harminc

Hát nem tudom. Olyan érzés volt bennem - legyen ez bármekkora paradoxon -, mint amikor a  pszichopaták rájönnek, hogy valami baj van velük. Érzelmekről beszélnek nekik, érzelmeket látnak, és rájönnek, hogy ők nem olyanok, mint a többiek.
Kb. ugyanez zajlott le bennem, amikor Nagy Alice cikkét olvastam a szakítós szexről. Hogy az mi? Én erről nem tudok, pedig 14 éves korom óta szakítok rendszeresen lányokkal. Annyira belejöttem, hogy abba sem bírom hagyni, de SOHA, egyetlen egyszer sem tépték le rólam a ruhát. Azért biztos nem, mert feltétlenül és mindenképpen le akart volna velem bárki is feküdni - még egyszer, utoljára. A hiba valószínűleg bennem van. Lehet, nem szexelek jól, nem tudom. Ezerféleképpen teszi ezt az ember, majd ezerféleképpen nem teszi, jól megy, nem megy jól, majd nem megy sehogyan sem és ki mit hoz ki kiből, tudja ezeket mindenki, ne morzsolgassuk ezt túlzottan, nem ez a lényeg. Nem vagyok egy Gesztesi Károly, de nem vagyok a 40 éves szűz sem, egyszer megtörtént, hogy utánam azonnali hatállyal leszbikus lett a már ex-barátnőm és volt, hogy megítélésem szerint meglehetősen nagy összhangot sikerült elérni az ágyban.
Mindent összevetve olyan átlagos, annál talán egy kicsit sűrűbb. (Apám azt mondta, hogy sajnos anyám apjának a génjeit örököltem, aki nőzött és ezzel párhuzamosan úgy elitta a máját, hogy én már bőven nem ismerhettem meg. Köszi, Apa. Mindenesetre, mert ezt mondta, én egy idő után nem voltam büszke arra, hogy mekkora szívtipró vagyok. Talán akkor először merült fel a gyanú, hogy ez így nem lesz nekem jó.) 

Mindezt azért mesélem el, hogy tudjátok: vagyok akkora balfasz, hogy (tapasztalatból) tudjak erről a témáról beszélni: senki nem akart szexelni velem, őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy akkor és ott esetleg szexre van kilátás, vagy netalántán szexelni kellene. Azon voltam, hogy minél előbb elfussak onnan, gyáván, messze, és még véletlenül sem azon, hogy megszabaduljak a ruháimtól.
Felpofoztak, sírtunk, ordítottak, fenyegettek, megdöbbentek, próbálták megérteni, a megérthetetlent, de senki nem mondta, hogy még egyszer utoljára tegyem magamévá.

Ugyanezeken mentem át, amikor velem szakítottak. Dühös voltam, megalázott, drámáztam, és próbáltam megérteni, hogy miért nem kellek én? És valahogy nem jött az inger, a nyelvcsettintés, hogy basszus, most de gerincre vágnám azt, aki éppen kiléptet az életéből.

Szakítani kudarc. A kudarcot, a szégyent, a beismerést, a fájdalmat, dühöt, döbbenetet, a már érkező gyászt szexszel megfejelni - hát basszus, az nagyobb és perverzebb csavar mint anonimen exhibicionálni.