Ugrás a tartalomhoz
már. 14. 2010

Petőfi jobbikos lenne?

Nem tudom letenni azt a gondolatot, hogy mi lesz március tizenötödikén, hogy megint kivonul minden párt és mindegyik ugyanazzal az öncélú retorikával sajátítja ki magának 1848 első igazán balhés napját, meg hát az egész szabadságharcosdit.

Mindenkinek egyértelmű, hogy lesz ott egy párt akinek a szimpatizánsai mindenkinél jobban szeretnek az utcára menni és nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot. Tartsák bár rengetegen bármekkora gyalázatnak, nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy ha Petőfi nem születik abba a korba, amikor örök és hatalmas nemzeti ikon lehetett belőle, akkor most, ebben a névgyilkos tömegkorban valószínűleg csak egy szimpla, celebjobbikos lenne (bár itt kifejezetten nem az önmarketingben azért elég sikeresen gondolkodó Fankadelire gondoltam.)
 
Hagyjuk most a zsidózást, szögezzünk le annyit, hogy akkoriban sem volt teljesen kiegyensúlyozott a kapcsolat keresztények és zsidók között, és így Petőfi sem volt teljesen biztos benne, hogy hányadán is áll velük. Mondjuk  úgy, hogy nagyon komolyan hitt abban, hogy szabadság, egyenlőség testvériség, de azért előfordult nála, hogy szitokszóként alkalmazta az izraeliták közkeletűbb nevét. De haladjunk: Petőfi szerette a cigányzenét, a határok is másképpen álltak még, ezért akkor még határon belül utáltak minket, a pénzünk akkor is nagyrészt határon kívül landolt, a Habsburg is elég nagy multicég volt.  Viszont sem a miniszterelnök, sem az államfő nem tudott magyarul, ebben az egyben azért most jobban állunk, bár sokan ezt is megkérdőjelezik. Sokan azt, hogy jobban állunk, mások azt, hogy jobb-e így. Tökmindegy.

Nem ez a lényeg, hanem a "mi lenne, ha" örök dilemmája. Mert volt akkora szerencséje, hogy jó korba született, mert bizony jó korba született, nem akart volna máshova születni, biztosra veszem, hogy teljesen elégedett azzal a halhatatlansággal, amit megszerzett magának.
Jó korba született, mert  - hát ezt nem lehet nem pátoszosan fogalmazni - nem magyar volt a magyar ellensége, hanem azok kurva labancok, nem feltétlen a bécsi forradalmárok, hanem A labancok. Szerencsések voltunk, mert az ellenségkép a határon kívül volt - mert úgy látszik ellenségkép nélkül nem megy. Az Egyesült Államok is kénytelen volt újat keresni a hidegháború után, akkor Magyarországnak ne lenne ilyenre szüksége? Erről szól az egész történelem: csak meghatározott vonalak mentén tudjuk definiálni magunkat, csoportunkat, hovatartozásunkat. Kell, hogy valaki ellenében határozzuk meg önmagunkat, ettől megy a szekér. Gyerek a szülő ellenében, csoportok más csoportok ellenében, korok a más korok ellenében. Kell tudnunk, hogy mik NEM vagyunk, úgy tűnik sokszor inkább ezt akarjuk tudni, semmint, hogy azt, hogy mik vagyunk: beérjük ennyivel.

Petőfi szerencsés volt, mert az ellenség kívülről érkezett, volt ellenségünk egy nehéz időszakban, vagy inkább azért volt nehéz időszak, mert volt ellenségünk. Mindegy is. De tegyük fel, hogy nem ilyen szerencsés, tegyük fel, hogy van az egyik pesti gettóban egy huszonéves fiatalember, szláv származásra utaló névvel. Született lázadó, verseket ír, tehetséges, nagy egyéniség, vezéregyéniség.
Mi lenne vele, ha most kellene neki Valakinek lennie, ha most kellene tisztán látnia?
Politizálna az biztos, hangos lenne, mint az állat, de mennyi esélye lenne, hogy jól döntsön, hogy az eggyel utánunk következő kis kor nagy korként lássa ezeket az éveket és benne őt az egyik legnagyobbnak?

Jó, tudom, nem szavalt a Nemzeti lépcsőjén


Szerintem nem sok, de persze ez csak az én véleményem, nem vagyok sem Petőfi-kutató, sem történész, csak egy túl sokat mélázó blogger, aki a hosszúra nyúlt kamaszkorának eleve elutasítása után talán-talán még a kokárdát is feltenné, ha a "magyar hazának" nem lenne alapvetően más, szerencsétlen csengése, mint "szerencsésebb" 162 évvel ezelőtt.

süti beállítások módosítása