Épp, hogy 15-20-szal döcög az esti hídhoz képest steril állapotban lévő combino, és kinti a pillanatképek, csendéletek, mint egy végtelen, lassú zenei klip, úgy vonulnak el a villamos üvegajtaja  előtt.
Munkavédelmi sisakos, piszkos, szürke, kék és zöld ruhás melósok hegesztenek, beszélgetnek, figyelik a másikat, hurcolkodnak, dolgoznak. Nem tudom elhinni, hogy ezek a kicsi, sérülékeny, hangyányi legóemberek valaha legyőzik ezt az acélszörnyeteget.
Fáradtak, koszosak, komótosan nyúlnak a szerszámért, ballagnak, lassan kezdenek csak a feladatnak, este van. Szinte az ujjbegyemen érzem a kiszáradt bőrük sercegését, a tenyerük tuskóvá merevedett érzéketlenségét, szinte benne van az orromban az olajos-poros munkaszaguk. Nem fiatalok, a munkások mindig öregek, folyamatosan, egyfolytában öregszenek.
Mindegyiküknél, minden egyes embernél újra és újra lepörgetem, hogy kb. pont annyi idős, mint apa, vagy annyinak néz ki, és ha ő itt lehet, még élhet, akkor az én apám miért nem? Mindig ezt csinálom, mára már teljesen automatikusan megy, hogy amint meglátok egy hasonszőrű fazont, akár dolgozni, akár civilben, ordítóan olcsó farmerban, műszálas pulóverben, rossz farmerdzsekiben, pocakkal, meg a többi kellékkel, egyből…
…nem tudom, hogy a halálát kívánom-e az apámért cserébe, vagy csak simán vádolom az életet, hogy ha ő itt van az apám miért nem lehet, de valami ilyesfajta érzelemcsomag utazik fel a gyomromtól a mellkasomon át a befeszülő gégémig.
Nem értem, sőt nem is az, hogy nem értem, vagy nem fogom fel, egyszerűen túlmutat ez egész rajtam, nincsenek rá szavaim arra az állapotra, hogy ő nincs. Az agyam egy az egyben visszadobja a mélybe, megemésztetlenül. Hihetetlenül alkalmas vagyok beleragadni saját magamba.
A legmegdöbbentőbb az, hogy valahol bent, lent, mélyen, akárhol pedig mégis megvan az egész, olyan, mintha lenne bennem még valaki, akiről fogalmam sincs, de neki megvan az egész, ő dolgozza fel.
Mert csak egyetlen egy pillanat volt az, amikor teljesen, valóságosan, pörölycsapásszerűen megvolt, hogy apa már nincs többé: ott álltam teljesen értelmetlenül, az egyetlen öltönyével a kezemben egy fullasztóan kicsi és jellegtelen várószobában, anya félig öntudatlanul ült a barátnőjével a székeken. Csak álltam azzal a hülye öltönnyel, várva, hogy elvegyék tőlem, hogy talán ráadják, amit persze soha nem tudunk majd meg, mert hamvasztani viszik és kibaszottul nem is érdekelt.
Akkor és ott teljesen tisztában voltam vele, hogy ő odaát fekszik a fal másik oldalán, és ez életemben az utolsó alkalom, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Többet már nem leszek. Soha többé.
És azt a pár levegő után kapkodós, sírásfojtogatós percet azzal töltöttem, hogy az öltönyét fogtam, és vártam, hogy elvegyék tőlem, amivel egyúttal  az a pár perc is véget ér.
Valamiért nem engedtem, hogy akkor, ott sírjak, pedig jó lett volna. Utána elmúlt, csak egy nagy, alaktalan massza maradt bennem, mint amikor az Animatrixban jönnek a takarítók, és eltüntetik a nyomokat, és csak egy homályos érzet marad, hogy valami nem okés. Eltüntették azt a kristálytiszta pillanatot.
Jóval később azonban előkerült, Szépnevűvel, még a hatodik kerületi összetolt, régi rugós ágyakon fekve egyszer csak kiengedte az a valaki odabentől,  kifolyt belőlem, úgy, hogy nem is éreztem, csak sírtam, belesírtam magam a felfogásba. Valaki, valahol akkor már felfogta bennem, de azóta sem ereszti át sokszor.

Pedig itt van HD-élesen előttem, olyan pontosan el tudok képzelni szituációkat, olyan pontosan emlékezem, hogy érzem az édessavanykás, izzadságos-dolgozós, vagy hétvégén végre megborotválkozós apaszagát, látom a bőrhibáit, a fehér bőrét, a karján a soha már le nem kopó munkásbarnaságát, a megvastagodott körmét, a szeme alatti táskákat, hallom az ércesedő, játékra hajlamos hangját, figyelem a lassan hamusodó, a hullámaiért irigyelt haját, hallom ahogy prüszkölve, harákolva, orrot fújva, fingva fürdik, ahogy felszínesen, akadozva beszélgetünk, előttem van, ahogy esténként könyökével koptatja a kifeküdt nagyszobai kanapét, ahogy fáradtan, rossz szeme miatt félszemmel olvas, néha meg tévét néz, néha a  kettőt együtt.
Ha hirtelen képzelem el, egészen gyorsan, szinte hajtva az agyam, hogy minél gyorsabban csomagolja ki a képet, el-elkapom a pillanatot, ahogy lefagy a rendszer, megszorul a levegő és ég a szemem alja, aztán egyből, gyorsan közbeavatkoznak, kioldódik a fék, és továbbmegy a villamos.
Jászai Mari tér.

Nem tudom, nem érzem, újra és újra nekifutok, tudom, itt a blogon is, újra és újra leírom ugyanazt, de nekem ez nem megy, hogy nekem már nincsen apám. Ez, így harmincévesen is teljesen könnyedén visszataszít a gyerekkorba, hogy én nem tudom mit kell ezen a világon csinálni, hogy minden jó legyen, nekem kellenek ők, mert minden tőlük indul, ered, érkezik vissza, ők a megkerülhetetlen állandó az egyenletemben, ennek ellenére elfogynak lassan az életemből., mostanra csak egy ötvenhat éves fel-felbukkanó anyajelenség maradt, aki már rég feladta, sőt ő támaszkodna rám, hiszen én már nem is az ő feladata vagyok már, hanem ő az enyém.

És én csinálom is, azért megyek előre a sok rinya mellett is, és tudom, tudom, hogy mennyire eszméletlenül unalmas lehet, hogy itt mindig csak ugyanazt lehet olvasni, de muszáj újra és újra leírnom, hátha elkapom azt a folyton eltünő vékony szálat és akkor megértem, felfogom, tudni fogom, mert néha pánikszerűn leizzadok attól a gyilkos félelemtől, hogy én teljesen vakon vagyok, valami nagyon félrement, valamit rettenetesen elrontottam, de pont úgy, mint amikor diplomamunkáimat írtam, és nem voltak elérhetőek a referenseim, hiába vert le a víz, hogy ez tulajdonképpen egy nagyon nagy, értékelhetetlen szar, nem lehetett már másképpen csinálni, nem volt idő újrakezdeni, azt kellett valahogy befejezni, amibe már belekezdtem.

Az egyik éppen, hogy kettes lett, a másik ötös. És asszem az élet nem a könnyebbik szakom.