harminc

Rohadtul nem vagyok koránkelő. Pont.

És a szófosásaimtól szokatlan módon ezzel az első mondattal meg is érkeztünk a kulcsmondathoz, mert az, hogy meglehetősen elutasító vagyok a koránkeléssel kapcsolatban, azt okozza ,hogy ez az elutasítás rajtam marad a nap többi részében is. A "nincs kedvem ...-hoz, -hez, -höz" hangulatról van szó, ismeri mindenki, gondolom. Onnan tudom, hogy itt a hiba, mert ha meg is úszom azt, amihez nincs kedvem és teszem azt otthon maradok, ergo szabadon választhatok a nekem tetsző tevékenységekből, sem lesz igazán jobb sokszor. Nem mondom, hogy nem hatalmas érzés egy rádzuhant tizenegyórás alvás után  az ágyból rácsodálkozni a délelőttre, vagy egyszerűen csak ágyban maradni és nyújtózkodva dögleni egy könyv meg egyéb luxuscikkek között, de a ha egyszer-egyszer úgy esik, hogy kidob az ágy reggel öt-hat fele, akkor egy egészen új és jobb és tisztább világ köszön rád.

Először is tényleg eléggé valószerűtlen látvány az üres utca, a reggeli szürkület, meg esetleg a napfelkelte, döbbenetes a felismerés, hogy ekkor is van élet a Földön, szívható a levegő, az épületek ugyanúgy állnak, madarak is a helyükön, csak az autók alszanak.
Ha ezen túljut az ember, lassan elkezdenek helyére kerülni a dolgok, mint A Tökéletes Tetrismenetben - ilyen biztosan mindenkinek volt legalább egyszer. A bántóan korai kelés azért elég zilált foghíjakat hagy maga után, de ez után, mintha tudná a gép, hogy mit kell adni: odafér fekvő L-alakban a teregetés, kockában a borotválkozás, pont becsúszik mellé egy álló négyeses index-olvasás kávéval, van helye a kereszt alakú körömvágásnak, nem hibádzik a többi forgatható kis kettes tevékenység sem (egyéni ízlés szerint) ,de ami biztos, hogy az egészet nyugodt, stabil józansággá teszi az egymás utáni három fekvő négyes: reggeli, beszélgetés, fürdés és a sietség nélküli készülődés.

Elválasztóvonal ez, nyugodtan, összerendezve indulhatsz a munkába, úgy is érkezel meg. Nem ziláltan ülsz a helyedhez, neked ez már egy folyamat része, nem a kapkodós kezdet. Pakolhatsz rá eleget, nem fog dülöngélni - mert ez itt már építőkockás-játék, durván 3D-ben.

Mindennek van egy alternatívája, amikor átmész Vasemberbe és egy viszonylag gyors nekirucázás után ott találod magad egy úszómedencényi hideg vízben és megfontoltan tempózol. Ez minden második faszább hollywoodi krimis filmben megvan, hogy egyedül úszik a főhős a reggeli sportlétesítményben, ezzel bizonyítván, hogy mekkora ember, 500 testhossznyira minden normál halandótól. Én erre vagy négyszer voltam képes életem során, nyilván míg New Jersey-ben laktam, mert Budapest uszodahelyzete - hát mit mondjak- eléggé fokozódott. De az a négy Esemény csodaszép volt. Friss és kifejezetten energikus vagy, amikor végzel, lépteidben ott van az a ruganyosság, amit ezúttal nem kifejezetten a nagyképűség okoz, hanem egy csendesebb magabiztosság, elégedettség, hogy megcsináltad és tudod, hogy végre valami jót csináltál magadnak. Kicsit szürkébb élmény, de majdnem ugyanilyen jó reggel elmenni edzeni. Elkerülni a sok szájban, agyban, testben erős embert, lazábban mozogni a teremben (a póló ekkor is fennmarad!), egyedül vasazni, majd testben fáradva, elmében frissedve bemenni gályázni. Működik. További szép napot!

 Két ilyen remekbeszabott alfahímnek egy ideális világban alanyi jogon utalnak ki 17 éves korukban egy Aston Martint, hogy velük együtt nemesedjen (mondjuk én egy Maseratit kértem volna, nem tehetek róla.) Legkésőbb három évvel ezután egy illetlenül nagy uszómedencével ellátott penthouse lakosztályt, hetente két cicalányt (esetleg tuningolt verziójú vadmacskát), de csak azért ennyit, hogy ki ne égjenek, természetesen egy "minimum a duplája" összegű zsebpénzt, egy csomó mindenre jó plasztikkártyagyűjteményt, klubtagságokat, vitorlást, egy süppedősszőnyeges irodát valami felhőkarcolós kilátással, meg a végére egy hercegi címet Monacóra érvényesítve. Mindezt természetesen rázva, nem keverve.

Ha a valóságot nézzük, az is szívfájdítóan férfias volt, ahogy ott ültünk Nyomozóval, két üveg sörrel, cigit mélán tartva az ajándékba kapott korai kilencvenes éveket idéző lilás autós plüssszövetes sarokgarniturán. A megrendítően üres és lelakott lakásban ez volt a legmodernebb darab - minket is beleértve.

Előttem van, ahogy kb. tizenhét évesen szintén valami piával ülünk az egyik felüljáró töltésoldán, ugyanígy bagózunk és nagy lendülettel beszéljük, hogy mikor, hol fogunk tartani, meg ígéretet és fogadalmat teszünk.

És itt vagyunk. Nyomozó kevesebb hajjal, több kilóval, én izmosabban, szőrösebben. Ő 18 nappal előtte, én meg már benne a 31-ben.

Nem is kellett mondani semmit, a napi céges idegbajtól, elintéznivalókkal a hátunk mögött, és a holnapiaktól már előre fáradtan ülünk, aztán egyszer csak egymásra nézünk, és pontosan tudjuk, hogy mind a kettőnknek ugyanez jár a fejében, vigyorgunk egyet, koccintunk, aztán hátradőlve nézzük a sárga fényben a madárlábnyomosra hengerezett falatt. Az egyikünknek legalább megvan az egészből valami. Nem lehet elmondani, hogy mennyire nem így terveztük, mennyire másképp akartuk - de itt vagyunk.

Ez minimum egy Soproni reklám. Vagy Arany Ászok. Igazából valami olcsó német sört ittunk. Mindegy, el kellene adni.

Később lementünk a legújabb törzshelyünkre, megittunk még két sört, egy tequilát, egy whiskyt a maszkulinitás végett, aztán csúnyán berúgva hazaballagtunk.

Persze, ha már ott voltam, dokumentáltam a penthouse appartman látnivalóit, hiszen mit sem ér a férfias sárm hozzáillő kiegészítők nélkül, hát itt vannak alul a bugyinedvesítő részletek.
Kamerák mögött a félmosoly, előttünk a sunset, fenn a napszemüveg, nadrágban a többmillió dollár szaga. A zsebében mármint. Hagyjuk.

OO-oo-oooh, I got a rocket!

Semmi frappánsvicces, csak néma döbbenet

Én így hagynám és megnyitnám az első "vidéki" romkocsmát

A művész tehetséges, a gépje nem az

Erről beszéltem

És a végére: az érdekes nevű szomszéd

Hoppla, Zoli most jelentette be, hogy holnaptól számítva egy hónapig legalább minimum 10 perccel többet fogok naponta dolgozni. Pedig még az órákat sem állítottuk át.

Baszki, kemény lesz ez a tavasz.

autóporszivózásnál előbukkanó kőművesdekoltázsok képében jött el. Annyian voltak, hogy  nem találtam helyet a kocsimosó előtt és sajnos volt időm nézelődni. Majd jött egy eddig soha nem látott méretű Buick Escalade, benne egy feltűnően gyönyörű nő, és a seggekből egyből arcok lettek... Pedig nem kellett volna csodálkoznom ezen a benga nagy SUVon, hiszen New Jersey-ben vagyok éppen.

A tavasz az, amikor a naptól csillogó vörös ördögben, lehúzott ablaknál megszólal a Goldfrapptol a Rocket, és én egyből Michael J. Fox vagyok 1985-ben, rágózva vigyorgok kifele New Jersey külterületeire. Oo-oo-ooh, I got a rocket! (Meg ne szólaljon senki, tudom)

Hogy egy kicsit azert kemenyebbre váltsunk, de a száguldásban lassulás ne essék betettem meg a Air France-tól a June Eveningset. Az odavagott nagyon.

"Egy hetem MARSA GIRID, Egyiptomi haditengerészet bázisa

2009.05.06. (956. nap)

Reggeli: májkrém, kétszersült; hagyma,

De. erős ÉNy szél,

Motor ellenőrzés, tisztítás, gyertyacsere; radarreflektor alsópontjának meghúzása, takarítás, étel ellenőrzés, sajnos néhány keksz kukacos lett, ruhák szárítása.

Ebéd: Dhali Crackers

11 körül átjött Abdarahmen, a hadihajó fiatal kapitánya és beszélgettünk a hajókról és a vitorlázásról. Ő is vitorlázik, 470-essel, versenyszerűen. Kairóban él a feleségével és két lányával. A munka beosztása: 15 nap a bázison itt, egy hét otthon.

Adtam neki egy listát milyen élelmiszerekre lenne szükségem. A partra nem mehetek, ami kicsit zavar, de lekötöm magam a hajó körüli munkákkal.

AKU=13V a napelem jól tölt.

1230UTC 14,292MHz, HA5CAR(5,9); HA5HS(5,9), YO2AAG(5,8), HA5CDM Attika, Bp (5,6); A köv. napokban marad a szeles idő; A gyomorrontásomat rummal kezelem, a Tisza partról azt üzenik, hogy „a pálinka kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság” :-)

Du. kötélmosás, korlát javítás,

Abdarahmen hozzám evezett és meghozta az élelmiszert: zöldség/gyümölcs/ tejport/ tojás 6USD. Estig maradt teáztunk és beszélgettünk az Egyiptomi életről. Jelenleg a fokozata kapitány, de 51 évesen lehet már admirális is. Alexandriában szokott vitorlázni 470-eseken és persze versenyeznek is. Mesélt az egyiptomi jó búvárhelyekről és az éjszakai életről.

A ceruza akkuk túlmelegedtek és késő vettem észre: tönkrementek. Kell vennem ceruza elemeket. A GPS-be ezt használom.

Vacsora: noodles, főtt tojás, zöldségek"

A www.meder.hu-ról

Ha van egy könyv, amit nem fogok megvenni, az Méder Áron könyve. Ő az az ember, aki 1979. november 15-én született és 2006-ban elindult egy valószerűtlenül kis vitorlással a saját világegyetemébe.

Fa Nándor azt mondta róla, hogy "Van annak egy speciális hangulata, mikor egyedül vagy kint egy hajóval. Ez akkor jó, mikor az ember meg akarja ismerni a világot és önmagát. Ez nagy kihívás. Az emberek nem mernek elmenni az álmaik után, aztán egyszer csak rájönnek, hogy eltelt egy élet és nem valósították meg azt, amit szerettek volna. Áronnak most már van egy olyan élménye, emléke, amiből hosszú távon lehet táplálkozni."

Ez azért sokkal fájóbb, mint a dublini szlengmester. Nem az irigység itt a lényeg, hanem az, hogy meddig fogom lezárva tartani azt az indulatot, mindent megevő, felemésztő önzőséget, folyton továbbállást, mindent eldobást, a valami után való vágyakozást, az örök elégedetlenséget, ami idebenn ugyan évekig tünetmentessé tehetek, de valahogy -a tapasztalatok alapján - nem szűnik meg sohasem?

Menni kellene. Menni kellene, mert félek, mi lesz ha soha nem indulok el már, és mi lesz, ha egyszer csak én is rájövök, hogy semmit nem valósítottam meg abból, amit szerettem volna? Csak én azt sem tudom, hogy mi az én feladatom, hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni? Ez annak ellenére van így, hogy már 31 vagyok. Tudom, ne mondjátok.  

Valahogy úgy képzelem - nincs jobb ötletem -, hogy közben rájönnék, ha úgy tetszik, ez egyfajta zarándoklat lenne, csinálták már jópáran. Kilépni a mókuskerékből, levetkőzni minden addigi definíciót, determinációt, felnyitni a szemet és rabszolga-agyat, megtalálni a konkrét forrását annak a zavaró elégedtelenségnek, örökös hiányérzetnek és  választ adni rá. Remélem több jönne annál ki a végén, semminthogy meghatározott időnként nőzni akarok és, hogy akkor jól van pajti, legyen így.

Ha valaki erre azt mondja, hogy veszélyesen éretlen vagyok, hogy kalandkönyromantika, az egész, akkor azt mondom, igaza van. Tudom én is. Azt hiszem. Értem, mire gondol.

Szimbolikusan mindig útra kelek, etetem ezt a valamit szörnyűséges, szánalmas pótcselekvésekkel, embereken át, ha kell. Szó szerint értve is mindig menni akartam, mindig tovább, legyen alattam háromváltós orosz bicikli, autó, vagy csak a saját két lábam. Mindig a horizont, mindig az ott még mi lehet, ott mi vár. Jazz azt mondta, hogy beleszerettem a saját endorfinomba.

Soha nem volt tartalék a visszaútra, mindig túlhajtottam és mégsem mentem sehova. Ugyanott vagyok, és nem tudom miért vagyok, nem tudom meddig, hova, kivel és mi végre. Nem tudom, hogy 6500 km-re megtalálnám-e a valószínűleg nem létező válaszokat,  hiszen vélhetően csupán csak én magam hiányzok a saját képletemből.

Ez így most kínosan drámai, tudom, de nem nagyon tudok ebből lazítani, mert  az biztos, az az egyetlen dolog ezerszázalékosan biztos, hogy valami nagyon nincs rendben. Persze egy csomó faszkalap gyalogol át a szerelmen, lányokon, nem akar gyereket és  jaj, mindet verték gyerekkorában, meg mit tudom én milyen szar sztorik vannak még a hülye fajtámból, de...

... egy ideje már motoszkál bennem, hogy ez a kurva nagy karszéttárás és teljes lefagyás, idétlen és éretlen toporgás az élet egyszerisége és megismételhetetlensége előtt, na hogy ez 31 évesen kezd kínossá válni, főleg azért mert mert TUDOM, hogy simán képes vagyok ezt még tíz évig csinálni, addig, míg a környezetem úgyis magával ránt valamilyen úton.

Nagyon komoly dolog tízévekig gondolkodni egy kurva fejesen. Túl sokba kerül. Mindenkibe.