harminc

Miért pont oda? Mert Budán a klasszikus bringázás korlátok közé van szorítva, elmondom miért:

Vegyünk egy átlagos biciklist.

Megvan.

A tuningolt, Tacskó márkájú lánc- és lábhajtásos közlekedési eszközével valahol a Kopaszi-gát környékén, északi irányban letéve a fiatalembert(?) nagyjából a következő akadályokat látjuk hősünk előtt: balra  valami irodaház-kerület, azon túl a félelmetes végtelen, jobbra a folyó, ez utóbbit tekintsük állandó tereptárgynak, ez ott lesz végig, megy a vízpazarlás télen-nyáron.

Indítsuk el bringásunkat észak felé és koncentráljunk a jobb oldalhoz képest a bal oldalon szembejövő objektumokra, mint például arra a kurva szélre. Ez általában kevésbé bal oldalról, sokkal inkább szemből érkezik, egy csomó másik dologgal együtt: rengeteg ház, autó, villamos, külföldi turista, belföldi egyetemista, konkurens szelíd, és másik biciklist, ha meglátó, intelligens módon mindenképpen versenyezni ketrecharcozni akaró kerékpáros. Egészen balra, kisebb lyukakat nem számítva, pedig ott lesznek a hegyek, melyeket bringával még Sir Edmund Hillary sem hódítana meg. (A serpák, akik állítólag szintén emberek, nyilván még egy doboz cigit elszívnának közben, úgy, hogy még másik tíz triatlonistát húznak fel maguk után kötélen.)

Azért van a klasszikus bringázás korlátok közé szorítva, mert a klasszikus bringázás definíciója kimondja, hogy biciklisünket semmiféle ikeatesztnek nem vetjük alá. Nem dobjuk vízbe, nem toljuk fel függőlegesbe, nem kúrjuk falnak egymás után 2057 alkalommal, nem tesszük bele szélcsatornába, mint teszik azt a perverz svédek a komódjaikkal, és, ha elkerülhető, lehetőleg semmiféle tárggyal nem ütköztetjük össze 50-60 km/h sebességgel, mint ahogy azt a négy fal között néha bizony megtesszük más bútordarabbal, játékkal,  távirányítóval, élettárssal.

A klasszikus bringázás definíciója nagyjából úgy hangzik, hogy mazochizmusra mérsékelten hajlamos átlagemberek néha kerékpárra pattannak, hogy ezáltal, bármilyen érthetetlen is, de örömet okozzanak maguknak. Miután csak mérsékelten hajlamosak maguknak fájdalmat okozni, ezért a bringázást lehetőleg sík terepen, szélcsendben, a váltó használata nélkül, autómentes környezetben, úgymond természetközelben szeretik végrehajtani - a végtelen izomláz, a herék, szeméremajkak valamint az anuskörnyék feltörése és kidörzsölődése így is garantált.

Én kifejezetten egy klasszikus bringás vagyok, ezért észak-dél irányban már mindent bejártam Dél-Budától kezdve a Római-parton át, Leányfaluig. Az üdülőpart kötelező, szinte megunni sem lehet, az év első kerekezésekor meg még pláne nem. Egyetlen baj van vele, hogy most éppen túl közel van (elvileg már nem túl sokáig lesz ez a helyzet.) Negyed óra alatt kinn is voltam, azonban még indokolatlannak tartottam volna folyadékveszteséget pótló nagyfröccsöt, ezért hát csak egy kicsit ittam. Fel kellett dolgozni az év első hekkillatát, és nem volt egyszerű. Eme hagyományosan édesvízi hal sütés közbeni illatát olyan szemét módon tolják ki a bódék konyhájából, hogy pörölycsapás-szerűen üt meg, édesfájós emlékek robbannak bele az agyadba összemosódott balatoni és még ki tudja éppen melyik strandon töltött nyarakról, napokról. Csak ízek, illatok, színek, és tényleg: nem voltam rá felkészülve, egyszerűen...pont olyan volt, mint a Ratatouille-ban, amikor a rettegett ítész megkóstolja Remy, a patkány időgépként dolgozó lecsóját, és egyszer csak ott találja magát a gyermekkorában. Fantasztikus volt, nem lehetett csak úgy otthagyni.

Az év első hekkillata

Gondolkoztam, hogy merre tovább. Megint Szentendre, Omszki-tó? És akkor beugrott, hogy olvastam a Luppa(vagy Lupa)- és a Szentendrei-szigetről. Hogy ott még soha nem jártam. Nézegettem GPS-en, hogy most akkor, hogy is, merre is, de nem jött releváns találat, azt mondták, menjek komppal. Anyátok picsája, az megy komppal, hiszen a Megyeri-híd átmegy mind a kettőn, majd átmegyek ott - gondoltam én. Mekkora hülye vagyok, gondoljátok ti, mert ti tudjátok, hogy elég nagyot kellene ugrani ahhoz a hídról, hogy lejussak bármelyik szigetre, az meg nem fér bele a klasszikus bringázás definíciójába. Én viszont nem tudtam.

Alapvetően már az nettó 70 percembe került, hogy feljussak a híd kerékpárútjára - kövezzetek meg, de egyetlen egy hivatalos infót sem találtam erről a neten. Annyit, igen, hogy az északi oldalon kiépített kerékpáros út van, de, hogy HOL jutsz fel rá, arról semmit. Találd meg magadtól, hülyegyerek. Jól van, így is tettem. Azt ne kérdezzétek miért, tovább égetni nem akarom magam, de még az Omszki tóhoz is eljutottam a nagy kutatásban. Közben egyre gyakrabban találkoztam a lovassággal is. Ez három-négy babakocsit toló, dzsoggingos anyukát jelent, egymás MELLETT. Tényleg úgy működnek, mint lovasság, ki vannak képezve, úgy tartják az alakzatot, mint a legfélelmetesebb ókori légiósok. Mellettük aztán ugyan nem megy el semmi és senki, halál fia, aki eléjük kerül.

Az Omszki-tó, még Bódi Sylvi nélkül

Nagyjából ott jöttem rá, hogy egyszerűen csak tovább kellett volna tekerni a Kossuth Lajos üdülőpart bicikliútján, úgy fel valahogy a hídra. De az sem volt egyszerű,ezért segítettek, hogy el ne tévedjek:

A következő lehetőségnél tarts radikálisan jobbra! Hálistennek volt nálam GPS.
 

A parttól "eggyel beljebb" vezet az "út" felfele. Amikor végre megtaláltam a lépcsőt, elrebegtem egy kurva anyátokat. Megnéztem a készítők emléktábláját, elmerengtem rajta, hogy a többieknek meg az isten fizesse meg, majd felvittem a biciklit. Közben eltutajozott mellettem egy bácsi, élénken nézett, de csak akkor jöttem rá miért, amikor FENN A HÍDON IS ELKARIKÁZOTT MELLETTEM A TOJÁSKEREKŰJÉVEL. Meglehetősen demoralizáló kezedben az acélvázas bike-oddal rájönni, hogy a lépcső mögött egy malacfarknyi kanyarral lazán fel lehet tekerni a hídra, főleg, úgy, hogy erről egy fitt, 70-es öregúr oktat burleszk-módra némán, hogy jobban fájjon:

Elég hamar rájöttem, hogy hídról lemenni legközelebb nagyjából Ceglédnél lehet, viszont és hála a tervezőnek a Megyeri-híd önmagában is látványosság. Volt hűű, meg háá, és a keleti toronyban embereket is láttam fenn. Hogy lehet oda feljutni? Azt hallottam, hogy iőpontfoglalással és készpénzzel, de erről sem találtam semmit.

A Luppa-sziget, amin NEM megy át a Megyeri-híd. Kb. ezt az egyetlen képet sikerült lőnöm, mielőtt elájultam volna a félelemtől.

Visszafele is volt hűű, meg háá, de egészen más indíttatásból, szóval nagyon is megérdemeltem a nagyfröccsöt a Rómain, majd a HÉV onnan szépen hazavitt. Mindezek után címlapon voltam, néha a szabadnapok is olyan sűrűek tudnak lenni...