harminc

"Egy hetem MARSA GIRID, Egyiptomi haditengerészet bázisa

2009.05.06. (956. nap)

Reggeli: májkrém, kétszersült; hagyma,

De. erős ÉNy szél,

Motor ellenőrzés, tisztítás, gyertyacsere; radarreflektor alsópontjának meghúzása, takarítás, étel ellenőrzés, sajnos néhány keksz kukacos lett, ruhák szárítása.

Ebéd: Dhali Crackers

11 körül átjött Abdarahmen, a hadihajó fiatal kapitánya és beszélgettünk a hajókról és a vitorlázásról. Ő is vitorlázik, 470-essel, versenyszerűen. Kairóban él a feleségével és két lányával. A munka beosztása: 15 nap a bázison itt, egy hét otthon.

Adtam neki egy listát milyen élelmiszerekre lenne szükségem. A partra nem mehetek, ami kicsit zavar, de lekötöm magam a hajó körüli munkákkal.

AKU=13V a napelem jól tölt.

1230UTC 14,292MHz, HA5CAR(5,9); HA5HS(5,9), YO2AAG(5,8), HA5CDM Attika, Bp (5,6); A köv. napokban marad a szeles idő; A gyomorrontásomat rummal kezelem, a Tisza partról azt üzenik, hogy „a pálinka kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság” :-)

Du. kötélmosás, korlát javítás,

Abdarahmen hozzám evezett és meghozta az élelmiszert: zöldség/gyümölcs/ tejport/ tojás 6USD. Estig maradt teáztunk és beszélgettünk az Egyiptomi életről. Jelenleg a fokozata kapitány, de 51 évesen lehet már admirális is. Alexandriában szokott vitorlázni 470-eseken és persze versenyeznek is. Mesélt az egyiptomi jó búvárhelyekről és az éjszakai életről.

A ceruza akkuk túlmelegedtek és késő vettem észre: tönkrementek. Kell vennem ceruza elemeket. A GPS-be ezt használom.

Vacsora: noodles, főtt tojás, zöldségek"

A www.meder.hu-ról

Ha van egy könyv, amit nem fogok megvenni, az Méder Áron könyve. Ő az az ember, aki 1979. november 15-én született és 2006-ban elindult egy valószerűtlenül kis vitorlással a saját világegyetemébe.

Fa Nándor azt mondta róla, hogy "Van annak egy speciális hangulata, mikor egyedül vagy kint egy hajóval. Ez akkor jó, mikor az ember meg akarja ismerni a világot és önmagát. Ez nagy kihívás. Az emberek nem mernek elmenni az álmaik után, aztán egyszer csak rájönnek, hogy eltelt egy élet és nem valósították meg azt, amit szerettek volna. Áronnak most már van egy olyan élménye, emléke, amiből hosszú távon lehet táplálkozni."

Ez azért sokkal fájóbb, mint a dublini szlengmester. Nem az irigység itt a lényeg, hanem az, hogy meddig fogom lezárva tartani azt az indulatot, mindent megevő, felemésztő önzőséget, folyton továbbállást, mindent eldobást, a valami után való vágyakozást, az örök elégedetlenséget, ami idebenn ugyan évekig tünetmentessé tehetek, de valahogy -a tapasztalatok alapján - nem szűnik meg sohasem?

Menni kellene. Menni kellene, mert félek, mi lesz ha soha nem indulok el már, és mi lesz, ha egyszer csak én is rájövök, hogy semmit nem valósítottam meg abból, amit szerettem volna? Csak én azt sem tudom, hogy mi az én feladatom, hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni? Ez annak ellenére van így, hogy már 31 vagyok. Tudom, ne mondjátok.  

Valahogy úgy képzelem - nincs jobb ötletem -, hogy közben rájönnék, ha úgy tetszik, ez egyfajta zarándoklat lenne, csinálták már jópáran. Kilépni a mókuskerékből, levetkőzni minden addigi definíciót, determinációt, felnyitni a szemet és rabszolga-agyat, megtalálni a konkrét forrását annak a zavaró elégedtelenségnek, örökös hiányérzetnek és  választ adni rá. Remélem több jönne annál ki a végén, semminthogy meghatározott időnként nőzni akarok és, hogy akkor jól van pajti, legyen így.

Ha valaki erre azt mondja, hogy veszélyesen éretlen vagyok, hogy kalandkönyromantika, az egész, akkor azt mondom, igaza van. Tudom én is. Azt hiszem. Értem, mire gondol.

Szimbolikusan mindig útra kelek, etetem ezt a valamit szörnyűséges, szánalmas pótcselekvésekkel, embereken át, ha kell. Szó szerint értve is mindig menni akartam, mindig tovább, legyen alattam háromváltós orosz bicikli, autó, vagy csak a saját két lábam. Mindig a horizont, mindig az ott még mi lehet, ott mi vár. Jazz azt mondta, hogy beleszerettem a saját endorfinomba.

Soha nem volt tartalék a visszaútra, mindig túlhajtottam és mégsem mentem sehova. Ugyanott vagyok, és nem tudom miért vagyok, nem tudom meddig, hova, kivel és mi végre. Nem tudom, hogy 6500 km-re megtalálnám-e a valószínűleg nem létező válaszokat,  hiszen vélhetően csupán csak én magam hiányzok a saját képletemből.

Ez így most kínosan drámai, tudom, de nem nagyon tudok ebből lazítani, mert  az biztos, az az egyetlen dolog ezerszázalékosan biztos, hogy valami nagyon nincs rendben. Persze egy csomó faszkalap gyalogol át a szerelmen, lányokon, nem akar gyereket és  jaj, mindet verték gyerekkorában, meg mit tudom én milyen szar sztorik vannak még a hülye fajtámból, de...

... egy ideje már motoszkál bennem, hogy ez a kurva nagy karszéttárás és teljes lefagyás, idétlen és éretlen toporgás az élet egyszerisége és megismételhetetlensége előtt, na hogy ez 31 évesen kezd kínossá válni, főleg azért mert mert TUDOM, hogy simán képes vagyok ezt még tíz évig csinálni, addig, míg a környezetem úgyis magával ránt valamilyen úton.

Nagyon komoly dolog tízévekig gondolkodni egy kurva fejesen. Túl sokba kerül. Mindenkibe.