtam, nincsenek rá szavaim arra az állapotra, hogy ő nincs. Az agyam egy az egyben visszadobja a mélybe, megemésztetlenül. Hihetetlenül alkalmas vagyok beleragadni saját magamba.
A legmegdöbbentőbb az, hogy valahol bent, lent, mélyen, akárhol pedig mégis megvan az egész, olyan, mintha lenne bennem még valaki, akiről fogalmam sincs, de neki megvan az egész, ő dolgozza fel.
Mert csak egyetlen egy pillanat volt az, amikor teljesen, valóságosan, pörölycsapásszerűen megvolt, hogy apa már nincs többé: ott álltam teljesen értelmetlenül, az egyetlen öltönyével a kezemben egy fullasztóan kicsi és jellegtelen várószobában, anya félig öntudatlanul ült a barátnőjével a székeken. Csak álltam azzal a hülye öltönnyel, várva, hogy elvegyék tőlem, hogy talán ráadják, amit persze soha nem tudunk majd meg, mert hamvasztani viszik és kibaszottul nem is érdekelt.
Akkor és ott teljesen tisztában voltam vele, hogy ő odaát fekszik a fal másik oldalán, és ez életemben az utolsó alkalom, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Többet már nem leszek. Soha többé.
És azt a pár levegő után kapkodós, sírásfojtogatós percet azzal töltöttem, hogy az öltönyét fogtam, és vártam, hogy elvegyék tőlem, amivel egyúttal  az a pár perc is véget ér.
Valamiért nem engedtem, hogy akkor, ott sírjak, pedig jó lett volna. Utána elmúlt, csak egy nagy, alaktalan massza maradt bennem, mint amikor az Animatrixban jönnek a takarítók, és eltüntetik a nyomokat, és csak egy homályos érzet marad, hogy valami nem okés. Eltüntették azt a kristálytiszta pillanatot.
Jóval később azonban előkerült, Szépnevűvel, még a hatodik kerületi összetolt, régi rugós ágyakon fekve egyszer csak kiengedte az a valaki odabentől,  kifolyt belőlem, úgy, hogy nem is éreztem, csak sírtam, belesírtam magam a felfogásba. Valaki, valahol akkor már felfogta bennem, de azóta sem ereszti át sokszor.

Pedig itt van HD-élesen előttem, olyan pontosan el tudok képzelni szituációkat, olyan pontosan emlékezem, hogy érzem az édessavanykás, izzadságos-dolgozós, vagy hétvégén végre megborotválkozós apaszagát, látom a bőrhibáit, a fehér bőrét, a karján a soha már le nem kopó munkásbarnaságát, a megvastagodott körmét, a szeme alatti táskákat, hallom az ércesedő, játékra hajlamos hangját, figyelem a lassan hamusodó, a hullámaiért irigyelt haját, hallom ahogy prüszkölve, harákolva, orrot fújva, fingva fürdik, ahogy felszínesen, akadozva beszélgetünk, előttem van, ahogy esténként könyökével koptatja a kifeküdt nagyszobai kanapét, ahogy fáradtan, rossz szeme miatt félszemmel olvas, néha meg tévét néz, néha a  kettőt együtt.
Ha hirtelen képzelem el, egészen gyorsan, szinte hajtva az agyam, hogy minél gyorsabban csomagolja ki a képet, el-elkapom a pillanatot, ahogy lefagy a rendszer, megszorul a levegő és ég a szemem alja, aztán egyből, gyorsan közbeavatkoznak, kioldódik a fék, és továbbmegy a villamos.
Jászai Mari tér.

Nem tudom, nem érzem, újra és újra nekifutok, tudom, itt a blogon is, újra és újra leírom ugyanazt, de nekem ez nem megy, hogy nekem már nincsen apám. Ez, így harmincévesen is teljesen könnyedén visszataszít a gyerekkorba, hogy én nem tudom mit kell ezen a világon csinálni, hogy minden jó legyen, nekem kellenek ők, mert minden tőlük indul, ered, érkezik vissza, ők a megkerülhetetlen állandó az egyenletemben, ennek ellenére elfogynak lassan az életemből., mostanra csak egy ötvenhat éves fel-felbukkanó anyajelenség maradt, aki már rég feladta, sőt ő támaszkodna rám, hiszen én már nem is az ő feladata vagyok már, hanem ő az enyém.

És én csinálom is, azért megyek előre a sok rinya mellett is, és tudom, tudom, hogy mennyire eszméletlenül unalmas lehet, hogy itt mindig csak ugyanazt lehet olvasni, de muszáj újra és újra leírnom, hátha elkapom azt a folyton eltünő vékony szálat és akkor megértem, felfogom, tudni fogom, mert néha pánikszerűn leizzadok attól a gyilkos félelemtől, hogy én teljesen vakon vagyok, valami nagyon félrement, valamit rettenetesen elrontottam, de pont úgy, mint amikor diplomamunkáimat írtam, és nem voltak elérhetőek a referenseim, hiába vert le a víz, hogy ez tulajdonképpen egy nagyon nagy, értékelhetetlen szar, nem lehetett már másképpen csinálni, nem volt idő újrakezdeni, azt kellett valahogy befejezni, amibe már belekezdtem.

Az egyik éppen, hogy kettes lett, a másik ötös. És asszem az élet nem a könnyebbik szakom.


 

rendben van: rögtön harmincegy leszek. Eddig nagyon eszembe sem jutott, úgy lefoglaltak a hétköznapok, hogy  amikor betolakodott a gondolat, rájöttem, hogy ahhoz képest, ami éppen van, rendkívüli módon nem érdekel, tavaly ilyenkor már teljesen meg voltam izzadva és biztosra vettem, hogy vége van a világnak, és ezt le is írtam, többször is, most meg már nem fogom. Leírni. A blognév pillanatnyisága, esetlegessége is újra foglalkoztat, de majd megnyugtatom magam, hogy harminckilencig még meg lehet magyarázni, ott meg majd összevetem majd Zoli írásával az életem, hogy meddig is jogosult az ember blogot írni és akkor majd kitalálok valamit, de addig úgyis huszonnyolcat fordul majd a világ és az internet is háromdimenziós lesz és már nem is internetnek fogják hívni, vagy igazuk lesz a majáknak, hogy  a  jóisten, meg az a jóllakott herceg, meg Allah és a többi srác mind elfelejtett 2011 utánra naptárt csinálni, megbízhatatlan szittyós banda, és akkor le van tudva az egész blogornotról a gond.

Rögtön harmincegy leszek, soha nem ünnepeltettem magam, lassan ezt is ki kellene próbálni, de aki akár egyetlen egy darab rosszul sikerült képet is mer rólam csinálni, azt fejbebaszom, hadd legyen már végre velem is úgy, mint ahogy általában a férfiakról mondják, hogy ahogy érnek, úgy lesznek egyre jobbak. Múltkor, amikor otthon voltam, anya azt mondta, hogy kopaszodom, és én nem hittem el, hát ezért kell hazamennem, hogy ilyeneket hallgassak, legalább otthon bátorítanának, de lófaszt. Azóta mindenkivel megnézetem a fejem, és elmondatom ,hogy nem kopaszodom, de egyébként remélem tényleg nem, csak nekem ilyen tök hülye frizurám van, hogy drótegyenes és mindenhonnan belátni, de azért nyilván már és még plusz tíz fokban is sapkát hordok.

Harmincegy, irodában dolgozom, aztán hazamegyek az albérletbe, és itt jön a többi bulsit, hogy az élet értelme, meg ki mennyire hivatott, és saját sorsunk a saját kezünkben és mit teszünk vele, de én egy ilyen tökátlag, gyávás, magánakishazudós srác vagyok, akinek lassan érnek meg az igaz gondolatok, de azért majd biztos, ami biztos, csináltatok előbb-utóbb egy übermaszkulin tetkót, hogy legalább valami megtisztító lázadás nyomait magamon viseljem.

Nyomozóval március tizennyolc fele kibontunk valami értelmetlenül drága pezsgőt az őt adósrabszolgaságba döntő romlakás padlóján. Ti tudtátok, hogy egy ilyen nyolcmilliós buli, a kötelező életbiztosítással, fundamentával, meg a többi szarsággal, amit a nyakába akasztanak ilyenkor az embernek huszonikszévre az igazából harmincmillió, mert én kurvára nem számoltam ki ezt soha, de Nyomozó amennyire hülye és felszínesen anyagias, megtette. Nem kellett volna. Mindegy, legalább neki harmincegyre lesz négy fala és  rögtön négy darab ötéves terve, az is valami, el lesz látva feladattal.

Jazznek 2011-ben esküvője lesz, és még mindig hatalmas amplitúdójuk van egymásra, és tudjátok ő legalább tudja, hogy ez így jó, nem nézi bús cowboy módjára a horizontot, vagy nem mondja el, mert tudja, hogy megírom, mert egy ideje beavattam ebbe a titkomba (másodszorra, mert tavaly pont ilyenkor nem esett le neki igazán, hogy miről is szól ez a dolog) részeg voltam (elsőre is) és nem bántam meg (másodszorra sem), ennek örülök, mert ilyen ritkán esik meg velem másnap, de azért onnantól mindig meglesz ez a logikai ugrás, hogy megírom vagy nem írom, de persze most is csak közhelyesen magamból indulok, Jazz nem ilyen nyakatekerten elmebeteg, és mi azért ezt fel tudjuk dolgozni, igaz engem mindig lever a víz, amikor azzal szórakozik, hogy információmorzsákat potyogtat nem beavatott emberek előtt, főleg ha már ivott is.

Nem tudom, harmincegy azért az nyugisabb, a harmincegynél újra van tered  játszani az idővel, nem kell magad előtt igazolnod semmi nagyot, fontosat, nincs abból a kényszerből semmi, ami ezelőtt másfél-egy évvel dobolt idebenn a fejemben, mindenki előbújhat,  nincs semmi baj, több ember életét egyelőre nem teszem tönkre, fegyver letesz.

Nem poén.

Na ja, szóval ez egy akkora faszság, nem tudom ki találta ezt ez  társadalmi időmúlásosdit, nekem kurvára nem fekszik, az érettségi is puskával sikerült csak, ez a rengeteg komoly dolog nem az én pályám, nem csinálom jól, valaki meg unlockolt aztán kiengedett ide, meggondolatlanság.

Ez sem az.

Ez egy faszság, de nem akartam szándékosan nem rá nézve elmenni mellette.

Természetesen március kilencedikén  a pöcsöm is le fog fagyni, olyan hideg lesz. Tavaszra akkor ne számítson senki, én szólok előre.

hogy be van tépve a felső ajkam. Nem tudom, tegnap nőtt oda valami pattanás, amit nekem nyilvánvalóan basztatni kellett, és ettől mára úgy bedurrant, hogy akkorára nőtt, mint pigmenttel jobban ellátott embertásainknak, de komolyan, rádásul, olyan, mintha telenyomták volna lidokainnal, mert nem érzek semmit, csak, hogy zsibbad.

Ez meddig tarthat? Játszani jó vele, de ki kellene mennem ma az utcára.

Kaptam egy nagyon személyes kedvezményt, egy kupont a bookline-tól, és bevallom kicsit meg is lepődtem. Na nem attól, hogy ilyen rettenet konkrétan nekem szóló kedvezményt kaptam, hanem attól az intormációtól, amit indirekt módon a kupon tartalmaz:

Nnna, nekem eddig Dan Brown se nem  magyar, se nem szép irodalom nem volt, de  így nyilvánvalóvá vált, hogy vannak, akik ezt másképpen gondolják.

Már látom magam előtt, ahogy lecsap a témára a bulvármédia A TV2 Napló teljes stábja az USÁ-ba utazik,  a Blikk és a Bors pedig meginterjúvolja Leslie L. Lawrence valamint Vavyan Fable szintén szépirodalmárokat, hovatovább tucatnyi szakértő fogja vallani, hogy Dánielnek (csak így, hiszen a mi fiunk) egészen karakteres magyar feje van, ezt genetikailag ránézésre látni, sőt, családfakutatók szállítanak két napon belül megdönthetetlen bizonyítékokat Barna úr származására, miszerint az 1848-as szabadságharc alatt amerikai segítségért  kiküldött titkos ezredes ragadt odakint az időközbeni fegyverletétel miatt.

Na. Mr. Brown, EZ AZ összesküvés-elmélet, nem az, hogy Jézus családos ember volt, azt mindenki tudta, legfeljebb nem beszéltünk róla a kocsmában, voltak jobb pletykáink.

Te viszont lebuktál.