harminc

Most persze itt csipoghattunk pár órát Petőfiről és sajnos nem annyira Petőfiről, de hálistennek le lettünk keverve és már itt is van egy igazi nagypályás, akit szokás szerint nem ismerek, nem hallottam róla, de egy felületes nyomozás után még ezen a kényes és érzékeny napon is ki merem jelenteni, hogy nézzétek, Csorba László, a Nemzeti főigazgatója mekkora arc már, ahogy mesél és, ahogy benne van a sztoriban. Igazi karakter, respect. Na, ő tud dolgokat.

Nem tudom letenni azt a gondolatot, hogy mi lesz március tizenötödikén, hogy megint kivonul minden párt és mindegyik ugyanazzal az öncélú retorikával sajátítja ki magának 1848 első igazán balhés napját, meg hát az egész szabadságharcosdit.

Mindenkinek egyértelmű, hogy lesz ott egy párt akinek a szimpatizánsai mindenkinél jobban szeretnek az utcára menni és nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot. Tartsák bár rengetegen bármekkora gyalázatnak, nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy ha Petőfi nem születik abba a korba, amikor örök és hatalmas nemzeti ikon lehetett belőle, akkor most, ebben a névgyilkos tömegkorban valószínűleg csak egy szimpla, celebjobbikos lenne (bár itt kifejezetten nem az önmarketingben azért elég sikeresen gondolkodó Fankadelire gondoltam.)
 
Hagyjuk most a zsidózást, szögezzünk le annyit, hogy akkoriban sem volt teljesen kiegyensúlyozott a kapcsolat keresztények és zsidók között, és így Petőfi sem volt teljesen biztos benne, hogy hányadán is áll velük. Mondjuk  úgy, hogy nagyon komolyan hitt abban, hogy szabadság, egyenlőség testvériség, de azért előfordult nála, hogy szitokszóként alkalmazta az izraeliták közkeletűbb nevét. De haladjunk: Petőfi szerette a cigányzenét, a határok is másképpen álltak még, ezért akkor még határon belül utáltak minket, a pénzünk akkor is nagyrészt határon kívül landolt, a Habsburg is elég nagy multicég volt.  Viszont sem a miniszterelnök, sem az államfő nem tudott magyarul, ebben az egyben azért most jobban állunk, bár sokan ezt is megkérdőjelezik. Sokan azt, hogy jobban állunk, mások azt, hogy jobb-e így. Tökmindegy.

Nem ez a lényeg, hanem a "mi lenne, ha" örök dilemmája. Mert volt akkora szerencséje, hogy jó korba született, mert bizony jó korba született, nem akart volna máshova születni, biztosra veszem, hogy teljesen elégedett azzal a halhatatlansággal, amit megszerzett magának.
Jó korba született, mert  - hát ezt nem lehet nem pátoszosan fogalmazni - nem magyar volt a magyar ellensége, hanem azok kurva labancok, nem feltétlen a bécsi forradalmárok, hanem A labancok. Szerencsések voltunk, mert az ellenségkép a határon kívül volt - mert úgy látszik ellenségkép nélkül nem megy. Az Egyesült Államok is kénytelen volt újat keresni a hidegháború után, akkor Magyarországnak ne lenne ilyenre szüksége? Erről szól az egész történelem: csak meghatározott vonalak mentén tudjuk definiálni magunkat, csoportunkat, hovatartozásunkat. Kell, hogy valaki ellenében határozzuk meg önmagunkat, ettől megy a szekér. Gyerek a szülő ellenében, csoportok más csoportok ellenében, korok a más korok ellenében. Kell tudnunk, hogy mik NEM vagyunk, úgy tűnik sokszor inkább ezt akarjuk tudni, semmint, hogy azt, hogy mik vagyunk: beérjük ennyivel.

Petőfi szerencsés volt, mert az ellenség kívülről érkezett, volt ellenségünk egy nehéz időszakban, vagy inkább azért volt nehéz időszak, mert volt ellenségünk. Mindegy is. De tegyük fel, hogy nem ilyen szerencsés, tegyük fel, hogy van az egyik pesti gettóban egy huszonéves fiatalember, szláv származásra utaló névvel. Született lázadó, verseket ír, tehetséges, nagy egyéniség, vezéregyéniség.
Mi lenne vele, ha most kellene neki Valakinek lennie, ha most kellene tisztán látnia?
Politizálna az biztos, hangos lenne, mint az állat, de mennyi esélye lenne, hogy jól döntsön, hogy az eggyel utánunk következő kis kor nagy korként lássa ezeket az éveket és benne őt az egyik legnagyobbnak?

Jó, tudom, nem szavalt a Nemzeti lépcsőjén

Szerintem nem sok, de persze ez csak az én véleményem, nem vagyok sem Petőfi-kutató, sem történész, csak egy túl sokat mélázó blogger, aki a hosszúra nyúlt kamaszkorának eleve elutasítása után talán-talán még a kokárdát is feltenné, ha a "magyar hazának" nem lenne alapvetően más, szerencsétlen csengése, mint "szerencsésebb" 162 évvel ezelőtt.

Nagy tehetségem van emberek kényszeres bámulásában, nem tudok betelni egy-egy érdekes arccal, jelenséggel, egyéniséggel, legyen az nő vagy férfi. Kiváncsi vagyok, meg akarom vizsgálni, megismerni, beszélgetni vele, megérteni, ha lehetne, megérinteni, benyomni az arcát, megfogni a ruháját, megállítani, körbejárni, lefotózni aggyal.

Odalenn vagyok a teremben, hogy miért azt ne kérdezd, mert a rosszulét határán édesjóóanyámokat böffentek titokban a másfél órával azelőtt nyomorkuponból megebédelt mekikajától. Inkább csak tévelygek, mint edzek, nem tudom, hogy gondoltam ezt komolyan. Ha már csak inkább üldögélek, akkor nézelődöm, és hamar be is fogom az engem érdeklő egyedet. Haverral van (értsd: plusz bátorságadag), az is ugyanolyan, de ez a srác érdekesebb. Szép, férfiszemmel is. Félhosszú, szőke haj, szobor arc, durcás száj, durcás tekintet, ettől olyan gyerek az egész, meg hát nyilván fiatalabb is mint én. Tudja, hogy szerencsés, ezért növesztette meg a haját is, látni rajta.  Így kicsit olyan Jared Letos a Trójából, vagy a Nagy Sándorból. Harmincmásodpercenként kényszeresen elsimítja egyik füle mellett a tincseket. Be van sózva mindegyik, kurva hangosak, járkálnak föl-alá, tele van velük a terem, pedig lenne miért csendben lenni, vannak tőlük jóval profibb arcok odalenn. Nem érzik, teljesen vakon vannak saját maguktól, az én radarjaim azért fogják, hogy a fél banda kidobná őket a faszba szívük szerint, de szombat van, rögtön négy, lassan menni kell, hát leszarja mindenki, májerkodjanak a kis köcsögök. Azok meg tolják, megy valami rájzefem zene, kicsit beleszeletelnek a levegőbe, dumálnak, a szükségesnél harsányabban nevetnek, lassan, de szélesen, kötött mozdulatokkal gesztikulálnak, a terem másik végében is érezni a hajógyárdiszkók és az erőltetett tesztoszteron szagát. Igazából levenni sem tudom róluk a szemem, teljesen leköt, hogy lehetnek ekkora parasztok, hogy zéró darab szociális ingert vesznek fel. Valami ismerős überelésén megy témázás, de ugyanígy beszélhetnének valami buliról, vagy valami kiscsaj megszúrásáról, lényeg, hogy hallja mindenki. Ezek azok a csávók, akik tényleg nem érzik, nem szagolják ki, hogy baj van, aztán egyszercsak agybalövi őket valami igazi rosszarc.

Én kitartóan próbálkozom a fekvenyomással, de az emberek lassan szedelőzködnek. Ahogy ürül a tér, úgy veszik egyre inkább át a területet: trikó lekerül, mászkálás felerősödik, alibi egykezes gyakorlatok a tükörrel szemben, egyértelműen élvezéshatáron vannak a saját látványuktól, már konkrétan kiabálnak és kb. itt lesz kurvára elegem belőlük.

Csak egy maflással kezdeném, egy  olyan igazi megalázó csattanós legyintéssel csak, hogy lássam, ahogy meglepődik, ahogy nem tud válaszolni, mert lefagy, és ahogy ez még jobban megalázza. Aztán elkezdeném ütni, lassan, módszeresen kiélvezve minden pillanatot, ütném amíg él, na jó, amíg befosik és sírni kezd és megigéri, hogy soha, de soha többet nem lesz ilyen nagyarcú gyík és visszamegy az iskolába és jó ember lesz belőle.

Szerintem Anakin túl sok mekikaját tolt, attól lett ő olyan génmanipuláltfejű gonosz, meg berekedt és megfázott a sok hideg kólától.

Böff, megmondtam a frankót.

Vagy heten, de inkább még többen állunk sorban a Tesco Express pénztársikátorában, a térelválasztó plexi mellett, egészen az újságosstand végéig. Valaki fizet, valakik beállnak a sorba hátul, végtelenített a szalag.

Tesco. Nemrég nyílt a Kolosyn,  jelezvén, hogy magával mit kezdeni hosszú ideje nem tudó központ mintha lassan mégis magára találna. Vagy őt találták meg újra az emberek.

Tesco. Örültem neki én is, mert ez ilyen McDonald's-os, globalizációs öröm- és biztonságforrás, hogy mindig tudod, hogy mit kapsz és nagyjából mire számíthatsz. Tesco. Olcsóbb élelmiszer, zöldség, konzerv, pia,  hús, vajkrém, mosószer, minden hülyeség, minden egy  helyen, és tényleg: kiszámíthatóság, a biztonságérzetet adó, megszokott ritmus. Mindez úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér, és mi ott is állunk idomítottan, zsibbadtan, elégedetten, nem gondolkozva, mert nincsenek választásaink. A döntéseinket elénk hozták, ide a Kolossyra is, jó ez így, munkából hazafele menet ki akarna mást,ennél többet? Sorbanállunk.

Ez bennem valahol ugyanaz a tánc, mint ami bármi másra is újra és újra előjön, ugyanazon a pályán fut végig a mocorgás, hogy nézz már körül, nézz fel, ismerd fel, hogy mi van! Nem akarok itt lenni, nem akarok részese lenni, kívül akarok lenni, magamat akarom, és egyszer csak eljön az a pont, amikor lehetsz bárhol, de nem érdekel. Fogod magad és kilépsz. Kiálltam a sorból, visszatettem mindent, és kikéredzkedtem az sorbanálló emberek mellett sasszézva. Nincs az az isten, hogy én ezt végigálljam, hogy itt vegyem meg a felvágottat, nem kell a Tesco, lázadó vagyok.

Bementem a Matchba, ami onnan harminc méterre haldoklik hónapok óta. Gondolom a kegyelemdöfést az erősebbik, agresszívabb lánc adja  meg hamarosan.

Konkrétan elmúlásszaga van az áruháznak. Senkit nem látni a sárga neonfény alatt, a polcok tele mindennel, én vagyok az egyedüli vásárló. Bizarr, szürreális pillanat. Hátramegyek a csemegepulthoz, és végre valaki regisztrálja, hogy ott vagyok: hátulról előjön egy jobban öltözött fiatal férfi, nem az a tipikus kötényes, fehérköpenyes pultos valaki. Biztos az üzletvezető, a többieket már elbocsátották, leléptek,  ki tudja? Kiszolgál, én meg közben elképzelni nem tudom, hogy ki fogja megvenni ezt a rengeteg hengeres húst.

Előremegyek a pénztárhoz, és úrrá lesz rajtam a gondolat, hogy rohadjak meg, ez olyan lesz mint mamáméknál a faluban, hogy mindenhol ugyanaz az ipse fog kiszolgálni, és idióta módon, kisebb módosításokkal újra és újra eljátsszuk az eladó-vevő féle szerepjátékot. És igazam lett: a csávó amint biztos lesz abban, hogy mást nem fogok venni, leveszi a köpenyt, és már siet is előre.

- Nem szabadulsz tőlem! - vigyorog egyet, nekem meg nem jut eszembe semmi frappáns, az meg túl direkt lenne, ha megkérdezném, hogy mikor zártok be. És ennél a pontnál tulajdonképpen  be is ismertem magamnak, hogy a Matchnak szurkolok a pár méternyire lévő zsúfolt és túl sikeres Tesco ellenében.

Mert, soha nem voltam győzelemre kódolva. Nem tudtam cselezni, kapura törni, védő vagy kapus voltam mindig, válságmenedzselő, védekezve hatékony, hárítva agresszív.

Kivédeni, hárítani, túlélni. Én ilyenkor élek igazán, amikor felém tart a labda, szorít a határidő, sarokba szorítva, hátat a falnak vetve, az utolsó vonalon állva. Amikor van miért küzdeni... de többet szerezni, előnyhöz jutni, teret nyerni? - nem. Én másképpen, mástól mámorosodom.

Amikor a már kifacsart grapefruitot csavarod, összenyomod egészen, akkor sűrűsödik be a húsa, csak akkor látszik, hogy van még benne valami, amikor a végéhez érsz. Elbújt a rostok közé, látszatra már nem adhat semmit, de ha nagyon-nagyon szorítod, kiderül, hogy van még benne élet. 

Én mindig a veszteseknek drukkoltam, nekem csak piros, fehér és kékszínű csapatok játszottak a tévében, azért szorítottam, hogy 2-1-ről egyenlítsenek azok, akik  vesztésre állnak.

Hazafele ballagva aztán idővel rájövök, hogy bazdmeg, ez csak két külföldi áruház, én meg csak húsz deka sajtos tavaszit vettem, nem világvégét.

Ez vagyok én.

A hatodik részt nézem, és azt hiszem már járunk ott, hogy bevalljam magamnak, hogy Kate, Jake, Sayid, Sawyer, meg a többiek bizony elfáradtak.  Kimerülten, össze-vissza rohangálnak a dzsungelben, John próbál még kurvára rejtélyesen nézni-mosolyogni, de azt hiszem már nem hiszek neki(k). Akár a harmadik évadban is lehetnénk, ugyanezt csinálták - megállás nélkül olyan dolgokat, amiket maguk sem értettek. Olyan utasításoknak engedelmeskedtek, amit nem magyaráztak el nekik, de egye fene, megtették és közben rengeteget éreztek.

Most nem flashback vagy flashforward a menő, hanem az alternativ jelen, de ez mára csak egy hiteltelen, izzadságszagú csavarintás. Szóval szerintem lapozzunk, jöjjenek össze, akiknek össze kell  jönniük, haljanak meg a férgek, kérlek benneteket, már ne jöjjön senki erre a nyomorék szigetre, ne fedezzenek fel több épületet, amit négy-öt éve folyamatosan és véletlenül nem vettek észre, és magyarázzátok el azt a kurva nagy titkot, a számokat, a négy lábujjat, hogy miért nem öregszik a Nagy Mellékszereplő, és, hogy ki a picsa az a Jacob meg az összes többi rejtélyt, amit elhagytatok útközben, plíz. Köszi. Néznék már mást is.