Mindazoknak, akik szerint érzelmi(leg) hulladék, hímsovinszta vérnáci vagyok, akit az édesanyja leköpött szülés után mondom, hogy elég nagy esélyetek van arra, hogy boldogabbak legyetek, mert szerintem az nem létezik, hogy 15.000 látogató közül egy sem lett volna a cégemtől, és, hogy ezért ne legyek rettenetes gyorsan kirúgva.
A bogaram azt mondja, hogy tizenhét fok van, Óbuda felett süt is a nap veszettül, itt az ideje, hogy feltörjem a seggem a nyereggel - kiterek a Rómaira.
Ez az év is elkezdődött végre! :)
A kaland ott kezdődik, hogy ha odafigyelsz, egy-két év alatt nagyjából belőheted, hogy melyik női alkalmazottnak, mikor van menzesze, vagy legalábbis mikor fogja rá, hogy haza kell mennie, vagy be se jön. És mind azon a bizonyos odahajolós hangsúllyal mondja, ugyanazzal a kis szünettel - legyen az telefon, vagy személyes gyónás -, hogy hazamehetnék, mert... NEM vagyok JÓL. Ma nem tudnék bemenni, mert...NEM érzem JÓL magam.
Ilyenkor én tudom, hogy esélyem sincs azt mondani, hogy menj el dokihoz, mert csak táppénzes papírt fogadunk el, nekem ÉRTENEM KELL, mert tudom, hogy legszívesebben amúgy is fogná a papírnehezéknek használt fengsuis díszkövemet, vagy a telefonkagylómat a kezemből és addig verné a kibaszott fejemet, míg élek, hogy MEGJÖTT BAZDMEG, MI A FFASZT NEM LEHET AAZON.. PÁÁFF...ÉÉRTENI, HOGY..PÁÁFF..MENSTRUÁLOK, TEHH...PÁÁÁFF HÜLYE BUZI, PÁÁFF, MIÉRT KELL NEKEM EZT ITT KIORDÍTANI MAGAMBÓL PÁÁÁFF AZ EGÉSZ IRODA ELŐTT BELE A NAGYKÉPŰ POFÁDBA, TE KIS BUZI KÖCSÖG???!! Na, most már te is vérzel, legalább tudod milyen szar érzés. És leköp.
Nem, nincs doki, nincs értetlenkedés, harmincegy évvel a hátam mögött pontosan tudom, hogy ilyenkor nyelés van és megértés van és rendben van, ha legközelebb jössz, megbeszéljük.
De ez csak a kezdet, mert a két legalapvetőbb emberi törekvés közé, miszerint a szükséges energiaminimumot se kelljen leadni és, de legyen mamuthús, meg pattintós tűz, illetve, hogy a főnöknek legyen a legtöbb bundája, dinaja és asszonya, engem raktak be lökhárítónak. Na, ki a hülye?
És az emberek, akik olyannyira nem akarnak dolgozni, olyan döbbenetes módon sok időt, fáradságot és kreativitást fordítanak arra, hogy ússzák meg a melót, hogy akár dolgozhatnának is. A rafinériák és ötletek végtelen számú változatát vonultatták már fel a fülem előtt, mely sorban egy idő után a kegyetlen őszinteség is csak egy, a cél érdekében bevethető fegyver.
Arra a szempillám sem rezdül, hogy egy éven keresztül minden egyes nyomorék hónapban fizetéselőleget kér, csak az indokot ne kelljen hallanom, nem is akarom, mert nem az én pénzem, nem én fizetem, joga van hozzá. És nem, ha rajtam múlna nem adnék neki semmit, mert tizedannyit dolgozik, mint más, korrekt ember, de ő mondani akarja, az ő lelkének az kell, hogy tudjam, hol műtötték, mit nem tudott befizetni, milyen tartozása van. Hazudik. A legtöbbször hazudik, ismerem, látom rajta, ahogy odatolja a bizalmassuttogósba az arcát, látom a szemén a butaságot, hogy az egész élete ugyanígy telt, kölcsönkéréssel, valószínűleg némi ivással, kényszeres szerencsejátékkal. Általában késik, ha pont akkor megyek le, látom, hogy azért még egy cigit kényelmesen elszív az épület előtt. Ugyanaznap a szíve miatt elkéredzkedik. Nem viccelek.
A beosztási kérelem másoknál nemes egyszerűséggel úgy kezdődik, hogy három gyerek, az apjuk elköltözött, hétfő-péntek 9-17. Nem szaroznak, rögtön a zsarolással kezdik, nincs semmi félrebeszélés.
Az már egy kicsit őszintébb, látom, hogy a sokk még feldolgozás alatt van, ha ugyanezt bővített mondatban kapom: az apjuk egyik pillanatról a másikra elhagyott, a gyerekek a nagyszülőknél alszanak, hétfő-péntek 9-17.
Ha a munkavállaló részéről való, a munkaidővel kapcsolatos túlzott flexibilitás vitába torkollik, akkor néha előfordul, hogy tizenöt lapból, hoppla, véletlen előkerül egy joker: apám vagy kórházba megy, vagy nekem kell adagolnom az inzulint és én mellesleg basszam meg magam. És bassza meg, torkon is szúrnám magam, mert nyilván mindig én vagyok a tahó segg, ha nem látnám rajta, hogy elégedett azzal, hogy az arcomba vágta, hogy győzőtt, hogy erre nem tudok mit mondani, hogy ez neki elégtételt jelent.
A gyerekek évek óta bejutnak az oviba, bölcsibe, évek óta hazajutnak minden nap, hozzátartozók meghalnak, születésnapok másnapos, hányástól véreres hézagjait más vezetéknevű erőforrással pótolom, háromszor hívtam eddig mentőt, ebből mondjuk az utolsó kettő ugyanaz eset volt, mert elsőre itt hagyták a dolgozót, újabb férjek lépnek le, háromhavonta sírnak is emberek, és minden megy tovább.
Olyan vagyok, mint a túl sokat látott nővérek, néha túl közel van a őszinteség és hazugság, mintha nem érdekelne már egyik sem. Ilyenkor azonban egy ideje van kire néznem. Vidám arc, az a fajta, akitől heti kétszer sírva röhögök. Tudom, hogy érettségije sincs nagyon, így még katona is volt, pedig annyi idős mint én, idegen nyelvet is kint tanult, angolt, németet és havonta pár alkalommal, minden fókuszos-naplós szociodráma nélkül, gyermekonkológiára jár.
akkor iderakom, mert eszembejutott, de az előzőhöz azért mégis telibe durva és visszatetsző lett volna:
Engem kurvára elborzaszt, ahogy a legrosszabb, kiéhezett angol bulvárhiéna módjára fotózták azt a kibaszott Stihlt és arról beszéltek emberek, hogy mekkora reklám már ez a Stihlnek, és tudom, hogy nemrégen én is kiforgattam a(z általános) témát, és bocs - a megszólítottól külön elnézést-, ha ízléstelen volt, de hadd kérdezzem meg emezektől, hogy
Szögezzük le, ez most nem egy simulós poszt akar lenni. Zoli egyszerűen egy jó hang, ami olyan frekvencián és úgy szól, hogy az sokaknak jó, nekem is.
Nem is csak az egyetértős bólogatásról van szó, hiszen a saját nézeteimet, véleményemet (akad már, egyre több, de erre majd visszatérek) én is tudom hangoztatni, nem magamat akarom visszaolvasni, nem megerősítésre van szükségem. Zoli ennél többet ad, például tájékoztat: egy csomó dolog mellett elmennék, ha ő nem hívná rá a figyelmem, nem cincálná szét a témát. Ahogy cincál és forgatja a dolgot, úgy jön rá az ember egyéb, elsőre nem egyértelmű összefüggésekre, akár indirekt módon is, amit ő akár meg sem említ. Nyilván hasonlóan látja a dolgokat, attól függetlenül, hogy éppen buzi zsidó vagy faszkalap náci véleménnyel bír, de nem ugyanaz az a lépték: máshol vesz kanyart, szokatlan beállítást használ, máshonnan világít meg, máshonnan közelít, máshol koppan a hangsúly. Ettől lesz több dimenziós a processz, nem fedi tökéletesen egymást a belső és a külső monológ, ám legtöbbször kocka marad a kocka, bőven a felismerhetőségi és összehasonlíthatósági minimumon belül rúgunk bele máshol.
Az eltérés adja meg azt az élményt, hogy nem magammal beszélgetek, hanem nem vagyok egyedül, és vannak ott még sokan mások, akik hozzászólnak, és azt mondják, hogy bazz, tényleg, ez meg az, és így és úgy és nálam amaz, amitől ez az élmény hatványozott módon felerősödik. És vannak szintén sokan, akik kurvára nem ilyeneket mondanak, ez meg nagyon valószerűvé, valóságközelivé rántja össze. Jó dolog ez.
Kb. ugyanezt lehet elmondani a privát közleményekre is, nyilván nyugodtabb ez a vonal, az élethez való hozzáállásom miatt számomra kedvesebb is, az elején ezek tartottak ott. Egy ideje már eljutottam arra szintre, hogy a vélemény- és másodlagosan ismeretterjesztés rávett arra, hogy érdeklődőbb legyek akár még a politika iránt is, bár ez soha nem lesz az erősségem, hozzáállásom szerintem mindig meg fog maradni egy partról bekiabálósan utcanaiv szinten.
Az, ahogy mondja, az pedig az alap, ami nélkül nem is menne a blog.
Nekem mindig azt mondta az irodalomtanárom, hogy van stílusom és én ugyan jólesően híztam ettől, de nem nagyon értettem a dolgot. Persze írni írtam mindig, de hát egy csomó más ember tette ugyanezt, legalább olyan jól. Én valahol Zolinál- ill. hát a blogvilágot felfedezve - jöttem rá, hogy miről beszélt nekem a tanné, mert egyfajtaképp megírni egy könyvet az egy dolog az irodalom valóságtól kissé - akárhogy is, de - elvonatkoztatott módján. Viszont itt lenn dumálni (írni) a hétköznapokban, élesben, újra ás újra és újra, az egy élő valami. És ahogy Zoli ír, azt itt nem kell megdicsérni, mert az egy egyértelműen "eladható" dolog, amire sokan kíváncsiak, ez egy önigazoló tény, és ha ilyen nincs, akkor én most ezt kitaláltam, kopirájt és stipistopp.
Na, és, hogy ezt több mint hat éve. Még Isoldénél láttam ilyet, hogy ott van minden hosszú évekre visszamenően (mondjuk Z-nél nincs, de nyomolvasásom alapján hiszek neki) és ilyenkor megnyúlik a szemem alatt, hogy baaaz, akkor még szinte net sem volt, szerintem akkor még minden írást papíron be kellett küldeni a Matávhoz.
Zoli egy szilárd pont, napindító rituálé az a kattintás, E.T. csokinyi ajándék, ha van valami új poszt. (Anya tette oda nekünk néha a reggeli mellé, sulis napokon, én meglehetősen örültem neki, ha volt.)
És jó, jó, elzörögtünk rajta, hogy azt mondta, hogy most szabit vesz ki, jó pihit, meg ne má', meg ilyenek, de olyan ez, mint minden más megvonásos dolog, hogy először hejdehaj, aztán négy nap után, egy hét után már nem vicces.
Mert ha rányomok a kedvencekben a Zoligombra, az most eleve egy stresszfaktor, mert nem kell mondanom, nem lesz ott semmi új dolog, szünetjel megy. Ez egyrészt elkedvetlenít, másrészt Katit kirúgom, mert 10 perccel előbb nézem meg a beosztást és nem ússza meg a fuckupot a késés miatt. Kati egyedülálló anya, a kifejezés első részét amúgy teljesen meg lehet érteni, a másodikat egyáltalán nem. Nem fér a fejembe, hogy történhetett meg, hogy Kati életében akár egyetlen alkalommal is szexuális viszonyt létesített egy másik emberi lénnyel? Vagy, hogy spermát adtak NEKI, azt meg főleg. De mert én egy profi főnök vagyok, mindenkor objektív, sőt emberszerető, ezért nem azért fogom kirúgni, mert még ehhez a munkához is teljesen alkalmatlan, hanem Zoli miatt.
Kati hazamegy, jobb esetben megveri lányát, azért mert kirúgták és megalázták, rosszabb esetben újabb országos hírt kapunk másnap este, mert kétségbeesik és nem tudja, hogy miből fognak megélni, mert egyedül kell fenntartani a Budapest melletti panellakást két emberre. A jobb verzió esetén a lány gonosz lesz ha felnő, de addig is bogarakat fog gyilkolni, míg Kati munka után keres akárhol, ezt a tevékenységet később inkább embereken gyakorolja majd, akiknek rokonai a sokk miatt ugyanezt fogják tenni, és kihal az egész világ.
Nem tudom, én elgondolkodnék, hogy nem lenne-e érdemes mégis inkább írnom, mert kurzorom az ikon felett, az ujjideg már befeszült...
