Megint robbantottak, ezúttal Moszkvában. A szokásos terrorizmus, ezúttal talán szokatlan helyen - mármint ha arra gondolunk, hogy Moszkva nem a Közel-Keleten van. Nem vagyok az az személy, aki itt most külpolitikát fog elemezni, megteszik ezt majd sokan mások. Én csak annyit akarok mondani, hogy fotó és fotó között mekkora különbség van.
Tegye fel a kezét, akiben ettől nem fagy meg a szar, aki a lenti fotóra nézve nem mondja azt, hogy basszus, ennél közelebb a magyar valósághoz soha, de soha ne jusson egyetlen bomba sem. Ez a kép hat.
Hát nem tudom. Olyan érzés volt bennem - legyen ez bármekkora paradoxon -, mint amikor a pszichopaták rájönnek, hogy valami baj van velük. Érzelmekről beszélnek nekik, érzelmeket látnak, és rájönnek, hogy ők nem olyanok, mint a többiek.
Kb. ugyanez zajlott le bennem, amikor Nagy Alice cikkét olvastam a szakítós szexről. Hogy az mi? Én erről nem tudok, pedig 14 éves korom óta szakítok rendszeresen lányokkal. Annyira belejöttem, hogy abba sem bírom hagyni, de SOHA, egyetlen egyszer sem tépték le rólam a ruhát. Azért biztos nem, mert feltétlenül és mindenképpen le akart volna velem bárki is feküdni - még egyszer, utoljára. A hiba valószínűleg bennem van. Lehet, nem szexelek jól, nem tudom. Ezerféleképpen teszi ezt az ember, majd ezerféleképpen nem teszi, jól megy, nem megy jól, majd nem megy sehogyan sem és ki mit hoz ki kiből, tudja ezeket mindenki, ne morzsolgassuk ezt túlzottan, nem ez a lényeg. Nem vagyok egy Gesztesi Károly, de nem vagyok a 40 éves szűz sem, egyszer megtörtént, hogy utánam azonnali hatállyal leszbikus lett a már ex-barátnőm és volt, hogy megítélésem szerint meglehetősen nagy összhangot sikerült elérni az ágyban.
Mindent összevetve olyan átlagos, annál talán egy kicsit sűrűbb. (Apám azt mondta, hogy sajnos anyám apjának a génjeit örököltem, aki nőzött és ezzel párhuzamosan úgy elitta a máját, hogy én már bőven nem ismerhettem meg. Köszi, Apa. Mindenesetre, mert ezt mondta, én egy idő után nem voltam büszke arra, hogy mekkora szívtipró vagyok. Talán akkor először merült fel a gyanú, hogy ez így nem lesz nekem jó.)
Mindezt azért mesélem el, hogy tudjátok: vagyok akkora balfasz, hogy (tapasztalatból) tudjak erről a témáról beszélni: senki nem akart szexelni velem, őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy akkor és ott esetleg szexre van kilátás, vagy netalántán szexelni kellene. Azon voltam, hogy minél előbb elfussak onnan, gyáván, messze, és még véletlenül sem azon, hogy megszabaduljak a ruháimtól.
Felpofoztak, sírtunk, ordítottak, fenyegettek, megdöbbentek, próbálták megérteni, a megérthetetlent, de senki nem mondta, hogy még egyszer utoljára tegyem magamévá.
Ugyanezeken mentem át, amikor velem szakítottak. Dühös voltam, megalázott, drámáztam, és próbáltam megérteni, hogy miért nem kellek én? És valahogy nem jött az inger, a nyelvcsettintés, hogy basszus, most de gerincre vágnám azt, aki éppen kiléptet az életéből.
Szakítani kudarc. A kudarcot, a szégyent, a beismerést, a fájdalmat, dühöt, döbbenetet, a már érkező gyászt szexszel megfejelni - hát basszus, az nagyobb és perverzebb csavar mint anonimen exhibicionálni.
A lebukásnak sör, whisky, pálinka, valamint cigiíze volt és kb. éjfél körül történt meg a Jelenben, a Blahánál.
Ha nem éppen az egyik sráccal lelkiztem, hogy miért van annyira szétesve, akkor Miss Hét Év Rossz Szexnek nyomtam valami hülye szöveget, ha ezt sem, akkor éppen rettenetesen meg akartam azzal a lánnyal osztani az én nagy titkomat, akiről tegnap megtudtam, hogy szintén blogot ír - ami egyébként nem volt nagy meglepetés, mert ő tipikusan olyan lány, akinek vannak gondolatai. Ezt most nem nyalás végett írom ide, hanem magyarázatképpen, hogy miért pont neki akartam elmondani.
És nagyon rejtélyesnek éreztem magam és borzasztóan nagyképű voltam az én tizenötezres látogatottságomra, és ő inkább hagyta - mert nekem akart jót -, hogy ilyen rettenetesen rossz szöveggel próbálkozzak, hogy kb. én is elmondok valamit, ha te is elmondasz valamit, és egy kurva szót nem mondott, csak - nem tudom - két órával később, amikor újra nála erőltettem magam.
- Tudom, hogy blogot írsz.
Még Petőfivel buktam le, meg nyilván a fél arcommal, mert azt nekem ki kellett tenni a fejlécre.
És nem mondta, és nem szólt, nem mutatta meg senkinek, és nem jött ide hozzám, hogy "hhá, bukta van", én erőltettem. Nem olvasta el, csak az első oldalt, még azt a két posztot, ami Petőfi alatt volt, és néma maradt, tiszteletben tartotta az anonimitásomat.
Most azon kívül, hogy megint alázatra tanított az élet azzal, hogy ilyen szintű emberi jóságot mutatott nekem, rá kell jönnöm, hogy még ezt az igazán nekem valóan bizarr anonim exhibicionista játékot sem tudom jól játszani, mert nekem mindig kurvára szupersztárnak kell lennem és hagynom kell, hogy szeressenek, mert ők itt, nem tudom hány milliárdan mind szeretnek és imádnak és rajonganak értem.
Én egy akkora kurva vagyok.
És mivel nemrégen tövig szoptam a Sennheiser füllhallgatókat, vettem egy Philips SHE9700-est 3000 forintért. Hogy honnan van, nem kérdezni és remélni nem lesz kontakthibás két napon belül.
De szól mint a kurvaannya, mint a Zisten.
Miért pont oda? Mert Budán a klasszikus bringázás korlátok közé van szorítva, elmondom miért:
Vegyünk egy átlagos biciklist.
Megvan.
A tuningolt, Tacskó márkájú lánc- és lábhajtásos közlekedési eszközével valahol a Kopaszi-gát környékén, északi irányban letéve a fiatalembert(?) nagyjából a következő akadályokat látjuk hősünk előtt: balra valami irodaház-kerület, azon túl a félelmetes végtelen, jobbra a folyó, ez utóbbit tekintsük állandó tereptárgynak, ez ott lesz végig, megy a vízpazarlás télen-nyáron.
Indítsuk el bringásunkat észak felé és koncentráljunk a jobb oldalhoz képest a bal 
oldalon szembejövő objektumokra, mint például arra a kurva szélre. Ez általában kevésbé bal oldalról, sokkal inkább szemből érkezik, egy csomó másik dologgal együtt: rengeteg ház, autó, villamos, külföldi turista, belföldi egyetemista, konkurens szelíd, és másik biciklist, ha meglátó, intelligens módon mindenképpen versenyezni ketrecharcozni akaró kerékpáros. Egészen balra, kisebb lyukakat nem számítva, pedig ott lesznek a hegyek, melyeket bringával még Sir Edmund Hillary sem hódítana meg. (A serpák, akik állítólag szintén emberek, nyilván még egy doboz cigit elszívnának közben, úgy, hogy még másik tíz triatlonistát húznak fel maguk után kötélen.)
Azért van a klasszikus bringázás korlátok közé szorítva, mert a klasszikus bringázás definíciója kimondja, hogy biciklisünket semmiféle ikeatesztnek nem vetjük alá. Nem dobjuk vízbe, nem toljuk fel függőlegesbe, nem kúrjuk falnak egymás után 2057 alkalommal, nem tesszük bele szélcsatornába, mint teszik azt a perverz svédek a komódjaikkal, és, ha elkerülhető, lehetőleg semmiféle tárggyal nem ütköztetjük össze 50-60 km/h sebességgel, mint ahogy azt a négy fal között néha bizony megtesszük más bútordarabbal, játékkal, távirányítóval, élettárssal.
A klasszikus bringázás definíciója nagyjából úgy hangzik, hogy mazochizmusra mérsékelten hajlamos átlagemberek néha kerékpárra pattannak, hogy ezáltal, bármilyen érthetetlen is, de örömet okozzanak maguknak. Miután csak mérsékelten hajlamosak maguknak fájdalmat okozni, ezért a bringázást lehetőleg sík terepen, szélcsendben, a váltó használata nélkül, autómentes környezetben, úgymond természetközelben szeretik végrehajtani - a végtelen izomláz, a herék, szeméremajkak valamint az anuskörnyék feltörése és kidörzsölődése így is garantált.
Én kifejezetten egy klasszikus bringás vagyok, ezért észak-dél irányban már mindent bejártam Dél-Budától kezdve a Római-parton át, Leányfaluig. Az üdülőpart kötelező, szinte megunni sem lehet, az év első kerekezésekor meg még pláne nem. Egyetlen baj van vele, hogy most éppen túl közel van (elvileg már nem túl sokáig lesz ez a helyzet.) Negyed óra alatt kinn is voltam, azonban még indokolatlannak tartottam volna folyadékveszteséget pótló nagyfröccsöt, ezért hát csak egy kicsit ittam. Fel kellett dolgozni az év első hekkillatát, és nem volt egyszerű. Eme hagyományosan édesvízi hal sütés közbeni illatát olyan szemét módon tolják ki a bódék konyhájából, hogy pörölycsapás-szerűen üt meg, édesfájós emlékek robbannak bele az agyadba összemosódott balatoni és még ki tudja éppen melyik strandon töltött nyarakról, napokról. Csak ízek, illatok, színek, és tényleg: nem voltam rá felkészülve, egyszerűen...pont olyan volt, mint a Ratatouille-ban, amikor a rettegett ítész megkóstolja Remy, a patkány időgépként dolgozó lecsóját, és egyszer csak ott találja magát a gyermekkorában. Fantasztikus volt, nem lehetett csak úgy otthagyni.
Az év első hekkillata
Gondolkoztam, hogy merre tovább. Megint Szentendre, Omszki-tó? És akkor beugrott, hogy olvastam a Luppa(vagy Lupa)- és a Szentendrei-szigetről. Hogy ott még soha nem jártam. Nézegettem GPS-en, hogy most akkor, hogy is, merre is, de nem jött releváns találat, azt mondták, menjek komppal. Anyátok picsája, az megy komppal, hiszen a Megyeri-híd átmegy mind a kettőn, majd átmegyek ott - gondoltam én. Mekkora hülye vagyok, gondoljátok ti, mert ti tudjátok, hogy elég nagyot kellene ugrani ahhoz a hídról, hogy lejussak bármelyik szigetre, az meg nem fér bele a klasszikus bringázás definíciójába. Én viszont nem tudtam.
Alapvetően már az nettó 70 percembe került, hogy feljussak a híd kerékpárútjára - kövezzetek meg, de egyetlen egy hivatalos infót sem találtam erről a neten. Annyit, igen, hogy az északi oldalon kiépített kerékpáros út van, de, hogy HOL jutsz fel rá, arról semmit. Találd meg magadtól, hülyegyerek. Jól van, így is tettem. Azt ne kérdezzétek miért, tovább égetni nem akarom magam, de még az Omszki tóhoz is eljutottam a nagy kutatásban. Közben egyre gyakrabban találkoztam a lovassággal is. Ez három-négy babakocsit toló, dzsoggingos anyukát jelent, egymás MELLETT. Tényleg úgy működnek, mint lovasság, ki vannak képezve, úgy tartják az alakzatot, mint a legfélelmetesebb ókori légiósok. Mellettük aztán ugyan nem megy el semmi és senki, halál fia, aki eléjük kerül.
Az Omszki-tó, még Bódi Sylvi nélkül
Nagyjából ott jöttem rá, hogy egyszerűen csak tovább kellett volna tekerni a Kossuth Lajos üdülőpart bicikliútján, úgy fel valahogy a hídra. De az sem volt egyszerű,ezért segítettek, hogy el ne tévedjek:
A következő lehetőségnél tarts radikálisan jobbra! Hálistennek volt nálam GPS.
A parttól "eggyel beljebb" vezet az "út" felfele. Amikor végre megtaláltam a lépcsőt, elrebegtem egy kurva anyátokat. Megnéztem a készítők emléktábláját, elmerengtem rajta, hogy a többieknek meg az isten fizesse meg, majd felvittem a biciklit. Közben eltutajozott mellettem egy bácsi, élénken nézett, de csak akkor jöttem rá miért, amikor FENN A HÍDON IS ELKARIKÁZOTT MELLETTEM A TOJÁSKEREKŰJÉVEL. Meglehetősen demoralizáló kezedben az acélvázas bike-oddal rájönni, hogy a lépcső mögött egy malacfarknyi kanyarral lazán fel lehet tekerni a hídra, főleg, úgy, hogy erről egy fitt, 70-es öregúr oktat burleszk-módra némán, hogy jobban fájjon:
Elég hamar rájöttem, hogy hídról lemenni legközelebb nagyjából Ceglédnél lehet, viszont és hála a tervezőnek a Megyeri-híd önmagában is látványosság. Volt hűű, meg háá, és a keleti toronyban embereket is láttam fenn. Hogy lehet oda feljutni? Azt hallottam, hogy iőpontfoglalással és készpénzzel, de erről sem találtam semmit.
A Luppa-sziget, amin NEM megy át a Megyeri-híd. Kb. ezt az egyetlen képet sikerült lőnöm, mielőtt elájultam volna a félelemtől.
Visszafele is volt hűű, meg háá, de egészen más indíttatásból, szóval nagyon is megérdemeltem a nagyfröccsöt a Rómain, majd a HÉV onnan szépen hazavitt. Mindezek után címlapon voltam, néha a szabadnapok is olyan sűrűek tudnak lenni...
