A kaland ott kezdődik, hogy ha odafigyelsz, egy-két év alatt nagyjából belőheted, hogy melyik női alkalmazottnak, mikor van menzesze, vagy legalábbis mikor fogja rá, hogy haza kell mennie, vagy be se jön. És mind azon a bizonyos odahajolós hangsúllyal mondja, ugyanazzal a kis szünettel - legyen az telefon, vagy személyes gyónás -, hogy hazamehetnék, mert... NEM vagyok JÓL. Ma nem tudnék bemenni, mert...NEM érzem JÓL magam.

Ilyenkor én tudom, hogy esélyem sincs azt mondani, hogy menj el dokihoz, mert csak táppénzes papírt fogadunk el, nekem ÉRTENEM KELL, mert tudom, hogy legszívesebben amúgy is fogná a papírnehezéknek használt fengsuis díszkövemet, vagy a telefonkagylómat a kezemből és addig verné a kibaszott fejemet, míg élek, hogy MEGJÖTT BAZDMEG, MI A FFASZT NEM  LEHET AAZON.. PÁÁFF...ÉÉRTENI, HOGY..PÁÁFF..MENSTRUÁLOK, TEHH...PÁÁÁFF HÜLYE BUZI, PÁÁFF, MIÉRT KELL NEKEM EZT ITT KIORDÍTANI MAGAMBÓL PÁÁÁFF AZ EGÉSZ IRODA ELŐTT BELE A NAGYKÉPŰ POFÁDBA, TE KIS BUZI KÖCSÖG???!! Na, most már te is vérzel, legalább tudod milyen szar érzés. És leköp.

Nem, nincs doki, nincs értetlenkedés, harmincegy évvel a hátam mögött pontosan tudom, hogy ilyenkor nyelés van és megértés van és rendben van, ha legközelebb jössz, megbeszéljük.

De ez csak a kezdet, mert a két legalapvetőbb emberi törekvés közé, miszerint a szükséges energiaminimumot se kelljen leadni és, de legyen mamuthús, meg pattintós tűz, illetve, hogy a főnöknek legyen a legtöbb bundája, dinaja és asszonya, engem raktak be lökhárítónak. Na, ki a hülye?

És az emberek, akik olyannyira nem akarnak dolgozni, olyan döbbenetes módon sok időt, fáradságot és kreativitást fordítanak arra, hogy ússzák meg a melót, hogy akár dolgozhatnának is. A rafinériák és ötletek végtelen számú változatát vonultatták már fel a fülem előtt, mely sorban egy idő után a kegyetlen őszinteség is csak egy, a cél érdekében bevethető fegyver.

Arra a szempillám sem rezdül, hogy egy éven keresztül minden egyes nyomorék hónapban fizetéselőleget kér, csak az indokot ne kelljen hallanom, nem is akarom, mert nem az én pénzem, nem én fizetem, joga van hozzá. És nem, ha rajtam múlna nem adnék neki semmit, mert tizedannyit dolgozik, mint más, korrekt ember, de ő mondani akarja, az ő lelkének az kell, hogy tudjam, hol műtötték, mit nem tudott befizetni, milyen tartozása van. Hazudik. A legtöbbször hazudik, ismerem, látom rajta, ahogy odatolja a bizalmassuttogósba az arcát, látom a szemén a butaságot, hogy az egész élete ugyanígy telt, kölcsönkéréssel, valószínűleg némi ivással, kényszeres szerencsejátékkal. Általában késik, ha pont akkor megyek le, látom, hogy azért még egy cigit kényelmesen elszív az épület előtt. Ugyanaznap a szíve miatt elkéredzkedik. Nem viccelek.

A beosztási kérelem másoknál nemes egyszerűséggel úgy kezdődik, hogy három gyerek, az apjuk elköltözött, hétfő-péntek 9-17. Nem szaroznak, rögtön a zsarolással kezdik, nincs semmi félrebeszélés.

Az már egy kicsit őszintébb, látom, hogy a sokk még feldolgozás alatt van, ha ugyanezt bővített mondatban kapom: az apjuk egyik pillanatról a másikra elhagyott, a gyerekek a nagyszülőknél alszanak, hétfő-péntek 9-17.

Ha a munkavállaló részéről való, a munkaidővel kapcsolatos túlzott flexibilitás vitába torkollik, akkor néha előfordul, hogy  tizenöt lapból, hoppla, véletlen előkerül egy joker: apám vagy kórházba megy, vagy nekem kell adagolnom az inzulint és én mellesleg basszam meg magam. És bassza meg, torkon is szúrnám magam, mert nyilván mindig én vagyok a tahó segg, ha nem látnám rajta, hogy elégedett azzal, hogy az arcomba vágta, hogy győzőtt, hogy erre nem tudok mit mondani, hogy ez neki elégtételt jelent.

A gyerekek évek óta bejutnak az oviba, bölcsibe, évek óta hazajutnak minden nap, hozzátartozók meghalnak, születésnapok másnapos, hányástól véreres hézagjait más vezetéknevű erőforrással pótolom, háromszor hívtam eddig mentőt, ebből mondjuk az utolsó kettő ugyanaz eset volt, mert elsőre itt hagyták a dolgozót, újabb férjek lépnek le, háromhavonta sírnak is emberek, és minden megy tovább.

Olyan vagyok, mint a túl sokat látott nővérek, néha túl közel van a őszinteség és hazugság, mintha nem érdekelne már egyik sem. Ilyenkor azonban egy ideje van kire néznem. Vidám arc, az a fajta, akitől heti kétszer sírva röhögök. Tudom, hogy érettségije sincs nagyon,  így még katona is volt, pedig annyi idős mint én, idegen nyelvet is kint tanult, angolt, németet és havonta pár alkalommal, minden fókuszos-naplós szociodráma nélkül, gyermekonkológiára jár.